A
koncert, amelybe a Mennyország is beleremeg
Motörhead – Overkill (Live at VOLT Fesztivál, Sopron, 2015. július 3.; rajongói videó)
Ian Fraser Kilmister emlékének ajánlva
„Sajnálom, ha a zenémmel az embereket csak szórakoztattam volna – szerettem
volna nemesebbekké tenni őket.” (Georg Friedrich Händel)
Az előzményekből akár nyilvánvalónak is tűnhetett, hogy én ezt a blogot az idén már nem akartam folytatni;
kicsit talán nagyképűségként hathat (szánom-bánom bűnömet… mert igen,
meggyőződésem szerint a nagyképűség bűn… vagy legalábbis emberi gyengeség… de
talán mégis inkább bűn…), de tényleg úgy voltam vele, hogy erre az évre már
szépen le van zárva itt minden Az ébredő Erő bemutatójával és annak
körülményeivel, hírfolyamával, s majd jövőre folytatom…
…ha már egyszer az Ezeréves Sólyom fedélzetén messze szálltunk…
Így gondoltam. Egészen addig, amíg nem jött tegnap egy különösen
váratlan és megdöbbentő halálhír. Amire mindenképp reflektálnom kell…
Ami mellett nem lehet lazán csak úgy elhömbölyögni.
A hírügynökségi tudósítás meglehetően célratörő és
ellentmondást nem tűrő volt: „Hetvenéves korában meghalt Lemmy, polgári nevén
Ian Kilmister, a rockzene kultikus alakja, a Motörhead együttes alapítója és
frontembere” – így fogalmazott jelentésében a távirati iroda. „A zenekar keddre
virradóra közölte a hírt a Facebook közösségi portálon. A brit énekes és
basszusgitáros Los Angelesben hunyt el hétfőn. Az együttes tájékoztatása szerint
a zenész a rák egy különösen agresszív formájában halt meg, betegsége rövid
lefolyású volt, és Lemmy is csak december 26-án, két nappal hetvenedik
születésnapja után értesült a diagnózisról.
»Nincsenek szavak, hogy kifejezzük megdöbbenésünket és
szomorúságunkat« – írták az együttes tagjai a Facebookon, hozzátéve, hogy az elkövetkező
napokban részletesebb tájékoztatást adnak majd Lemmy halálával kapcsolatban. »Addig
is hallgassatok hangosan Motörheadet, hallgassatok hangosan Hawkindot és játsszátok
hangosan Lemmy zenéjét. Igyatok egyet… vagy többet. Sztorizzatok, ünnepeljétek
ennek a nagyszerű embernek az életét, ő is ezt akarná« – tették hozzá.
A zenész Stoke on Trentben született 1945. december 24-én. A
Motörheadet 1975-ben alapította, az együttes idén ünnepelte fennállásának
negyvenedik évfordulóját. Előtte több zenekarban is szerencsét próbált, köztük
volt a Hawkind is. Újító szellemisége révén az évek során Lemmy óriássá nőtte
ki magát a rockzene világában, de hírhedt volt életstílusáról: a nők, a
kábítószer és mindenekelőtt az alkohol iránti olthatatlan vágyáról.
A nagybajuszú rocklegenda egészségi állapota néhány éve
kezdett romlani, 2014 elején a bandának le kellett mondania európai turnéját
Lemmy cukorbajának szövődményei miatt, és tekintettel az énekes egészségi
gondjaira az elmúlt hónapokban is több koncertjüket lefújták.
A zenekar nemrég veszítette el egy korábbi, szintén alapító
tagját, Phil Taylor dobost, aki hatvanegy évesen halt meg novemberben” –
jelentette tegnap, 2015. december 29-én, kedden hajnalban, fél öt után kilenc
perccel, vagyis cs. e. 308995.3-kor a Magyar Távirati Iroda. A hírügynökség
pedig sietett megszólaltatni egy szakembert is: „Lemmy halálával az egyik legnagyobb
élő rock and roll legenda távozott – hangsúlyozta az MTI-nek kedden Jávorszky Béla
Szilárd zenei szakíró. A Motörhead együttes alapító tagja és frontembere hetvenedik
születésnapja után néhány nappal, hétfőn hunyt el Los Angelesben” – írták még aznap
egy újabb jelentésükben. „A Motörhead zenekar keddre virradóra közölte
frontembere halálhírét a Facebook közösségi portálon. Tájékoztatásuk szerint a
zenész a rák egy különösen agresszív formájában halt meg, betegsége rövid
lefolyású volt.
Jávorszky Béla Szilárd az MTI-nek felidézte, hogy Lammy,
polgári nevén Ian Kilmister pályafutását még a hatvanas években a Hawkwind
zenekarban kezdte, de az 1975-ben alapított Motörhead élén írta be magát a
rocktörténelembe. »Roppant gyors és roppant hangos rockzenéje nemcsak a brit
heavy metal új hullámának képviselőire, hanem a későbbi speed és thrash metal
reprezentánsaira is erősen hatott« – mondta a több rocktörténeti könyvet is
jegyző szakíró.
Hangsúlyozta: Lemmy nem csak a színpadról hirdette a »sex
and drugs and rock and rollt«, de folyamatosan élte is azt. »Egyik szigetes
koncertje után például csak reggelre sikerült visszakeverednie a nagyszínpadhoz
– csizma, bőrkabát és útlevél nélkül. Aztán rendőri kísérettel robogott
Ferihegyre« – idézte fel.
Mint mondta, maga a Motörhead elnevezés amúgy a hatvanas-hetvenes
évekbeli amerikai szlengben a »sebesség megszállottját«, azaz az amfetaminon (»gyorsítószeren«)
élőt jelentette.
»Lemmy és mindenkori társai évtizedeken át fáradhatatlanul
nyomták nem túl bonyolult és változatos, de rendkívül energikus dalaikat, s még
az utóbbi években is kellően ütős koncerteket adtak. Nem véletlenül tartjuk
annyian a Motörheadet az elmúlt negyven év egyik leginkább elnyűhetetlen és
kikezdhetetlen kemény rockcsapatának« – méltatta a zenész pályafutását
Jávorszky Béla Szilárd” – írta jelentésében a Magyar Távirati Iroda 2015.
december 29-én, kedden délután negyed négy előtt egy perccel, vagyis cs. e. 308995.8-kor.
Elképesztő volt számomra a hír, hiszen alig néhány hónapja
láttam és hallottam őt élőben Sopronban, a VOLT fesztiválon, és ott is egy
nagyszerű koncertet nyomtak le a zenekarával. Lemmy nagymester…
Tőled tanultuk meg, hogy a rock and roll az nem egy tánc,
hanem egy életforma…
Német Dani barátom, akivel együtt voltunk a VOLT-on, a
halálhírre reagálva a saját, az idén nyáron készült felvételét töltötte fel a
YouTube-ra, és osztotta meg a Facebookon. Ezt mentettem el én is, ez látható és
halható itt alant, ez a mai tárgyvideónk, erről mesélünk, ezt boncolgatjuk.
S ezzel emlékezünk…
Ezzel tisztelgünk a nagyszerű Lemmy Kilmister emléke előtt.
Meg persze azzal a pohár pezsgővel (ő meg biztos inkább a
viszki, vagy whisky után nyúlna inkább…), amivel a lelki üdvére koccintunk.
Német Danival együtt voltunk ugyan a VOLT-on, de van köztünk
némi apró, akár elenyészőnek is mondható ízlésbeli különbség, ezért nem minden
koncerten, nem minden bulin voltunk ott együtt, ugyanabban az időpontban. A
Motörhead-koncerten sem. Utóbb egyeztettük, hogy egymáshoz viszonylag közel,
mégis elég távol voltunk ahhoz, hogy ne regisztráljuk a másik jelenlétét. De
mindketten dolgoztunk is, mindketten akkreditálva voltunk, mindketten tudtuk,
hogy minderről még majd írnunk is kell, ezért kicsit ilyen szemmel is néztük,
ilyen füllel is hallgattuk a zenét…
Engem Lemmy és szerény kis csapata ezúttal is lenyűgözött.
Sokadszorra.
Márpedig a zenéjük olyan volt, aminek érdemes utánamenni, ha
meghallja az ember, hogy a közelben játszanak.
Vagyis immár: játszottak.
Hiszen a Motörhead egy olyan történet, amit nem lehet, és
nem is érdemes folytatni Lemmy nélkül, s szerintem ezt a zenésztársai is
belátják, és egy pillanatra sem jelent majd nekik dilemmát, hogy mit tegyenek.
De a Motörhead egyúttal egy olyan történet is, amelyet m mindenképp folytatni
kell, amely semmiképp sem érhet véget: hallgatjuk a régi bakeliteket,
rákeresünk a YouTube-on, felrakjuk a kocsiban az mp3-akat, letöltjük a
koncertfelvételeket és a róluk készült dokumentumfilmeket. S megteszünk még
bármi, mindenféle egyebeket…
Szóval, ezt most neked köszönöm, Dani…
Tegnap, a halálhírre reagálva sebtében összehoztam én is egy
búcsúztatót, egy nekrológot, bár – bevallom – igyekeztem távol tartani magam a
műfaj szigorúan meghatározott kereteitől, mint mindig is. Íme, ma jelent meg a cikkem:
Vad, mennyei gitárhangolás
Elhunyt Lemmy Kilmister (1945–2015), a Motörhead énekese
Ha felhangzik egy zeneszám, gondolkodás és legfőképp abszolút
hallás nélkül is kapásból meg tudja mondani bárki, hogy Motörhead szól vagy
sem.
Lemmy Kilmister (Dylan Martinez felvétele)
A zenekar annyira egyedi hangzást alakított ki 1975-ös megalakulása
óta, hogy a lelkes utánzók és az epigonok, no meg persze a tisztelők és követők
sokaságának ellenére is összetéveszthetetlen maradt. A Motörheadet talán lehet
utánozni, de azt az elemi energiát, ami a zenekarból és elsősorban a most
elhunyt vezéregyéniségéből áradt, lehetetlenség koppintani. Ez annyira egyedien
– költőien – brutális, s annyira meggyőzően határozott, hogy minden ellenállás
hasztalan: lehet szeretni vagy elvetni (megvetni), de értelmetlenség volna
elvitatni vagy megkérdőjelezni. Ez a zene fejbe vág. És nem véletlen még a
zenekar elnevezése sem – a korai Bastrad után –, hiszen a Motörhead minden
zeneszáma úgy hangzik – úgy dübörög –, mint a motorzúgás. Érces, kemény, földbe
döngölő. Bizony vagyunk néhányan, akik tinédzserkorunk óta hurcolunk magunkkal
némi visszafordíthatatlan, helyreállíthatatlan halláskárosodást is a zenekar
korai lemezeinek felettébb hangos hallgatása miatt. Ezúton is köszönöm, Lemmy!
Kilmister úr maga volt a Motörhead. Ő volt az az ember, aki
megélte – és a saját életével hitelesítette – azt az életérzést, amit
megénekelt, megzenésített. S talán ezért is bolondította, igézte és
hipnotizálta meg rajongók millióit világszerte.
Lemmy mester most biztosan csúnyán káromkodna. A tegnapi
híreket olvasva. Ian Fraser Kilmister úr ugyanis nem a kedvességéről és az
előzékenységéről marad emlékezetes, de tulajdonképpen nem is ezért szeretettük
– és szeretjük majd ezután is a zenét, amit hátrahagyott, s amivel stílust,
műfajt épített. „Rengesd meg a mennyországot, barátom” – ezt üzente neki
búcsúzóul Gene Simmons a Kiss zenekarból. Ha tehát hangos dübörgést hallunk majd
ezekben a napokban az égből, nem vihar készülődik, csak Lemmy hangolja a
gitárját…
S mostantól kiemelt emlékeim közé sorolom a véletlen
találkozást, amikor sok évvel ezelőtt, még a Sziget kezdeteinek idején sörért
sorban állva arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős fickó várakozik előttem.
Lemmy csak úgy kisétált, lazán, sztárallűrök nélkül, körülnézni a fesztiválon,
és ha megszomjazott, egyszerűen csak kivárta a sorát. Legutóbb pedig az idén nyáron
láttam őt élőben, Sopronban, a VOLT-on, keményen, ércesen, durván, brutális líraisággal
és érzékiséggel, azokkal az életérzésekkel felvértezve, amelyeket egész
lényével képviselt. Lemmy papa vagy Lemmy mester, így beszéltek róla a
rajongói, mint megkérdőjelezhetetlen nagyságról, aki olyan fontos dolgokkal
„pakolta tele” tinédzseréveinket, amelyeket nélküle nehezen is láthattunk volna
át.
Nyugodj békében, Lemmy papa! És valóban, rengesd meg a
mennyországot, hadd dübörögjön ott is minden, amilyen hangosan csak lehet!
(Magyar Hírlap, 2015. december 30.)
Az elmúlt és az eljövendő – előre pillantva – napok
megosztásaiban is túltengtek a Lemmyvel kapcsolatos posztok, képek, cikkek,
videók… Az alábbi válogatás nem célzottan tematikus, inkább csak hangulatfestő
szándékkal készült, s természetesen más témákat is beengedtem, beválogattam az
összeállításba. Szépen indokolhatja ezt az is, hogy Lemmy és a Motörhead az
életünk része volt (és marad!...), s a folyamatok nem mellette haladnak el,
hanem vele együtt zajlanak továbbra is:
Kovács Nemes Andor, színművész, énekes, a Magyar Mozgalom alapítója (Hét Nap, 2015.12.11.): Amikor a már nem létező...
Szerző: Szabó Palócz Attila, 2015. december 31.
Az indoklások pedig mindig lehetnek ilyenek-olyanok, hol
helyállóbbak, hol pedig megalapozatlanabbak, ezzel kapcsolatban azonban
továbbra sincs szükségem semmiféle magyarázkodásra vagy önigazolásra:
Hát nem is tudom, de itt valahol kellene most elkezdeni nagyon durván
káromkodni, Lemmy papával együtt, mert volt… és ma már csak múlt idő! Szóval
volt egy nagyszerű sorozatunk a Képes Ifiben – nyugodtan magasztalhatom, mert
minden más irányú, rosszindulatú rémhírterjesztés ellenére sem (üdv a
fedélzeten, Németh Zoli!...), nem én voltam a szerzője. Csak egy hozzám nagyon
is közel álló ember…
Szóval volt egy nagyszerű sorozatunk, amíg az emberi gonoszság, az irigység, a személyes rosszindulat (üdv a fedélzeten, Németh Zoli!...) közbe nem szólt... Szóval volt, igenis volt egy nagyszerű sorozatunk a Képes Ifiben
Sztárkörhinta címmel, amíg még Szögi Csaba volt a lap szerkesztője. A széria
már megszűnt, ne keresse senki sem az újabb lapszámokban… Pedig milyen szépet
és tartalmasat lehetne (és kellene is!...) írni most oda Lemmyről…
Mert azért megnyugtatok mindenkit, én most nem fogom
átmásolni ide a Wikipédiát…
Viszont ez meg egy olyan sorozat volt, amelyben az épp
kiválasztott világsztár, vagy ismert személyiség életének egy-egy részletét, sok
esetben mellékesnek tűnő, a Wikipédiában nem is jegyzett eseményét körbejárva,
kinagyítva tisztelegtünk nagy zenei és filmes nagyságok emléke előtt, illetve
köszöntöttük közülük az élőket a születésnapjukon… Én a kezdetektől fogva (a
teljesen értelmetlen megszüntetéséig…) szerettem és nagyon is izgalmasnak
találtam ezt a sorozatot.
S az egyik részben – ha csak a történet mellékszereplőjeként,
de akkor is! – Lemmyt is említettük:
SZTÁRKÖRHINTA
A srác, aki lazán kikosarazta az amerikai lányt
Gyilkossággal
vádolták, de csak saját magával végzett: Malcolm McLaren keltetőjéből kelt ki Sid
Vicious is, aki megkérdőjelezhetetlen ikonná nőtte ki magát
Egyelőre még nem túl nagy múltra
visszatekintő sorozatunkban most egy John nevű srác lesz az első olyan sztár, akit
nem a születésnapja alkalmából ültetünk fel a körhintánkra, hanem a halála
évfordulóján emlékezünk rá. Vannak bizony a rock- és a punkzenének nagy-nagy veszteségei,
mint ez az alig huszonkét évet megélt örök fiatalember is, aki a legenda szerint
John Lydon, vagyis Johnny Rotten hörcsögéről kapta a művésznevét: a világ immár
Sid Viciousként ismerhette meg. Most vasárnap, február 2-án volt harmincöt
esztendeje, hogy 1979-ben túladagolta magát.
Londonban bóklászott valamikor a hetvenes évek közepe táján,
talán 1974-ben az amerikai Chrissie Hynde, és mindenáron szeretett volna az
Egyesült Királyságban maradni. Még csak a húszas éveinek az elején járt
akkoriban, és akárkinek akármi legyen is a véleménye a későbbi The Pretenders
együttes énekesnőjének hangjáról, tehetségéről és szépségéről, mindenképp el kell
ismernünk, hogy látványos jelenség volt, s ennyit talán nem vitat el tőle senki
– ma sem.
Bóklászás közben – és persze jobb dolga híján – Chrissie
Hynde betért hát Malcolm McLaren (1946–2010) és Vivienne Westwood (ő manapság
már Európa egyik legkeresettebb divattervezője…) ruhaboltjába. A SEX nevű kis
shop azonban akkor még távolról sem volt olyan ismert, mint amilyen alig
egy-két év múlt lett. Vállfák, ruhaakasztók és persze biztosítótűk között
keresgélve a fiatal amerikai lány azon morfondírozott, hogyan maradhatna hosszabb
ideig az Egyesül Királyságban, hogyan szerezhetne munkavállalási engedélyt. Ehhez
persze a legrövidebb út a házasságon keresztül vezet, leszólított hát a boltban
egy mellette nézelődő, a közelben hozzá hasonlóan bóklászó srácot, nem venné-e
feleségül, már csak a hecc kedvéért is.
Nem tudhatjuk, mi lett volna kettejük frigyéből – s talán
még zenei pályafutásuk is másképp alakulhatott volna, párban vagy párhuzamosan
–, nyolc-tíz gyerek, örök hűség; nem tudhatjuk, meddig tartottak volna ki
egymás mellett, jóban, rosszban, a konyhában és az ágyban egyaránt; nem
tudhatjuk, ki viselte volna ebben a házasságban a nadrágot – az akkor tizenhét
éves Sid Vicious ugyanis kapásból visszautasította az ismeretlen, vadidegen nő felajánlkozását.
Olyan kosarat kapott hát ez a látványos amerikai jelenség, hogy azt öröm lehetett
nézni, és talán Malcolm McLaren vagy Vivienne Westwood szemtanúja is lehetett a
jelenetnek. Pedig bizony könnyen lehet, hogy ma már, ötvenhét esztendősen ő is a
gyepet gondozgatná a brit vidék nyugalmában, békességben tengetné nyugdíjas
napjait a birtokán, ahol lovakat tenyésztene, vagy éppenséggel fiatalka
szolgálólányokat kergetne. Vagy igen, akár kiváló golfoktató is válhatott volna
belőle…
Mégsem az lett!
KELTETŐ
Chrissie Hynde és John Beverley – mert annak ellenére, hogy
tulajdonképpen még csak nem is ez volt az igazi neve, tizenhét évesen még így
ismerték a későbbi Sid Vicioust – (érdek)házasságából tehát nem lett semmi, a
lány reményei is szertefoszlottak, röviddel később már Franciaországban kereste
boldogulását, ahol megpróbált zenekart alapítani, majd 1975-ben visszatért az
Amerikai Egyesült Államokba, Clevelandbe. De mivel a SEX később a punkzenészek
valóságos kis keltetője lett, Chrissie Hynde – ismét Franciaország érintésével
– hamarosan visszatért ide, és Malcolm McLaren talált neki helyet a korai brit
punk egyik akkoriban ugyan nagy reményekkel induló, de utóbb mégis igencsak
rövid életűnek bizonyult zenekarában, a Masters of the Backside-ban. A
menedzser ekkor már bevallottan a The Ramones szellemiségét szerette volna
meghonosítani Európában, illetve adoptáltatni az öreg kontinenssel, idomítva
azt az itt eladható hangzásvilághoz. A Masters of the Backside azonban nem jutott
el odáig, hogy felvételeket készítsen, vagy önálló fellépéseket tartson. Állítólag
azért oszlottak fel, mert elegük lett abból, hogy Malcolm McLaren mindent az ellenőrzése
és irányítása alatt akart tartani… Mily meglepő!
Sid Vicious azonban továbbra a SEX rendszeres látogatója
volt. Vivienne Westwood, aki 1971-ben hagyott fel a tanítással – korábban egy
londoni művészeti iskola oktatója volt –, ekkoriban kísérletezett azokkal a
stílusjegyekkel, amelyek később a punk legfontosabb meghatározó elemei lettek.
Különösebb önmarcangolás és megerőltetés nélkül elképzelhetjük, milyen
megbotránkoztatóak lehettek mindezek a hetvenes évek első felének puritán Angliájában:
a ruhákhoz díszítésként, kiegészítőként gyakran alkalmazott biztosítótűket, borotvapengéket,
bicikliláncot, de még vécélehúzókat is. Szinte természetes velejárója volt
kollekcióinak a kutyanyakörv, mint ékszer, valamint az eltúlzott, erős smink és
az ugyanígy „felturbózott” frizura. Minden egy helyen: az ő tervei alapján
készült saját ruhái, amelyeket a SEX-ben forgalmaztak, gyakorlatilag a
polgárpukkasztás kisenciklopédiái, kézikönyvei voltak, hiszen a botránykeltés
minden lehetséges elemét magukban hordozták. S nem is csak mellesleg kell itt
megemlékeznünk arról is, hogy Vivienne Westwoodnak bizony szerzői jogokat
kellene bejegyeztetnie az anarchia szimbólumaként használt A betűs jelre,
ugyanis ezt is ő találta ki, és már a hetvenes évek első felében is
előszeretettel díszítette ezzel a kollekcióit. Ha bent is volt azonban – ekkor
már kétgyermekes anyaként – az elhíresült ruhaboltban Chrissie Hynde esetlen és
suta fiúkérésének, vagyis házassági ajánlattételének pillanatában, joggal
feltételezhetjük, hogy a két tulajdonos közül csak ő lehetett szemtanúja ennek
a ma már történelmi, punktörténeti jelentőségű kikosarazásnak, Malcolm McLaren
ugyanis később többször is arra panaszkodott: ha előbb figyel fel Sid
Viciousra, belőle csinált volna frontembert a Sex Pistolsban.
LEMMY MÁR AKKOR IS
TUDTA
De a Sex Pistols akkor már létezett. Győztes csapaton pedig
ne változtass… Frontemberként, énekesként pedig John Lydon, vagyis Johnny
Rotten vált az együttes meghatározó alakjává, s mintegy jelképévé. A menedzser
csak Glen Matlock 1977-es februári távozása után ismerte fel Sid Viciousben azt
a hozzáállást, azt a magatartást, amit ő alapvetően a punkban elképzelt. Az
énekesi poszt azonban továbbra is foglalt volt, ezért benyomta a srácot a
megüresedett helyre basszusgitározni – annak ellenére is, hogy hangszeres
tudása bizony hagyott maga mögött kívánnivalókat.
Mondjuk ki egyszerűen, no: nem tudott basszusgitározni.
Azt írják róla mindenfelé, hogy zenei tudása „egy elvárható
minimális szintet sem ért el”. És igen, ő maga is tisztában volt ezzel: „Nem
tudok basszusgitározni” – panaszolta egyszer Lemmy Kilmisternek. (No, szegény
pára, hát ő sem talált magának jobb tanácsadót?! Hiszen ez pont olyan, mintha
Frankenstein doktor randidroggal elkábított teremtményéhez mennénk
szerelmi-lelki tanácsadásra…) A Motörhead teljhatalmú ura, ez a tetőtől talpig
százhetvennyolc centis acélkemény, huszonnégy karátos tömör/tömény rocklegenda
pedig, aki ekkor már ismerte a Sex Pistols zenéjét, és hallotta élőben is
játszani Sid Vicioust, a rá jellemző szűkszavúsággal csak annyit mondott:
„Tudom.”
Beszélgetésük története évekig anekdotaként terjedt, akár az
interneten is számtalan nyomát lehet találni, de a régi zenei szaklapokban is
rendre belefut az ember, ezért egy újságíró kolléga végül már nem bírta tovább
és rákérdezett, megerősítést kért Lemmytől a bájcsevej hitelére. A Motörhead
teljhatalmú ura pedig csak lakonikusan bólintott: „Igen, igaz. Akkor sem tudott
basszusgitározni, amikor meghalt.”
Aki már hallott régi Sex Pistols-felvételeket, amelyeken Sid
Vicious basszusgitározik, az tudhatja, hogy Lemmy Kilmisternek bizony nagyon
igaza volt. De nem ez számít! Hiszen sem Sid Vicioust, sem a Sex Pistolst nem a
kifinomult zenei képességei miatt szeretjük, hanem éppen azért a
megmunkálatlan, képzetlen, kifinomulatlan, torz, vad és zord, kemény és
brutális, mégis egészen mélyről, hihetetlenül mélyről feltörő életérzés miatt,
amit közvetítettek. Amit artikuláltak. Amit sugároztak. És sugároznak még ma is
a túlélők, ha alkalom adtán eljutunk egy-egy koncertjükre.
Így hát akárhogy legyen is, Lemmy Kilmister és Sid Vicious
együtt lesznek még egyszer a Rock and Roll Hall of Fame-ben, vagyis a rockzene
halhatatlanjai között, ahová – Johnny Rotten ellenkezése ellenére is – 2006-ban
bizony a Sex Pistols teljes gárdáját, így Sid Vicioust is beiktatták. Méltó
helyére!
AZ AJÁNDÉK
Történetünk itt vált szomorkás hangnembe. Ez a bizonyos John
Simon Ritchie gyerek – mert Sid Vicious végső soron ezen a néven született –,
alapvetően kezelhetetlen ember volt. Nem véletlenül mesélték róla később azok,
akik személyesen is ismerhették, hogy „a szíve mélyén félénk ember” volt – mint
mondta ezt róla Dennis Morris fotós is –, hiszen általában a féktelen
tombolással és vadsággal, a keménykedésükkel épp a félénkségüket igyekeznek
leplezni, palástolni sokszor az emberek. Freud papa üdvözletével! Mondjuk,
visszautalva Sid Vicious basszusgitárosi képességeire, némi zenei tehetséget
akár örökölhetett is volna, hiszen édesapja, John Ritchie, aki a Buckhingam
palota biztonsági személyzetéhez tartozott, az egyik londoni jazzklub ismert
harsonása volt. Fia azonban – mellesleg teljes joggal – cseppet sem kötődött
hozzá: John még egészen pici gyermekecske volt, amikor őt és feleségét, Anne
McDonaldot előreküldte Ibizára, mert úgy tervezték, hogy együtt költöznek oda.
Csak néhány hónap, csak lerendezi „itthon” a dolgait, és jön ő is utánunk,
addig pedig küldi a csekkeket, hogy legyen miből megélniük… Talán mondanunk is
felesleges, egy csekk, egy apa sem érkezett, a családegyesítés elmaradt.
Miután belátta, hogy csúnyán átverték, Anne férjhez ment Christopher
Beverleyhez, akivel már Ibizán ismerkedett meg, fia pedig igyekezett mielőbb
felvenni mostohaapja vezetéknevét. Ezek után már semmi sem kötötte vér szerinti
apjához. Így hát már John Beverleyként utasította vissza Chrissie Hynde
házassági ajánlatát.
Sokkal véresebb volt azonban a kötelék, amelyik John Lydon
hörcsögéhez kötötte: a kis rágcsáló, Sid ugyanis egyszer megharapta, és akkor
hirtelen elkáromkodva magát, sok-sok csúnya jelzőt hordott össze a kis
állatkára. No, soha jobb apropót egy művésznévhez… „Sid is really vicious!” –
üvöltötte a srác, akit megkóstolt a hörcsög, és mindörökre rajta is ragadt a
gúnynév: Sid Vicious.
Harminchat év távlatából vélhetően már soha nem tudhatjuk
meg hitelt érdemlően, hogy mi történt Nancy Spungennel, tény azonban, hogy Sid
Vicious holtan találta barátnőjét 1978. október 12-e reggelén. Előző este
ugyanis nagy bulit csaptak hotelszobájukban, folyt az alkohol és
számlálhatatlan mennyiségben fogyott a drog. A lányt, aki a Sex Pistols
feloszlása után a párja szólókarrierjét igyekezett menedzselni, valaki hasba
szúrta, ott vérzett el a fürdőszobában. Tény, hogy a gyilkos fegyvert Sid
Vicious vásárolta, azonban a kés és sok-sok készpénz reggelre eltűnt – ő pedig
ott volt.
Természetesen Sid Vicioust gyanúsították meg a gyilkossággal,
később azonban kezdett bebizonyosodni, hogy mindketten annyira „be voltak
állva” a rengeteg drogtól, hogy a férfi nem is volt olyan állapotban, hogy
leszúrhatta volna párját. Gyanúba keveredett egy drogdíler is, bizonyos Rockets
Redglare (a sors furcsa fintora, hogy később humoristaként vált ismertté…), aki
nagyjából mégis tisztázta magát, és igyekezett az egészet egy másik terjesztőre
kenni. Közben azonban Sid Viciousnek volt egy öngyilkossági kísérlete is Nancy
elvesztése miatt, majd verekedésbe keveredett és rács mögé került, ötvenöt
napot töltött el a hírhedt Rikers Island-i börtönben. Az ügyvédjének és persze Malcolm
McLarennek végül 1979. február 1-jén sikerült őt kirángatni onnan óvadék
ellenében. Bár ne sikerült volna…
A börtönben ugyanis elvonókúrán esett át, leszokott a
kábítószerekről. Másnap este azonban egy kisebb társaság gyűlt össze Sid
Vicious új barátnőjének, Michele Robinsonnak a lakásán, hogy megünnepeljék a
szabadulását. Csakhogy Anne McDonald, a kedves anyuka ugyancsak függő volt, és
ő volt az, aki a házigazda lány határozott kérése ellenére is heroint hozatott
a buliba egy dílerrel. Sid Vicious még aznap este rosszul lett, de a
társaságban igyekeztek talpra állítani, rendbe szedni, kórházba akarták vinni,
de ő ellenkezett, elutasította ezt, s amikor Michele-lel lefeküdtek aludni, még
úgy nézett ki a dolog, hogy nincs nagy baj, minden rendben lesz. A lány azonban
reggel holtan találta párját. Sid Vicious ugyanis valamikor éjszaka megébredt,
megtalálta édesanyja „szeretetcsomagját”, amivel újra belőtte magát… És ez már
végzetes adag volt…
Zenei tehetség ide vagy oda, Sid Vicious ma már a punk egyik
megkérdőjelezhetetlen ikonja, s így, halála után harmincöt évvel sem mondhatunk
mást, mint, hogy: Nyugodjék békében!
(Képes Ifjúság, 2014. február 5.)
Sid Vicious – az ikon
Lapozd át te is ezt a lapszámot:
Hát igen, ebben a lapszámban jelent meg a mexikói Pablo
Stanley képregényének első része, amely a Queen zenekar Don’t stop me now című
dalára készült, illetve a színes belső borítókon egy Freddie Mercury-poszter.
Ezekhez bezzeg volt közöm, még ha nem is kevés…
A Sztárkörhinta 2014-es anyagaiból egy külön gyűjteményesfájlban is készült – összefűztem mindazt, amit az adott pillanatban összefűzni
érdemesnek mutatkozott:
Ezt kellene most megtoldani egy Lemmyvel foglalkozó
epizóddal, csak hát megszűnt már a sorozat, de majd más formában aztért még
megtaláljuk a módját, hogy továbbéltessük akár ebben a blogban is itt. Addig
meg itt van hát nekünk Német Dani barátom videója, amelyet az idén nyáron
készített, egészen pontosan július 3-án, pénteken, Sopronban, a VOLT
Fesztiválon. A koncert, mondjuk, kifejezetten előnytelen időpontban, este fél
nyolckor, vagyis cs. e. 308506.0-kor kezdődött (de persze, mindig és mindennél van rosszabb, kezdődhetett volna akár délután négykor is az égető napsütésben...). Kérek mindenkit, hogy állítsa
a lehető leghangosabbra a lejátszóját, amikor MOST!!! elindítja ezt a felvételt – hogy ebbe a koncertbe most aztán a Mennyország is
beleremegjen::
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése