Csillagidőben
születettek
Star Trek – The Cage (A kalitka) – pilótafilm (1964)
Gene Roddenberry emlékének ajánlva
„A helytállás egyszerűen abból áll, hogy tetteinkben képesek vagyunk
megmutatni a szívünkben rejlő jóságot és nemességet. És mindezt a megfelelő
időben.” (Jorge A. Livraga)
Amikor Krisztus előtt 570 táján megszületett Püthagorasz
(vagyis a sokkal ismertebb, a matematikában meghonosodott, ám a nyelvészek
által később felülbírált, számomra, bevallom, mégis sokkal szimpatikusabb
írásmóddal: Pitagorasz), vagy nagyjából két évtizeddel később és egy
földrésszel távolabb Konfucius, még egyikük sem sejthette, hogy ő bizony
időszámításunk előtt él. Azt, mondjuk, kapiskálhatta volna mindkét neves
filozófus – s az előbbi meg aztán végképp, matematikus létére is –, hogy
Krisztus előtt él, ugyanis ilyen nevű emberről egyikük sem hallott. S ha
találkoztak is betlehemi születésű jövevénnyel, idegennel, a tájukra tévedt
utazóval, különösebb jelentőséget vélhetően nem is tulajdonítottak ennek az
életrajzi adatnak. Botorkáltak a nagyvilágban már akkortájt is ezrével
kalandorok és felfedezők, hírvivők és szélhámosok – a messziről jött ember
pedig már az antik világban is azt mondott, amit akart –, nem lepődtek hát meg
a poliszok főterein vagy a rabszolgapiacokon egy-két ismeretlen arcon. S most,
hogy itt született vagy amott, sok esetben befolyásolta ugyan a „nyers áru”
forgalmi, illetve kereskedelmi értékét, de – úgy tudjuk – túl sokat nem is
adtak erre. Sőt, még királlyá, uralkodóvá is könnyűszerrel válhatott egy-egy
messziről jött idegen, gondoljunk csak a mitológia szaftos történeteire. De ők
akkoriban az időszámításukat még az olimpiákhoz mérték, négyesztendei
egységekben kalkuláltak.
Annyiféle időszámítás volt már a világon – és persze lesz is
még –, hogy tulajdonképpen mindenképp valamelyik előtt kell élnünk, ha akarjuk,
ha nem. Felettébb – rendkívül! – ritkák azonban az olyan időszámítások, amelyek
máris léteznek, de még nem kezdődtek el. Már kitalálták és számítják azokat, de
a jelenben, a mi saját jelenünkben még a negatív, mínuszos tartományukban (i.
e.) járunk. Vagyis nem értük még el az úgynevezett nulladik évüket. Így például
sok-sok tévénéző és mozirajongó világszerte azt hihetné, hogy a Star Trek című televíziós
sorozatban (amely aztán a széles vásznakra is kinőtte magát…), a rendszeresen
ismételt „csillagidő”, és az utána következő számsor csak valami halandzsa –
mint a műszaki-technikai dumák, vagy az orvosi, kórházas szériákban a
mindenféle légből kapott diagnózisok végeérhetetlen láncolata –, pedig nem az.
Mégsem az. A csillagidő kiszámításának szigorú, és felettébb rendszerezett
szabályai vannak. Habár, meggyőződésem, hogy kezdetben valóban csak
halandzsának indult, Gene Roddenberry (1921–1991) vélhetően akart valami furcsát,
különöset, szokatlant – a helyében én legalábbis mindenképp akartam volna. És
hasonlóképp gondolkodtam volna… Főleg, ha rá akarok sózni egy ötletet, egy
sorozatot valamelyik nagy stúdióra. Később azonban, amikor rendesen beindult a
sorozat, és komoly sikereket is ért el, újabb szériákat készítettek belőle, és
az első mozifilmeket is leforgatták, bizony nagy szükség és igény mutatkozott
arra is, hogy a csillagidő kiszámításának szabályait pontosan rögzítsék. Mert
ilyenkor már a közönség, a publikum részéről is kialakul az elvárás, hogy az
adott fikció fizikai és gyakorlati keretein belül, ha meseszerűen is, de minden
logikusan és megalapozottan értelmezhető legyen (gondoljunk csak egy másik
mozisorozatból a fluxuskondenzátorra, amelynek a filmhez hasonlatos
megépítésébe komoly tudósok öltek jelentős mennyiségű munkaórákat). Nomármost,
a csillagidő kiszámításának, akármennyire szigorúak is legyenek, nagyon
egyszerű szabályai vannak:
– 1 év 1000 egységnek felel meg;
– a csillagidőszámítás 2323. január 1-én kezdődik, egészen
pontosan 0 óra 0 perckor (s ezért is mondom, hogy mi még ilyen megközelítésben nagyban
az i. e. időkben élünk…), ez a csillagidő (star date; stardate) 00000.0 pontja;
– ez így azonban nem tarthat túl sokáig, ezért a csillagidő
számolgatása 2422. december 31-én röviddel 23 óra után véget is érhetne, akkor
jut el ugyanis a 99999.9-hez, ami persze még nem jelenti a csillagidőszámítás befejezését,
egyszerűen csak öt számjegyűről hat számjegyűre vált, de mi most még messze nem
tartunk itt… akkor sem tévedhetünk túl nagyot, ha azt mondjuk, hogy ez a
csillagidőszámítás Y2K-ja, majd megoldják addig még azok, akiknek ez a dolguk
és feladatuk, még ha külön kitételben a munkaadóiknak nem is jutott eszébe
befogalmazni ezt – a manapság már igencsak széles körben elterjedt versenyjogi
kitételhez, úgynevezett versenyjogi megszorításokhoz hasonlóan – a munkaköri
szerződésükbe.
A Star Trek eredeti sorozatában – Kirk kapitánnyal és Spock
parancsnokkal – mindez még nem volt ennyire cizellált és rendezett, s habár már
ott is beszéltek róla (minden részben bemondtak egy-egy dátumot…), a valódi
csillagidőszámítás a fentiek alapján majd csak az új nemzedék (The Next
Generation) korszakában kezdődött el, majd a Deep Space Nine és a Voyager
történeteiben folytatódott – immár kikristályosodott formájában, megbízhatóan
és mindig pontosan. Ezzel a rendszerrel azonban az eredeti széria időszámítása
nem hangolható össze, vagy csak nagyon nehezen… Az Enterprise tévésorozatban,
amely később készült ugyan, de időben még korábban játszódik, mint az eredeti
széria epizódjai, a legtöbb esetben évszámot, hónapot és napot hallhatunk a
csillagidőben is. Talán kezelhetőbb és átláthatóbb is ez így… Legalábbis
kevesebb kavarodást okoz, csökkenti a zűrzavar, illetve a belezavarodás lehetőségeit
és esélyeit.
A különféle Star Trek-sorozatoknak a produkciós évek során –
praktikussági okokból, az átláthatóság érdekében, mint egyfajta bibliográfiai,
vagyis inkább filmográfiai védjegyek – többféle rövidítései alakultak ki.
Bevallom, én ezeket a rövidítéseket nem szeretem és kerülendőnek tartom, de hát
a praktikus szempontok azok valóban praktikus szempontok, esetenként tehát
felettébb nehéz és nagyon körülményes lenne megkerülni őket, így hát kényszer
hatása alatt teszem ugyan, de rendszerezem – sőt, időnként, akármilyen keserű
és másnapos szájízzel tegyem is, magam is használom – ezeket is. Az öt
„alapfogalom” a következő:
TOS – The Original Series
TNG – The Next Generation
DS9 – Deep Space Nine
VOY – Voyager
ENT – Enterprise
Ez persze még bőven kiegészíthető, de talán most ne vesszünk
el ebben. Talán csak az interneten legelterjedtebbet idézem még ide:
TAS – The Animated Series
Ez a Star Trek-rajzfilmsorozatot jelöli, amit azonban utóbb
Gene Roddenberry – a Paramount stúdió kérésére (nyomására?) – kivett, kiemelt a
rendszeresített Star Trek-kánonból. Erre még majd visszatérünk…
Én persze most ünnepélyesen visszahelyezem!
Akármennyire is tiszteletben tartsam a döntését…
Mert készült bizony ilyen is, kár lenne tagadni…
Visszatérve a csillagidő kiszámításához azonban mondjuk el
gyorsan még azt is, hogy egy nagyszerű kalkulátor található ITT,
amelynek publikálója, közreadója így fogalmazott: „FIGYELEM: ha a »csillagidő«
mezőbe írsz adatot (csillagidőt), ne felejtsd, hogy tizedesvessző helyett
PONTot kell használnod. Eddig ez a legpontosabb kalkulátor amit találtam. A
2323. 01. 01. és 2324. 12. 11. közötti dátum esetén előfordulhat némi
pontatlanság. A csillagidő számításának kezdete: 2323. 01. 01.” (No jó,
bevallom, a hagyományos idézési szabályoktól eltérve én írtam ki ezekben a
sorokban az ékezeteket a megfelelő betűkre, sőt, még a lúdláb idézőjeleket is
én illesztettem be oda, ahova kellett…) Ez a kalkulátor nagyban megkönnyíti a
dolgunkat, ha a Star Trekről beszélünk, meg hát, ha matekozásra adjuk a
fejünket. Én is ezt használom mostantól az alábbiakban… S ennek köszönhetően
tudom megmondani például azt is, hogy a Kennedy-gyilkosság (1963. november 22-én)
csillagidő szerint -360894.7-kor történt, Hamvas Béla (1897–1968), az ismert
magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros -426225.1-kor született. Tragikus
adat, hogy 2001. szeptember 11-én az első repülő, az American Airlines 11-es
járata (egy Boeing 767–223ER típusjelzésű gép…) csillagidő szerint -322696.5-kor
csapódott be az ikertornyok közül az elsőbe. Bonaparte Napóleon (1769–1821) a
csillagidőben -554622.1-kor született, -508464.1-kor vesztette el sorsdöntő
csatáját Waterloonál, majd -502343.1-kor hunyt el Szent Ilona szigetén. És
kedvenc íróim között is kiemelt kedvencem, Határ Győző, avagy a születésekor
anyakönyvezett nevén Hack Viktor (1914–2006) csillagidő szerint -409869.1-kor
született. És így tovább…
Cs. e. = csilagidőszámításunk előtt.
(Vagyis, hogy ne bíbelődjünk ennyit a matematikával, meg
mindenféle mínuszjelekkel, így talán egy fokkal praktikusabb lehet ez is…)
Jómagam tehát cs. e. 352916.2-kor születtem, feleségem
pedig, aki csillagidő szerint cs. e. 329370.8-kor egy csodálatos
leánygyermekkel ajándékozott meg, cs. e. 352118.1-kor látta meg a napvilágot.
És így tovább…
Most épp cs. e. 308922.0-át számolunk, amikor ezeket a
sorokat írom (ami, nagyon kérem, ne tévesszen meg senkit, de távolról sem lesz
azonos a szöveg publikálásának időpontjával…), de ez így önmagában nem jelent
semmit sem. Ehhez képest azonban figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy ne
higgyen abban, amit minden idők legelső Star Trek-filmje, az első pilot epizód
magyar szinkronizált változatának végén hallhat a lejelentőben: „Reméljük,
élvezték a sorozat 1965-ben forgatott pilótafilmjét.” Hát valóban, a film
utómunkálataival tényleg csillagidő szerint valamikor -358043.0 táján, vagyis
immár úgy kellene mondanunk, hogy cs. e. 358043.0 táján végeztek, tehát a
lejelentőben megadott esztendő elején, talán január közepén fejezték/fejezhették
be, de 1964 végén forgatták, és 1965. februárjában bizony az NBC már vissza is utasította. Akkor hirtelen nem is lett folytatása… Egyelőre még
nem kezdődhetett el a sorozatgyártás. Szóval, habár hivatalosan – az anyakönyv
szerint – a Star Trek históriája 1965-ben kezdődik, reálisan egy évvel korábbra
kell datálnunk. Ahogy teszik is mellesleg a mindenféle adatbázisok.
A pilótafilm címe A kalitka (The Cage),
ehhez képest azonban azt mondják be a szinkronban a film elején, hogy A
kísérlet. A tartalomnak, végül is, ez is megfelel, ne legyünk kicsinyesek… Ha
egyszer a fordítónak ez jött össze, no!
A legénység itt még egészen más összetételben utazik a
világűr messzeségében, mint amelyet később megismerhettünk. A hajót Christopher
Pike kapitány irányítja (ez az egyetlen Star Trek-filmje…), első tisztje (Egyes) egy nő,
s itt van ugyan a csapatban Mr. Spock is, de még csak halvány árnyéka későbbi
önmagának. A karaktere ebben a filmben még egyáltalán nem kristályosodott ki,
itt ő még tényleg csak egy furcsafülű földönkívüli, s különösebb jelentősége
sincs a vulkániságának. Hasonló a helyzet, mint a csillagidővel is volt
elsődlegesen meglátásom szerint: kellett valami furcsaság, Gene Roddenberry
minden bizonnyal ilyen szempontból is szeretett volna valami különlegességet
becsempészni a filmjébe.
A főbb szerepekben:
Jeffrey Hunter (1926–1969) – Christopher Pike kapitány
Susan Oliver (1932–1990) – Vina
Leonard Nimoy (1931–2015) – Mr. Spock
Majel Barrett (1932–2008; később használt nevén Majel
Roddenberry; más névváltozatban Majel Barrett-Roddenberry) – Number One (Egyes)
John Hoyt (1905–1991) – dr. Phillip Boyce
Peter Duryea (1939–2013) – José Tyler hadnagy
Laurel Goodwin – J. M. Colt segédtiszt
További szereplők: Meg Wyllie, Clegg Hoyt, Malachi Throne,
Michael Dugan, Georgia Schmidt, Robert C. Johnson, Serena Sande, Jon Lormer, Adam
Roarke, Leonard Mudie, Anthony Jochim, Ed Madden, Robert Phillips, Joseph Mell,
Janos Prohaska, alias Prohászka János (1919–1974), akit nem lenne szabad
összetévesztenünk az azonos nevű magyar gépészmérnökkel (1920–2012), sem a
labdarúgóval (1934–2012). A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem 2012.
október 26-án adott hírt a honlapján a gépészmérnök Prohászka János haláláról:
„Prohászka János 1920. április 26-án született Budapesten. Nagytétényben nőtt
fel, járt iskolába, alakította meg társaival az élete végéig működő cserkészcsapatát,
s itt kezdett el kétkezi munkásként dolgozni. A világháború idején a
hadiüzemként működő Magyar Optikai Művek munkása volt. A háború után felvételt
nyert a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre.
Diáktársai visszaemlékezése szerint rendkívüli szorgalommal zárkózott fel a
gimnáziumból érkezett diáktársaihoz, s a második évtől már az évfolyamelsők
egyike volt. 1950-ben szerzett gépészmérnöki oklevelet. Saját elmondása szerint
valószínűleg ő az egyetlen, aki rövidnadrágban tette le a záróvizsgát, mivel a vizsgaidőpont
felőli érdeklődés céljából tett látogatásából váratlanul végszigorlat lett
Gillemot professzor kérésére. Kiváló teljesítménye eredményeként az első
aspiránsok egyike lett a frissen létrehozott Vasipari Kutatóintézetben, ahol
Verő József, Geleji Sándor, Zorkóczy Béla, Millner Tivadar és Gillemot László
professzorok segítségével vált nagyon gyorsan az anyagtechnológia elkötelezett
kutatójává. Az aspirantúra kezdetéig már pályakezdőként oktatóvá vált:
1950–51-ben az akkor szervezett Gazdasági és Műszaki Akadémia tanáraként
dolgozott. Az aspirantúra (1951–1955) elvégzése után 1956-ban kitűnő
eredménnyel védte meg A titán hatása az acélban lezajló széndiffúzió
sebességére és a betétben edzhető acélok tulajdonságaira című kandidátusi
értekezését, és ez alapján nyerte el 1957-ben a műszaki tudomány kandidátusa
tudományos fokozatot. Ettől kezdve tudományos kutatóként dolgozott a
Híradástechnikai Kutatóintézetben (1955–57), majd a MTA Műszaki Fizikai
Kutatóintézet tudományos osztályvezetőjeként 1957 és 1964 között.
Visszaemlékezései szerint kiváló kutatógárda dolgozott az alapvetően a Tungsram
(Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.) számára nélkülözhetetlen
volfrámkutatásokban, amelyek egyik vezetője volt. Az itt végzett munkájával
széles körű tudományos elismerést vívott ki magának. Fontos szerepet játszott
az anyagtudomány fémfizikai szemléletének korszerűsítésében az 1963-ban
megvédett akadémiai doktori értekezésének témaválasztása: Diszlokációk
képződése a dendrites kristályosodás során. Ekkor nyerte el a műszaki tudomány
doktora tudományos címet. Az 1980-as években tagja volt a Magyar Tudományos
Akadémia elnökségének, majd az 1990-es években, két cikluson át a Műszaki
Tudományok Osztályának elnöke (1993-1999). A diszlokációelméleten alapuló
anyagtudományi megközelítések az 1960-as évekig szinte ismeretlenek voltak a
hazai szakmai körökben, de a fiatal kutatóknak és egyetemi oktatóknak tartott
nagyhatású előadásai megváltoztatták ezt a helyzetet. Nyilvánvalóan a
tudományos elismertsége eredményeként hívták meg a Műegyetemre tanszékvezető
professzornak a Villamosipari Anyagtechnológia Tanszékre, 1964-ben. Ezt a
tanszéket 1986-ig vezette, egyetemi tanárként pedig 1990-ig dolgozott a
Gépészmérnöki Karon. Meghatározó tudományos vezetője és példaképe volt a budapesti
és a miskolci műszaki egyetem gépészmérnöki karán még ma is dolgozó számos
egyetemi oktatónak és kutatónak. Az 1960-as évek elejétől 2001-ig írt
tankönyvei még ma is nélkülözhetetlen segítséget jelentenek a gépészmérnök és a
villamosmérnök egyetemi hallgatók számára az anyagtechnológiai alapok
megismerésében. Tudományos alkotói és egyetemi oktatói szemléletére rendkívül
erős hatást gyakorolt az 1966–67-ben, az első Ford-ösztöndíjasok egyikeként az
USA-ban, a Harvard Egyetemen vendégprofesszorként eltöltött időszak. A fizikai
és a mechanikai metallurgia olyan kiválóságaival dolgozott együtt, mint Bruce
Chalmers, David Turnbull, Morris Cohen, John Werner Cahn. A röntgendiffraciós
vizsgálatok vezetője volt ebben a kitűnő kutatócsoportban. 1970-ben
választották a MTA levelező tagjává, majd 1982-ben a MTA rendes tagja lett.
Akadémiai székfoglaló előadásai az anyagtechnológiai gondolkodás fontos
szintézisei voltak: Közepes hőmérsékleten igénybevett fémes szerkezeti anyagok
mechanikai tulajdonságainak várható fejlődése, illetve Anyagminőség és
termodinamikai bizonytalanság címen tartotta ezeket.
Tanszékvezetői feladata mellett 1971 és 1977 között igazgatóhelyettese,
1977-től 1986-ig igazgatója volt a Mechanikai Technológiai és
Anyagszerkezettani Intézetnek, valamint 1977-től 1995-ig a tanszéken működő
akadémiai, Fémtechnológiai Kutatócsoportnak. Teljes aktivitású kutató
professzorként végzett munkáját e kutatócsoportban fejezte be 2005-ben.” (A
teljes szövegváltozat ITT érhető el.) Nyugodjék békében! Két névrokonával együtt...
A laikusok számára azonban jó
kis technikai halandzsa ez is – nemde? Tény azonban, hogy egy Prohászka János
szerű szakember mindenképp az Enretprise csillaghajó akármelyik legénységének méltó
és megbecsült tagja lehetett volna. Akármelyik sorozatban…
Illetve akármelyik sorozatnak a valóságra leképezett
változatában… Nagy hasznát vették volna az egymást váltó kapitányok, Pike-tól
Kirkön át Picard-ig vagy Janewayig!
No de ettől is – meg persze még sok minden mástól –
függetlenül a Star Trek 1964-ben forgatott pilótafilmjét Robert Butler
rendezte, írta Gene Roddenberry (s ő volt a producer is egyben…), a zenéjét
szerezte Alexander „Sandy” Mair Courage Jr. (1919–2008). De ebben az epizódban
még egyáltalán nem beszélnek csillagidőről a szereplők. A főcím és a zene is nagyban
eltér attól, amit a későbbiekben megszokhattunk, és ami a Star Trek egyik legfontosabb
meghatározójává, jellegzetességévé vált az időközben eltelt évtizedekben. A pilótafilm
legelején az Enterprise űrhajó iszonytató trükksebességgel érkezik a messzi távolból,
a csillagok közül, emberi léptékkel még ma is felmérhetetlen (akkoriban meg
pláne!) messzeségből… Messzeségben. Valahol a csillagidő rejtekében, de még
mindenképpen az Alfa kvadránsban. A magyar szinkronhang alámondásos
felkonferálása szerint: „Magyarhangok: Forgács Péter, Mics Ildikó, R. Kárpáti
Péter, Bajza Viktória, Vizy György. A kísérlet.” Közben pedig már az űrhajó
hídját látjuk, Pike kapitány a központi helyen ülve figyeli a körülötte zajló
eseményeket, az előtte lévő hatalmas, falnyi képernyőre koncentrál. Ekkor
persze a tévékészülékek (manapság meg inkább már a számítógép-monitorok…) előtt
ülve még nem tudjuk, nem tudhatjuk, de aggasztó jeleket fogott a legényég, s
egyelőre még csak nem is sejtik, hogy honnan és kitől. Spock parancsnok valami
értelmezhetetlen ok miatt körbe-körbe szaladgál, ránéz egyik-másik kijelzőre,
számítógépre (ahogyan 1964-ben egyáltalán elképzelhették az eljövendő idők
fejlett technikáját…), majd a megfelelő pillanatban, a jelenetben elvárt
időpontban megáll Pike és Egyes között.
A labdarúgó Prohászka János egy régi felvételen, 1954-ben
A felismerhetetlenségig elmaszkírozott színész Prohászka János a Star Trek pilótafilmjében – Legyünk büszkék rá, hogy egy magyar szereplője is
volt az epizódnak
Spock: Berendezések?
José Tyler hadnagy:
Minden működik, uram!
Spock: Kalibrálja
az ernyőt.
Az ablaknyi kivetítőn
valami tértorzulást láthatunk, a sok-sok apró pontnyi csillag között. Lökéshullámok
a galaxis messzeségéből… Spock Pike-hoz fordul.
Spock: Valami
egyenesen felénk tart, kapitány.
Feszült várakozás, a
korabeli számítástechnika jellegzetes zúgása, úgymond géphangja.
José Tyler hadnagy:
Talán ezek a meteorok…
Egyes: Nem, ez
valami más, és még mindig közelít felénk.
A pirosan villogó
kijelző és a jellegzetes szirénahang vészjósló hatása. A szereplők aggodalmat
tükröző arca.
José Tyler hadnagy: Fénysebességgel
jön. Ütközőpályán.
Villogás, sípoló hang,
aggodalom. A monitoron a csillagok többször is eltorzulnak a kezdetleges
trükkeffektustól. Interferencia…
José Tyler hadnagy: A
deflektorunk nem téríti el.
Az itt említett deflektor persze még véletlenül sem azonos
azzal, amilyennek manapság például a mezőgazdaságból ismerhetjük ezeket a
felszereléseket. A sci-fi, a tudományos-fantasztikum deflektorai olyan eltérítő
berendezések – jellemzően elsősorban (mi tagadás…) a műszaki-technikai
halandzsa elemei –, amelyek feladata/funkciója garantálni az űrhajók
biztonságos, zavartalan, nagy sebességű haladását. Vagyis eltérítik az útjából
(vagy az űrhajót a pályájáról…) a különféle akadályokat, úgy is, mint az itt
említett meteorokat, veszélyes űrszemetet, de az útirányt is úgy módosíthatják,
hogy az űrhajó megkerülje az útjába kerülő csillagokat, bolygókat. Sci-fije és
története, kreativitása és találékonysága, vagyis deflektora válogatja…
A különbségek érzékeltetésére, mielőtt elrugaszkodnánk a
szilárd talajtól, és fittyet hánynánk a gravitációra, lapozzuk át ezt:
A fentiek persze így csak az én pórias megfogalmazásom,
mindazok alapján, amit összeolvastam és összenéztem róla a különféle
sorozatokban. Mások természetesen – ők meg a saját maguk módján – más és más
esetekben ugyanezt másképp fogalmazták meg; itt van például egy rajongói
honlapról átemelt leírás: „Habár az űrt legtöbbször »üresnek« gondoljuk,
valójában nagyszámú anyagrészecske található a bolygóközi és a csillagközi
térben. Az anyagok legtöbbje atom méretű, de az atomok akár mikrometeorokká
vagy hasonló szerkezetekké is összeállhatnak. Ezek mindegyike potenciális
veszélyt jelent a védtelen űrhajóra, amely magas valóságos vagy görbületi
sebességgel halad; egy, a fénysebesség negyedrészével repülő egy grammnyi tárgy
kinetikus energiája eléri a 2.8 TeraJoules-t, ami elegendő ahhoz, hogy átüssön
egy méter vastag tritániumot. A navigációs defletkort arra tervezték, hogy
megvédje a hajót az ilyen veszélyektől. A vonósugár technológia mellékágaként a
navigációs deflektor graviton polarizációs generátort használ, hogy tápláljon
egy szubtérmező torzulás erősítőt, amellyel egy »erősugarat« vetít ki a hajó
elé. Ez elegendő arra, hogy eltérítse a legtöbb anyagot a hajó útjából, mielőtt
az becsapódhatna. A navigációs deflektor általában a hajó egyik legnagyobb
része, főleg akkor, ha egy nagy érzékelőcsoporttal is kombinálják. A Föderáció
csillaghajóin a deflektor egy nagy, lapos vagy homorú terület, és általában a
hajtómű-szekció elején található. A deflektorokat nagyjából 7 fokkal el lehet
tekerni a normális állapotához képest. A szubtértekercsek segítségével vágják
két részre a deflektorkimenetet. Először ötös csoportokból álló parabolikus
pajzsok fésülik át a hajó előtti területet kb. 2 km-es távolságig. Ezek a
pajzsok nagyon kicsi erejűek, de elegendők arra, hogy eltérítsék a
hidrogénatomokat, és egyéb szubmikronikus részecskéket. Amikor a hajók
fénysebesség felett utaznak, és egyes részecskék eltalálják ezeket a mezőket, a
részecskék nagyon gyorsan utaznak át a pajzsok felületén és a hajó
szubtérmezején; emiatt fluoreszkálni kezdenek, létrehozva egy »szivárvány
sávot«. Ezek a sávok annyira fényesek, hogy gyakran összetévesztik őket a
csillagokkal! A navigációs pajzsoknak más érdekes tulajdonságuk is van:
immúnisak a lézerfegyverzet támadására. Ez a transzstatikus fluxushatás miatt
van, ami a deflekciós eljárás egy mellékterméke. Amikor a lézersugár
összeütközik a deflektormezővel, a hatás létrehoz egy kicsi átjárót a
szubtérbe, és a lézersugár ártalmatlanul került át ebbe a régióba. Mivel a
sugár nem képes sokáig a szubtérben maradni, ezért pár milliszekundummal később
ki is kerül onnan – több fénymásodperccel arrébb. Ennek is köszönhető, hogy már
egyetlen nagyobb hatalom sem használ lézert.
A navigációs deflektor rendszer másik része az erős
vonó/eltérítő sugár, amely több ezer kilométeres távolságokig tisztítja meg a
hajó előtti teret. Ez minden nagyobb tárgyat ellök az útból, amelyek ütközési
veszélyt jelentenének.” Bővebb információkért és további részletekért KATT IDE!
A mezőgazdaságban ma is, a valóságunkban is használt
deflektorokról pedig már csak annyit, hogy ezek tulajdonképpen a szívólevegős
pneumatikus vetőgépek ventillátorára szerelhető csőrendszerek, amelyek a
csávázott vetőmagokról leváló – a ventilátor által kifújt –, növényvédő szerekkel
szennyezett port a talajba vezetik; jelentőségük pedig abban áll, hogy ezáltal meggátolják,
hogy a környezetre ártalmas leporlott csávázószerek károsítsák az életterünket,
legyen szó akár emberről, állatról, rovarról vagy bármely élőlényről. Akár
vulkániról, tálosziról vagy klingonról… Sőt, borgról is talán. Ugye, Hetes? A
deflektorok használta egyébként az uniós szabályozások értelmében kötelező –
jó, ha ezt Pike és Kirk kapitány is megtanulja –, de a bürokratikus rendelkezéseknél
is fontosabb talán, hogy a felelősségteljesen, környezettudatosan gondolkodó és
viselkedő termelők gondoskodjanak környezetünk, életterünk megóvásáról.
Lehet persze mérlegelni azt is, hogy az a nagyobb, tisztább,
követhetetlenebb műszaki-technikai halandzsa, az, amit a filmekben hallunk,
vagy az, ami itt van, körülvesz bennünket a valós kis világunkban…
Egyes: Letérünk a
pályáról?
Pike kapitány: Egyelőre
nem.
A feszült szünet alatt
tovább fokozódik az izgalom. Újabb vibrációk a képernyőn. Lökéshullámok egy
messzi, messzi galaxis távlatából…
– Egy rádióhullám az, régi típusú segélykérő hívás – mondja
az egyik számítógépnél ülő C. P. O. Garrison, vagyis Adam Roarke színművész (1937–1996).
Pike kapitány: Interferenciát
kelt, hogy fölhívja magára a figyelmet.
C. P. O. Garrison:
A hajó kényszerleszállást hajtott végre, ennyi az egész üzenet.
José Tyler hadnagy:
Bemértem, forrása a Thálosz naprendszer.
Egyes: Arrafelé
nincsenek kolóniáink.
Mr. Spock: A
kódjel egy felderítőhajóé, SS Columbia, tizennyolc évvel ezelőtt tűnt el a
térségben.
José Tyler hadnagy: Annyi
idő alatt érnek el a rádióhullámok ide.
Mr. Spock: A
Tálosz-rendszer felderítetlen terület, hasonló a Föld naprendszeréhez. Tizenegy
bolygó, a negyedik alighanem M-típusú, oxigénlégkörrel.
Egyes: Akkor
élhetnek még. Tizennyolc év után is.
Pike kapitány: Ha
túlélték a lezuhanást.
Mr. Spock: Nem
megyünk oda megbizonyosodni?
Pike kapitány:
Nem, hisz nem tudhatjuk, vannak-e túlélők. Tartjuk az irányt, először a saját
sebesültjeinkről gondoskodjunk. Öné a híd, tartsa az útirányt.
Egyes: Igenis.
Pike kapitány jobbra
el.
Itt tehát láthatjuk, hogy az űrkorszakban – vagyis inkább
abban az időszakban, amelyben az ember immár kilépett a világűrbe, és elindult
meghódítani a távoli messzeségeket, de amelyik talán még mindig nem
egyértelműen mondható igazi, vérbeli űrkorszaknak – egy egyszerű, hagyományos,
régimódi rádióhullám is képes megzavarni egy szuperfejlett csillaghajó
kommunikációs rendszerét, szinte annyira, hogy kis híján inkább kitérjen az
útjából, semmint, hogy vállalja az ütközést. Vagyis a rádiójel, a rádióadás befogását.
Mint én, amikor kutya jön szembe a járdán, és inkább átsomfordálok a szemközti
oldalra az utcán, hogy így kerüljem el a találkozást vele…
Mintha szedett-vedett kis készülékeken elszánt rádióamatőrök
küldözgetnének egy ultramodern csillaghajónak üzeneteket – akár úgy is
vehetjük, hogy az ő múltjukból, a mi jelenünkből, vagy akár még a mi múltunkból
is a távoli, immár csillagidőben mért jövőnek –, akárha Juhász Attila ücsörögne
Zentán a Népi Technikában (múlt század, nyolcvanas évek), vagy Lázin Miklós
András itt, Budapesten, a két, a rádióamatőrség rejtelmeiben is megmártózott
kollégám és barátom.
Vagy mintha az Újvidéki Rádió sugározná a Szombati Találka című
ifjúsági adását, esetleg a Hallgassunk filmet! című éjszakai műsorát, és azt
fogná be a távoli jövőben egy csillaghajó a kies világűrben. Mint egy másik
sci-fiben, az 1997-ben készült Kontaktban (Contact) a számunkra idegen
civilizáció Adolf Hitler (1889–1945) beszédét, az eddig még mindenkinél többet
vitatott alkotó, Leni Riefenstahl (1902–2003) korszakos jelentőségű
alkotásában. Szóval a Kapcsolatban, amelyben: „Ellie Arroway, a megszállott
csillagász megingathatatlanul hisz abban, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban.
Fáradhatatlanul kutatja a világegyetemből érkező rádiójeleket, bár a
tudóstársadalom gúnyosan, kételkedve és megvetéssel szemléli munkáját. Egy
napon azonban a távoli Vega csillag irányából rádióüzenetet fog, amelyet a világ
minden sarkából összesereglett tudósok fejtenek meg. Remény és rettegés lesz
úrrá mindenkin, hiszen egy intergalaktikus utazásra alkalmas jármű terve lehet
áldás és átok is: jelenthet űrháborút, de egy új korszak hajnalát is.” Gene
Roddenberry ötlete – mai szemmel nézve újra a Star Trek legelső pilótafilmjét –,
talán egy kissé gyerekesnek, naivnak tűnhet, a maga nemében mégis nemesen
egyszerű, s jelzi egyúttal azt is, hogy akármilyen sci-firől, akármilyen távoli
jövőről beszéljünk is, az egyszerűség – s egyszersmind az ezzel kéz a kézben
járó alázat – mindennél fontosabb és hasznosabb lehet. Hiszen olyan jeleket
fognak ők a távoli jövőben, ott az Enterprise csillaghajó fedélzetén, amilyeneket
mi is képesek vagyunk, képesek lehetünk előállítani – a mi nemzedékünk már ebbe
a létállapotba született bele –, akár a nappali, akár a hálószobánkban, s
képesek lehettünk bizony még a számítástechnika egyeduralmának korszaka előtt
is, már valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben is. Ugye, Juhem?
Ez a világ tehát nem áll oly távol tőlünk, a mi jelenünktől,
a mi valóságunktól, mint amennyire egy elnagyolt szinopszis alapján
gondolhatnánk, vagy a tudományos-fantasztikum említése nyomán kapásból,
felszínesen feltételezhetnénk.
Ez a világ lényegében a mindennapjaink része, csak meg kell
tanulnunk saját magunkat látni benne.
Csak meg kell tanulnunk önmagunkra vonatkoztatva értelmezni.
Csak rá kell hangolódnunk arra, hogy saját magunkat lássuk
benne.
Nem olyan nehéz, menni fog ez gyorsan, egyszerűbben, mint
egy pohárnyi bort tölteni magunknak a palackból… Most!
Miután Pike kapitány távozik a hídról, a szobájába hívja a
hajó orvosát, Phillip Boyce doktort, és egy hosszú beszélgetés, „lelkizés”
következik kettejük dialógusában. Erre reflektálva, úgy érzem, hogy itt a végső
ideje, hogy „lelkizzek” itt én is egy kicsit, vagyis betűzzem ide a szerzői jogi
nyilatkozatom:
ÓVÁSOM
Senkinek a
szerzői jogait sincs szándékomban „felsérteni”, megsérteni, vagy bárkit bármi
módon az abban (abból…) való anyagi részesedéséből kiforgatni.
Mindazonáltal
a törvényi szabályozás és az ebből fakadó egyes „előjogok” ellenem szólhatnak…
Már bocsánat,
őszinte bocsánat, de én nem akarok ezzel foglalkozni…
Nem akarok
ezzel foglalkozni, mert a szándékaim tiszták, vegytiszták, senkitől sem fogadom
el, hogy bemocskolja ezeket.
Mindenben a
Creative Commons alapelveit követem, vagyis következetesen és akkurátusan
megjelölöm, hogy mit, honnan veszek el, ezt így tartom becsületesnek, tehát
tiszteletben tartom az eredeti szerző minden ehhez kapcsolódó jogát. De
elveszek és felhasználok fenntartások nélkül, képet, videót, hanganyagot, mindent,
ami egy-egy adott téma minél teljesebb és alaposabb feldolgozásához szükséges.
A filmes
írások végére minden esetben beillesztem ide a bejegyzések alá a videofájlt,
vagyis azt a filmet, amelyikről az adott cikkben éppen szó van, hiszen ez
elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy az olvasó meggyőződhessen arról, hogy tulajdonképpen
miről beszélek, mérlegelhesse, hogy amit állítok, azt megalapozottan teszem-e,
vagy esetleg úgy döntsön, hogy neki – egyszerűen csak – más a véleménye,
különbözik az ízlése. Esetleg homlokegyenest eltérő dolgokat gondol a világról.
De ezek meg a legtöbb esetben internetesen fájlok, távolról sem broadcast
minőségűek, elképzelhetetlen lenne sugározni ezeket, akár a ma rendelkezésre
álló, akár a filmekben megidézett, megjelenített, elképzelt tudományos-fantasztikus
űrtechnikákkal. Ezek csak arra jók, hogy hordozzák azt az információt, amelyről
az adott cikkben írok, de távolról sem kielégítőek ahhoz, hogy széles vásznon,
vagy nagyképernyőn bemutassák azokat. Ha valakinek még ezzel is gondja van, hát
küldjön egy e-mailt, és legfeljebb majd
törlöm. De maradjunk is ennyiben, ha kérhetem.
Én mindenben a
Creative Commons alapelveit követem, s nem is kérek senkitől sem bármi mást, csak
annyit, hogy ha esetleg bármit továbbvinne innen, ugyanígy járjon el. De vigyen
bármit, szabadon, mintha a sajátja lenne. Pénzt én ezzel nem keresek, ennek a blognak
(és a hozzá tartozó külső elemeknek) nem is ez a célja, ezt én elsősorban a
saját szórakoztatásomra készítem, kedvtelésből, de abban a reményben, hogy
lesznek szép számmal mások is, amik örömüket lelik ebben.
Köszönöm!
Persze nyilvánvalónak tűnik (és ezt sajnálattal állapítom
meg…), hogy ha valaki kötözködni akar, akkor egy-egy ilyen nyilatkozat semmitől
sem fogja eltántorítani… De akkor is!
S éppen ezért inkább – hogy ne adjuk meg nagy hirtelen
magunkat a csüggedésnek és a búskomorságnak –, álljon most itt minden
különösebb indoklás és magyarázat nélkül ez; ajánlom ezt is mindenkinek a
figyelmébe, mintegy kapcsolódó – sajtótörténeti – anyagként/adalékként:
Szépirodalmi munkáimban jómagam a Star Trekről először
valamikor 1990 és 1991 fordulóján a Kati a tauroszok között című kisregényemben
írtam, amely aztán az akkor még Bori Imre (fő)szerkesztésében működő Híd című
folyóirat 1992-es márciusi számában – tehát ott valamikor cs. e. 331205.6 táján
– jelent meg:
S akkor ezt a folyóiratszámot küldtem el Határ Győző londoni
címére (amit nagy nehezen sikerült megszereznem…), akit akkor már senki sem
tudott volna azonosítani Hack Viktor néven. Ne feledjük, 1992-ben még csak alig
huszonegy éves voltam (sőt, márciusban mg távolról sem töltöttem be…), igazán
nagy szó – és megtiszteltetés! – volt hát az nekem akkor, hogy ő, a nagy
íróideálom pozitívan értékelte az írásomat. A kisregény később a
Trium(f)virátus című prózakötetemben jelent meg.
Nekem (vagy talán inkább úgy kellene mondanom, hogy nekünk,
a nemzedékemnek…) akkoriban, gyermekkorunkban az egyik meghatározó televíziós
filmélményünk volt a Star Trek. De mi nem az eredeti szériát néztük, hanem az
új nemzedéket, Picard kapitánnyal és Riker parancsnokkal, Deanna Troi tanácsadóval, no és persze Worffal, a megszelídült klingonnal, meg Datával, az
androiddal, vagyis az érző lelkű gépemberrel. Hát igen, sok-sok ma élő húsvér társának
is a becsületére válna, ha legalább negyedennyire érző emberként tudna
viselkedni… Kirk kapitánnyal és Spock parancsnokkal jobbára csak a moziban, a
szélesvásznú változatokban találkoztunk. Akkor már… Az előzményeket tehát ebből
fejtettük vissza. Talán remélhetem, hogy nem voltunk túl rosszak ebben.
Később aztán a Juhász Attilával, vagyis Juhemmel közösen
jegyzett alkalmi kis hangjátékunkban – New Primitivs On The Bock címmel – tűnt
fel ismét a Star Trek témája. Ezt valamikor 1993. decemberében vettük fel az
Újvidéki Rádió stúdiójában, és 1994. január 1-én (vagyis cs. e. 329003.6-kor)
került adásba Star Trek – The Best Generation alcímmel, tehát máris
kiegészíthetjük a fenti, a különböző szériákat rendszerbe soroló lajstromunkat:
TBG – The Best Genertion (Egy kis saját – és felettébb
sajátságos – hozzáadott értékkel.)
Ez tulajdonképpen egy paródia – hiba lenne hát egy kicsit is
komolyan venni – öncélú viccelődés, marhulás, ahogy az egy újévévi műsorhoz
illik is. Ereszd el a hajamat módszerrel dolgoztunk, és minden őrültséget
beleírtunk, ami csak eszünkbe jutott, miközben a számítógépen picardoztunk…
Nyugodtan mondhatom tehát, hogy ez volt életem első
hangjátékrendezése…
A közösen jegyzett mű szövegkönyve nyomtatásban később az
igencsak rövid életű Ambrózia című magazinban jelent meg.
A TBG jelölés azonban azért is pontatlan, mert ebben a kis szösszenetben
a TNG szereplőivel marhultunk, ők jelennek meg a különféle idióta
szituációkban, tehát – ha már soroljuk egyáltalán valahová, akkor – az új
nemzedékhez kellene anyakönyvezni a hangjátékunkat.
Különösebb jelentősége pedig nincs is, így hát az sem lesz
túl nagy tragédia, ha nem számítjuk bele, vagy éppenséggel töröljük – mint Gene
Roddenberry tette a rajzfilmsorozattal – a Star Trek kánonjából, s elveszik
valahol az emlékezet bugyraiban, a csillagok között, s csak szökőévenként kelt
interferenciát, így zavarva össze az Alfa kvadránst átszelő űrhajók műszereit,
érzékelőit.
– Egy rádióhullám az, régi típusú – mondhatják majd akkor
is, amikor Pike kapitány legénysége befogja hangunkat, adásunkat, addigra már
majd messzi régmúltnak tekinthető létezésünk fonikus lenyomatát.
Maradjunk azonban a valódi űrkutatásánál egy kicsit még, a
realitásoknál, már csak azért is, mert egy Vega-hordozórakétával fellőtték az
űrbe az Európai Űrügynökség (ESA) Lisa Pathfinder nevű űrszondáját csütörtök
reggel a francia-guayanai Kourou állomásról – jelentette 2015. december 3-án
(tehát cs. e. 308924.6-kor) a Magyar Távirati Iroda. Mint kiderült, a rajtot
technikai problémák miatt egy nappal elhalasztották. A szonda a tervek szerint
tizenkét hónapon át kering majd a Földtől 1,5 millió kilométeres távolságban,
és januártól teszteli azokat az új technológiákat, amelyek segítségével a
világűrt tágító gravitációs hullámok után nyomoznak majd a tudósok. A
gravitációs hullámok a fekete lyukakból érkező lökéshullámok, amelyek
fénysebességgel száguldanak, nem hallhatók, nem láthatók. Úgy terjednek, ahogy
a vízbe dobott kő koncentrikus köröket hoz létre. A Lisa, vagyis teljes nevén a
Lézeres Interferométeres Űrantenna projekt keretében az amerikai és az európai
űrhajózási ügynökség, a NASA és az ESA együtt akarja felkutatni és mérni a
lökéshullámokat.
„Megfigyeléseinkből tudjuk, hogy minden galaxis közepén egy
hatalmas fekete lyuk van, amely olyan erős és súlyos, hogy egymilliárdszor is
nehezebb lehet egy átlagos fekete lyuknál” – hangsúlyozta Bangalore
Sathyaprakash, a walesi egyetem indiai származású asztrofizikusa. Csak az ESA
négyszázharmincmillió eurót (vagyis csaknem százharmincötmilliárd forintot…)
invesztált a projektbe, ehhez járultak még hozzá a tagállamok, kutatási
intézmények és a több mint negyven résztvevő európai és amerikai vállalkozó.
Hát valahogy így… Ha találkoznak útközben Pike kapitánnyal, kérem, adják át
neki üdvözletem!
S most, hogy már alaposan belejöttünk – belelendültünk – a
csillagidő kiszámítgatásába, már látjuk azt is, hogy a különböző időszámítások,
időszámítási rendszerek nem feltétlenül kompatibilisek egymással, nem midig
lehet könnyűszerrel átváltani egyiket a másikra. Az antik görögök például
négyes egységekben számolták az éveket is. Volt náluk, ugye, az olimpia, vagyis
az olümpiai játékok, amelyek története és eredete a még mindig feltáratlan múlt
homályába vész, de azért még így is jócskán tudunk róluk igencsak sok mindent,
tehát azt is, hogy ezen az ünnepen – nem, ez még nem az élet napja, vagyis nem
a Life Day – Zeusz előtt tisztelegtek a régi görögök az éliszi Olümpiában. Úgy
tudjuk, hogy a játékokat i. e. 776 és i. sz. 393 között négyévente tartották
meg, összesen kétszázkilencvenkettőt. Akármennyi is volt, ennyiről tudunk, oszt
punktum. Nos… Ha ehhez most hozzátesszük, hogy 1896 óta a modern, vagyis az
újkori olimpiai játékok történetében eddig pontosan harminc ilyen rangos
világversenyt tartottak (az 1920-as nyári olimpia megrendezésétől Magyarország
egy évvel korábban esett el, sőt, az első világháború többi vesztes államával
együtt nem is vehetett részt a megmérettetésen; igazán méltatlan büntetés…),
akkor azt látjuk, hogy a világtörténelemben eddig háromszázhuszonkét jegyzett
olimpia volt. A valóságban vélhetően több, de ennyiről van adatunk… Jövőre (cs.
e. 307596.2-től cs. e. 307641.1-ig) Brazília fővárosában, Rio de Janeiróban
tartják meg a sorrendben háromszázhuszonharmadik (vagyis a harmincegyedik
újkori…) olimpiát, a 2020-as rendezés jogát pedig Tokió kapta meg. Budapest épp
most a 2024-es nyári játékok megrendezésére pályázik…
Bő száz esztendővel később talán visszahozhat még valamit az
1920-ban elmaradt dicsőségből…
Szóval ezeknek az antik görögöknek annyira fontosak voltak
az olümpiai játékok, hogy még az időszámításukat is ehhez igazították, vagyis a
két verseny között eltelt négy évet tekintették egy egységnek. Ha tehát az ő
logikájuk szerint számolunk, akkor most, 2015-ben – az újkori olimpiai
játékokhoz igazítva –, a harmincadik olümpiász negyedik évét éljük, jövőre
2016-ban pedig a harmincegyedik ölümpiász első esztendeje lesz. Tehát, ha
visszatérünk az antik görög időszámítás kezdeteihez., akkor ezt látjuk: i. e. 776 volt az első olimpia első éve, i.
e. 775 az első olimpia második éve, i. e. 774 az első olimpia harmadik éve, i.
e. 773 az első olimpia negyedik éve, i. e. 772 a második olimpia első éve, i. e.
771 a második olimpia második éve…
Hahn István így szemléltette ezt a Naptári rendszerek és időszámítás című kötetében
(Neumann Kht., Budapest, 2004.):
Olimpiai évek, Róma alapításának évei és az egyiptomi
mozgóév kezdőnapjai i. e. 776 – i. sz. 300 között (évszázadonként)
III. táblázat
Év
|
Olimpiai év
|
Ab urbe condita
(A. u. c.) |
Egyiptomi év
kezdőnapja (Thot 1.) |
|
i. e.
|
776
|
1,1
|
–
|
március 5.
|
750
|
7,3
|
4
|
február 22.
|
|
700
|
20,1
|
54
|
február 14.
|
|
650
|
32,3
|
104
|
február 2.
|
|
600
|
45,1
|
154
|
január 20.
|
|
500
|
70,1
|
254
|
december 26.
|
|
400
|
95,1
|
354
|
december 1.
|
|
300
|
120,1
|
454
|
november 6.
|
|
200
|
145,1
|
554
|
október 12.
|
|
100
|
170,1
|
654
|
szeptember 17.
|
|
i. e.
|
1
|
194,4
|
753
|
augusztus 23.
|
i. sz.
|
1
|
195,1
|
754
|
augusztus 23.
|
100
|
219,4
|
853
|
július 29.
|
|
200
|
244,4
|
953
|
július 4.
|
|
300
|
269,4
|
1053
|
június 4.
|
Olimpiai évek persze voltak a köztes években is, amikor 393
után már nem tartották meg a játékokat. Csak hát ekkor már az időt, az éveket
is számtalan más módon számolgatták, egészen más eseményekhez viszonyítva. Az
olimpiai évek szerint mérve azonban Püthagorasz az ötvenkettedik olümpiász
harmadik évében született, vagyis 52,3-ban, csillagidő szerint -1753003.1 táján
(mert születésének pontos időpontját nem ismerjük, ezért van a számításban némi
bizonytalanság), a keresztény – vagy ahogyan Hahn István nevezi: a „polgári” –
időszámítás szerint i. e. 570-ben. Konfucius pedig csaknem két évtizeddel
később és egy kontinenssel távolabb, az ötvenhetedik olümpiász második
esztendejében, vagyis 57,2-ben, csillagidő szerint -1772003.1-kor,
polgáriasabban és maiabban tehát i. e. 551-ben látta meg a napvilágot. S
egyikükről sem tudhatjuk pontosan (erről nem szólnak a történelmi feljegyzések…),
hogy találkozott-e valaha is betlehemi, vagy legalábbis betlehemi születésű
emberrel.
Mert hát fontos lehetett volna ennek a messziről jött
idegennek a születési ideje. Ugyanis, ha a megfelelő emberrel találkoznak,
annak a világra jött – elvileg! – egy új, egy másik időszámítás kezdetét is
jelölhette.
Az olimpiai időszámításban a mi i. e. 1-ünk a
száznegyvenkilencedik olimpia negyedik évének felel meg, 194,4-nek, i. sz.,
vagy Kr. u. 1-ünk pedig 195,1-et jelöli. Mivel a polgári időszámításban nincsen
nulladik esztendő, ezért, ha azt akarjuk kiszámolni, hogy hány évvel ezelőtt
történt valamilyen jelentős történelmi esemény az antik korban, akkor egyet
mindig hozzá kell adni a kapott számokhoz. Tehát, ha az idén most 2015 van
(márpedig minden jel erre utal), Püthagorasz pedig i. e. 570-ben született, a
két számot összeadva 2585-öt kapunk, ez pedig azt jelenti, hogy a matematikus
és filozófus tudós elme, a hellének nagy-nagy büszkesége
kétezer-ötszáznyolcvanhat esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot. Mondjuk,
jó, persze, nem tartott túl sokáig ez a számítgatás, így hát még mindig 2015-öt
írunk (a holnapi lapszám fejlécében is ez az évszám szerepel még), amikor
Konfucius születési adataival végzem el ugyanezt számítást: 2015 + 551 = 2566.
Vagyis az ókori Kína legjelentősebb filozófusainak egyike
kétezer-ötszázhatvanhét esztendővel ezelőtt érkezett meg ebbe az árnyékvilágba.
Mindez pedig most csak azért fontos számunkra, mert azt
vettem a fejembe, hogy kibogarászom, az olimpiai időszámításban kifejezve,
mikor, melyik olümpiász hányadik esztendejében kezdődik és végződik a
csillagidőszámítás. Vagyis, hogy az antik görögöknek hogyan magyarázhatnánk meg
az ő fogalmaikkal, hogy tulajdonképpen mikor is játszódik a Star Trek
eseménysorozata. No, lássuk csak, mivel számolhatunk.
És ebben az esetben a nulladik esztendő elmaradását sem kell
utólag kipótolnunk…
A csillagidő számításának kezdete, vagyis 2323 a fentiek
alapján a hétszáz-hetvennegyedik olimpia első esztendejének felel meg. Hát
valahogy így…
Négyes egységekben számolva innen könnyen haladhatunk tovább…
A csillagok útján, az Enterprise csillaghajót követve… Hahn
István így fogalmaz kötetében: „Ha e könyvecske eddigi fejezeteit elolvasva azt
a kérdést vetjük fel: milyen alapon keltezünk valamely ókori eseményt adott
időpontra (évre, esetleg hónapra és napra), és mennyire tekinthetők biztosnak
ezek a keltezések – akkor kiindulásként ajánlatos röviden áttekinteni az
eddigiekben már szóba került forrásaink jegyzékét. A római történetben
rendelkezésünkre állnak hiánytalanul a consulok hivatalosan összeállított
jegyzékei a köztársaság alapításának évétől (i. e. 510) kezdve. Ezt megelőzően
a királyok uralkodási éveinek hagyományosan – és a római történetírásban
egyöntetűen – elfogadott sora, egészen a Város alapításáig, az i. e. 754. évig.
A görög történelemben az olimpiai időszámítás szerinti évek szolgálnak a
keltezés alapjául, amelyeket egyszerű dolog áttenni akár a római, akár a mai
polgári időszámítás éveire; ismerjük (egyes időszakokra hiányosan, az i. e. V.
századtól kezdve csaknem megszakítatlanul) az athéni arkhónok listáját is. Az
ókori Közel-Kelet történetének időrendi vázát i. e. 747-től kezdve a folyamatosan
vezetett Nabú-nászir-féle uralkodói lista napra pontos adatai tartalmazzák.
Ugyanezek az adatok – mivel az ókori Egyiptom felett sorra uralkodtak asszír,
majd az egyiptomi szaiszi dinasztiát követően perzsa, utóbb makedón királyok és
római császárok – a közel-keleti és görög-római történelem éveinek folyamatos
egybekapcsolását, egymásra vonatkoztatását is lehetővé teszik. A görög
kronográfusok eredményeit a fennmaradt krónikás művek adataival egyeztette az
Augustus korában élt görög Diodorus Siculus, aki Történeti könyvtár című
művében minden évet az olimpiai időszámítás, az athéni arkhónok és római
consulok évei szerint keltezett, és ezzel egyértelmű, évre pontos
időmeghatározásokat közölt. Rendelkezésünkre áll továbbá a görög és római
elődök és a keresztény kronográfusok eredményeit összegező ókori mű: a
Hieronymus (Jeromos) egyházatya által latin nyelven összeállított nagy
világkrónika, amely időrendben haladva közli minden egyes évnek általa
fontosnak ítélt eseményeit. Ezeknek az egymást kiegészítő, és már az ókori
tudósok által egymással összhangba hozott, egységesített és főként
megszakítatlan, hiánytalan összeállításoknak az alapján az ókori klasszikus
világ eseménynaptárát egészen az i. e. VIII. század közepéig össze tudjuk
állítani. Ebben az évszázadban kezdődik az olimpiai éra (i. e. 776), a Róma
alapítása (i. e. 754) és a Nabú-nászir trónra lépése (i. e. 747) szerinti
évszámítás.
Ettől az évszázadtól kezdődően minden – a krónikákban,
évkönyvekben feljegyzett – esemény időpontját meg tudjuk állapítani, ha a
rendelkezésünkre álló források ezeket pontosan közlik, és ha ezek a közlések
hitelesek. Ez a két feltétel azonban csak az események egy részére áll fenn. A
korai Róma történetére – az i. e. IV. század közepét megelőző időszakra
vonatkozóan – a fennmaradt források (elsősorban Livius) pontos adatokat
közölnek, de ezek nem feltétlenül hitelesek, sőt igen valószínű, hogy erősen
mondai színezetűek. Ezzel ellentétben pl. a görög peloponnészoszi háborút
megelőző évtizedek történetét eseménytörténeti szempontból hitelesen írta meg
Thuküdidész, de több, ma már fontosnak látszó mozzanatnak nem közölte az
idejét, és ezt a kronográfusok sem tették meg – többek között azért, mert nem
tartották őket elég fontosaknak. E nagy időszakon belül is vannak tehát egyes
szakaszok vagy események, amelyek időrendjére, időpontjára vonatkozó
ismereteink csak pontatlanok, hozzávetőlegesek vagy kétes hitelűek.
Még bonyolultabb a helyzet az i. e. VIII. századot megelőző
időszakok történetével. A görög történelemnek erről a szakaszáról csupán
mondai, és csak utólagosan, mesterkélten időrendbe szedett kronológiai
ismereteink vannak. Ezek az elsősorban Eratoszthenész számításain alapuló
adatok legjobb esetben is csak becslés értékűek, hozzávetőlegesek. Az ókori
keleti történetet illetően az egyiptomi és mezopotámiai (sumer, akkád,
babiloni) királylistákra, krónikás feljegyzésekre támaszkodhatunk; az
ótestamentumi történetben pedig a királyok uralkodói évein kívül csupán az igen
kétséges hitelességű összegező adatokra. Mindezeknek szükségszerű
pontatlanságairól, már az eddigiekben is többször esett szó” – hát igen, a
csillagidővel, annak kiszámításával és rendszerbe illesztésével Hahn István nem
foglalkozott… Pedig igazán illett volna tudnia, hogy a maga módján, akárhogy is
vesszük, ő is a cs. e. időkben él…
Mert ez elől nem lehet kitérni…
S mindezek fényében kívánok most jó szórakozást a Star Trek
1964-ben készült első pilótafilmjéhez blogom minden olvasójának:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése