A
monitoron a csillagok többször is eltorzulnak a kezdetleges trükkeffektustól
Szombati Találka – az Újvidéki Rádió ifjúsági műsora, 1994. január 1.
(1. rész)
„Ahhoz, hogy eljussunk a tökéletességig, el kell viselnünk a
tökéletlenségünket.” (Szalézi Szent Ferenc)
…az előzményekért KATT IDE!
Ezt láttuk (de leginkább hallgattuk…) legutóbb:
Az atom és a magja – avagy ilyen animációt sikerült utóbb párosítanom
Keszég Károly hangjához, ahogy a Szombati Találka 1994. január 1-i adásában
felolvasta Esterházy Péter írását
A folytatásban PEDIG!
Tulajdonképpen még mindig, megszakítás nélkül csak ott
tartunk, és méghozzá pontosan ugyanott, ahol az előző részben is jártunk.
Persze, magyarázkodhatnék én itt most, hogy jó oka van ennek meg minden, de
tényleg jó oka van.
A folytatásban PEDIG! …igyekszünk majd továbblépni.
…sebtében…
Aztán, ha mégsem jönne össze, vagy netalán nem sikerülne,
hát akkor meg majd konstatálhatjuk, hogy hát így jártunk…
Mivel azonban – egyelőre legalábbis úgy tűnik –, hogy
sikerült tartósan gyökeret vernünk ebben a történetben, mindenféle
magyarázkodás és szemenszedett indoklás felesleges – no meg persze (elsősorban)
szükségtelen! – is volna ehhez:
Ebből azonban valami furcsa oknál fogva, két változatom is
van. A kettő összevetéséből kiderülhet, hogy miért dupláztam le a lapszámot:
De talán nem is ez a lényeg. Talán nem is ez a fontos.
Sokkal inkább valami ilyesmi:
Történt ugyanis, hogy anno domini… vagyis egykor régen, ha
nem is egy messzi, messzi galaxisban, de a tartományi székvárosban, Újvidéken,
1994 elején, de mindenképp cs. e. 329003.6 utáni időpontban, amikor a Szombati
Találka újévi műsorának felvételét átjátszottam magamnak kazettára, egy
kilencven perces hanghordozó állt a rendelkezésemre. Szóval kazettaoldalanként
negyvenöt-negyvenöt perc. Így vagy úgy…
Szerencsére a hetente egyszer, szombatonként jelentkező
műsor is kilencven perces volt, így szinte tökéletes volt az egyezés. Az
összhang. A harmónia. Meg mindaz, ami ehhez még kell…
Tehát egy kazettát töltöttem meg a műsorral, és azt
nagyjából tíz évvel később, valamikor 2003-ban, 2004-ben digitalizáltam, vagyis
játszottam be számítógépre SoundForge-ban. Mindenképp még Zentán történt az
eset, tehát, ha 2004-ben történt is, akkor tavasszal kellett megesnie, nyárig,
a Sziget Fesztiválig túl kellett esnem rajta, mert utána már felköltöztünk
Budapestre. Eljöttem a Szigetre és itt maradtam – ahogy mondani szoktam. Ez
van… Itt azonban aztán már nem digitalizáltam régi kazettákat, tehát a felvétel
bejátszásának időpontja csak felköltözésünk előtti lehetett. De tulajdonképpen
mindegy is, a csillagidő ebben az esetben meghatározatlan marad.
Amikor azonban később az ekkor kapott digitalizált
változatot átalakítottam videofájllá, hogy feltölthessem a kedvenc tárhelyemre
(ez meg már nem is történt túl régen, nagyjából cs. e. 308137.6 táján…), a
Videára, akkor két mp3-as hanganyaggal kellett
dolgoznom. A videomegosztó szervere pedig akkortájt még csak ötszáz megabájtig
fogadta el a fájlokat, felette nagyobbakat már nem… Így hát, amikor a teljes
műsort egybefűztem a kilencvenperces változatban, akkor négyszáznyolcvan megára
tömörítettem össze a felvételeket. (A tömörítőprogram néha huncutkodott, s
előfordult, hogy néhány megával többre sikeredett neki végeznie egy-egy
fájllal, mint amekkorára szerettem volna, ezért kellett akkoriban még mindig
kicsit alálicitálnom…) No mindegy, történt, ami történt, ezzel már csak a
lelkiismeretemnek kell elszámolnom. Nemrég azonban két gigabájtra emelték a
feltöltési határértéket, ezért ismét előkerestem a régebbi mp3-as fájlokat, és
újra átalakítottam, újra egybegyúrtam ezeket. Abban a reményben cselekedtem,
hogy a nagyobb fájlterjedelemmel a konvertáló szoftverem is ügyesebb munkát
végezhet majd. Vagyis, hogy jobb, élvezhetőbb minőséget sikerül majd elérnem. Nos,
hogy ebben mennyiben jártam sikerrel (vagy mennyiben nem…), azt itt, a mai
bejegyzés legaljában immár mindenki tesztelheti, mérlegelheti, megítélheti. S
ezúttal annyiban alaposabb is voltam, hogy készítettem egy-egy videofájlt mindkét
mp3-asból, majd pedig egy harmadik változatot is, amelyben ismét kilencven
percben összefűztem a felvételeket. Eddig minden vili?
Nos, itt tartunk most, s ezért is mondtam, hogy pontosan
ugyanott járunk, ahol a legutóbb is időztünk…
Mintha megállt volna az idő a Pike kapitány irányította Enterprise
űrhajó fedélzetén:
Spock:
Berendezések?
José Tyler hadnagy: Minden
működik, uram!
Spock: Kalibrálja
az ernyőt.
Az ablaknyi kivetítőn
valami tértorzulást láthatunk, a sok-sok apró pontnyi csillag között.
Lökéshullámok a galaxis messzeségéből… Spock Pike-hoz fordul.
Spock: Valami
egyenesen felénk tart, kapitány.
Feszült várakozás, a
korabeli számítástechnika jellegzetes zúgása, úgymond géphangja.
José Tyler hadnagy:
Talán ezek a meteorok…
Egyes: Nem, ez
valami más, és még mindig közelít felénk.
A pirosan villogó
kijelző és a jellegzetes szirénahang vészjósló hatása. A szereplők aggodalmat
tükröző arca.
José Tyler hadnagy:
Fénysebességgel jön. Ütközőpályán.
Villogás, sípoló hang,
aggodalom. A monitoron a csillagok többször is eltorzulnak a kezdetleges
trükkeffektustól. Interferencia…
José Tyler hadnagy:
A deflektorunk nem téríti el.
Egyes: Letérünk a
pályáról?
Pike kapitány: Egyelőre
nem.
A feszült szünet alatt
tovább fokozódik az izgalom. Újabb vibrációk a képernyőn. Lökéshullámok egy
messzi, messzi galaxis távlatából…
C. P. O. Garrison: Egy
régi típusú rádióhullám az, uram…
Ahogy az már a „történt ugyanis…” kezdetű történetekben
lenni szokottt…
Nincs itt véletlenül valakinek déjà vu-je?
De, mint azt már régtől fogva tudhatjuk, a déjà vu csak hiba
a mátrixban. Talán Pike kapitány legénysége majd ezt a talányt is feloldja
nekünk. Alkalmasint… Hiszen már minden idők legeslegelső Star Trekjében, vagyis
az 1964-ben forgatott, és később a stúdió által elvetett pilótafilmben is
telepakolták az űrhajó fedélzetét mintázó stúdiót számítógépekkel, illetve
azokra emlékeztető felszerelésekkel, ketyerékkel.
S Gene Roddenberryvel az élen, ők is nagyon jól tudhatták
(meghiszem azt…), hogy a számítástechnikában – sok más erénye mellett –
mellesleg az is nagyon jó, hogy a segítségével könnyűszerrel akár a jövőbe is
pillanthatunk. (Még ha szinte mérhetetlenül nagy különbség volt is az 1964-es
és a mai, 2015-ös számítástechnika között… De most sebtében úgy teszünk, mintha
erről nem vennénk tudomást, hiszen számtalan alkalmunk lesz még velőig menően
kigyepálni ezt a témát…) Hogy tovább ne menjek, önmagában már egy ilyen kis
szedett-vedett összeállítás is szépen illusztrálhatja a jövőbelátás nemes
képességének elvitathatatlan erényeit:
Ebben a nagy Csillagok háborúja-őrületben az Erő ébresszen rá bennünket, hogy vannak más, igazán jó filmek is a világon... :-D
Szerző: Szabó Palócz Attila, 2015. december 22.
Egy régi kép a Vidámparkból, amikor még volt olyan ebben a városban...2013. szeptember
Szerző: Szabó Palócz Attila, 2015. december 4.
Ennyit hát a jövő fürkészéséről. S (nem is csak...) dióhéjban.
S mint írtam is, a Star Trekről a szépirodalmi műveim közül
először a Kati a tauroszok között című kisregényemben írtam. A történetünkön
belüli továbblépés reményében idézem most ide ennek folytatását:
Kati a tauroszok között
(folytatás az előző blogbejegyzésből)
Anyám hívott, hogy menjek le velük a medencére. Itt vannak a
vendégek, meg minden, úgyhogy jó lenne, ha lemennék. Hát legyen, lementem. És
mi történt: kétszer átúsztam, néhányat ugrottam, meg megittam egy kólát. A
vendégekkel a köszönésen kívül két szó nem sok, annyit sem beszéltem. Nem volt
cigim. Ugyanis otthon felejtettem. Az alak Lordot szívott. Ki nem állhatom, de
most el kellett tűrnöm. Gyorsan ráuntam, és hazajöttem. Olvastam. Unalmaskodott
egy alak, valami Stepanović Újvidékről, a Mitót kereste kétszer-háromszor is. Aztán
végül a célszemély is megjött, és elmagyarázta, hogy a cigis cigi nélkül olyan
mint a vőlegény szerszám nélkül. Utána meg a többiek jöttek. Előbb a vendég
házaspár, majd a két lányuk, Vesna és Jasna, a sor végén pedig anyám, a Marcsi.
Mondta, hogy foglalkozzak már egy kicsit a csajokkal, de nem nagyon volt hozzá
kedvem. Befejeztem a fejezetet, és bementem a szobába. Ebből csak annyi hasznom
lett, hogy anyám főzött egy kávét. Látszott a csajokon is, hogy unatkoznak, de
nem tudtam velük mit kezdeni, úgyhogy a kávé elfogyasztása után kiültem a
teraszra, és folytattam az olvasást. Nemsokára megjöttek ők is. Fogadok, hogy
anyám küldte őket a nyakamra.
– Šta radiš?
– Čitam.
– Šta čitaš?
– Zbirku novela.
Láttam, hogy nincs kiút, hát megkérdeztem, nem akarnak-e
teniszezni. Gondoltam, az mégis érdekesebb, mintha végighallgatom az
előadásukat a szabadkai diszkókról meg fiúkról. Vesnával játszottam. Ő tizennyolc
éves, Jasna tizennégy. Hát igen. Nem volt ez olyan igazi tenisz, csak olyan
amatőr, szivacslabdával és műanyag ütőkkel. Ez azonban nem gátolt meg bennünket
abban, hogy elkeresztelkedjünk Szeles Mónikának és Goran Ivaniševićnek. Később
felfedeztük, hogy az udvarban ki van feszítve egy ruhaszántó kötél. Azt
kineveztük hálónak. Ez valami új játék volt: a röplabda és a tenisz ötvözete.
Csak akkor hagytuk abba, amikor Jasna, aki időközben bevonult tévét nézni,
közölte, hogy mehetünk ebédelni, terítve van. Ebéd után a két csaj játszott, de
Vesna nem bírta már. A kezembe adta az ütőjét. Jasna nem volt olyan nagy
játékos, mint a nővére, talán épp ezért tűnt el olyan gyorsan a süllyesztőben.
Vesnával unottan ütögettük ide-oda a labdát, míg végül a padláson kötött ki.
Igen ám, de hogy menjünk fel érte? Találtam egy rozoga létrát. Persze, én
másztam fel. Igen, de rémisztő dolog volt ám az a létra. A csaj meg filozofálni
kezdett, hogy ez esetleg őt megtartaná, no
de engem a kábé hetvenöt kilómmal!? A kezemben volt:
– Fogadjunk, hogy nem mersz felmászni!
Már repült is. Alighogy felért, ledobta kis blúzát meg rövidnadrágját,
s már az egyrészes fürdőruháját vetette, amikor kibökte:
– Ajdmo jedno, na brzake!
Hát megcsináltuk, na brzake. Alighogy elélvezett, már öltözött
is, fogta a labdát, és ment le. Ott kicsit leporolta magát, és kiabálni kezdett:
Jössz már? Jól van, jól van, azért ennyire talán mégsem kéne sietni. Hát ilyen
még nem történt velem. Nem vagyok az érzelmek embere, de ez meglepett. Főleg tőle.
Aztán faggatni kezdett, hogy milyen nőket szeretek.
– Well, hát a vékonyakat, mert olyankor előjönnek bennem az
apai érzelmek. Vékony nővel mindig olyan érzés fog el, hogy egy kézmozdulattal
összeroppanthatnám, s ez kiváltja az óvó mechanizmus beindulását. Szeretem a
kövér nőket, mert akkor meg én érzem biztonságban magam. Szeretek elveszni a
hájban. Szeretem, ha akárhová nyúlok, van mit megfogni. Aztán ott vannak a
magasak, a megolvasztandó jéghegyek. És az alacsonyak, akiknek emiatt sűrűn kisebbségérzéseik
vannak, és azt várják, hogy ne nézzenek el a fejük felett. Szeretem a látványos
szépségeket, mert ugye, ki ne szeretné a szépeket. És szeretem a csúnyákat,
mert általában sokkal őszintébbek. Kedvenceim a hosszú szőke hajúak, de ha csak
hosszú, már az is felizgat. Szeretnék egy kopasz nőt, de olyannal még nem volt
dolgom. Szeretem az extravagánsakat, mert én is olyan szeretnék lenni, és
szeretem a csendes, visszahúzódóbbakat, mert én is hozzájuk hasonlónak érzem
magam. Szeretem azokat is, akikre azt mondják, hogy kurvák, pedig közelről sem
azok, csak szeretik sűrűn váltogatnia partnereiket, és egy-egy futó kalandra is
könnyen kaphatóak. És megvetem a „viktoriánusokat”, azokat, akik két-három hónap
után sem kaphatók semmi komolyabbra.
– És én milyen vagyok?
– „Viktoriánus” semmi esetre sem. Te hosszú, fekete hajú,
középtermetű, talán kissé magasabb, középvastag, kissé kiemelkedő fenékkel és
kiéletlenül s kíméletlenül túltengő szexuális vágyakkal rendelkező, kissé
félénk, bár bizonyos esetekben, lásd a fenti példát, igen határozott csaj vagy
az én szememben.
– Nem tartasz kurvának?
– Ezt minden faszitól meg szoktad kérdezni, akit
megerőszakolsz? De mért tartanálak?
– Van nőd?
– Nincs. Kábé három hete vesztünk össze másfél év után.
Itt Katira gondoltam, pedig ő soha nem volt igazán a csajom.
Egy házibulin ismerkedtünk meg. Nála. Már mindenki aludt, mi ketten meg nyomtuk
a sódert meg röhögtünk, illetve csak cincogtunk, mert nem akartuk felébreszteni
a többieket. Tulajdonképpen már előbbről is ismertük egymást, de az első komolyabb
találkozásunk ez volt. Az egyik csajt hatszor is felkeltettük, hogy vegye be a gyógyszereit,
pedig már az első alkalommal bevette őket. De ő volt a hülye: kellett neki minket
megkérnie, hogy szóljunk neki, nehogy elfelejtse?! Ilyen és ehhez hasonló fazonokon
kívül csak annyi történt, hogy a bugyijába nyúltam, de bár ketten voltunk a
szobában, mást nem csináltunk. Csak kábé egy hét múlva feküdtünk le, akkor találkoztunk
újra, megjegyzem, teljesen véletlenül, és megint egy házibulin. Mindketten
túladagoltuk az alkoholt, és az udvarra vonultunk. Nem kerülgettük a témát:
– Most itt akarsz megkefélni?
Hát mit lehet erre mondani? Persze hogy! Csak úgy
mellékesen: zuhogott az eső. Találtunk magunknak egy kis ereszt, ahová nem vert
be annyira az eső, de azért így is kaptunk belőle eleget. Először állva akartuk,
de nem ment: alacsony termetű. Levetettem a nadrágomat, és arra feküdtünk. (Stгanger
in the night, AIDS in the morning!) Másnap még alig józanodtam ki, mikor Zoli
szintén másnaposan odajött hozzám.
– No, kefété?
– Igen.
– Kivel?
– A Katival.
– Faszi! Hogy bírtad?
Aztán Szabadkán találkoztunk egy bulin. Nem nagyon törődtünk
egymással. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kiment az udvarra. Aztán a
kapu csukódását is hallottam. Utánamentem. Még csak a saroknál járt. Elmondta,
hogy megfájdult a feje, azért jött ki egy kicsit sétálni. Azt is elmondta, hogy
van egy faszija, aki katona, és megírta neki azt, ami a múltkor kettőnk között
történt.
– Te tudod, ha így látod jónak, csak nyugodtan.
– Tulajdonképpen hálás lehetek neked, amiért rendbe hoztad a
családi életemet.
– Hogyhogy?
– Amióta megírtam neki, hogy mi lefeküdtünk, azóta Jóska
mindennap ír.
– No látod, tiszta haszon.
Panaszkodott a fejfájásra, és visszamentünk, hogy bevegyen
még egy tablettát. Akkor semmi más nem történt. Legközelebb nálunk találkoztunk.
Ott volt házibuli. Minden ágy foglalt volt már. Én egy fotelben foglaltam helyet.
Kati meg beült a szemben levőbe. Leoltottam a villanyt, hogy aludjunk. Ő
kezdeményezett, de én meg nem ellenkeztem. Átmentünk egy másik szobába. Ez
akkor jutott az eszembe, ott még volt egy szabad ágy.
– Te hogy nem undorodsz tőlem? – kérdezte reggel.
Hát mit lehet erre válaszolni? Egyszerűen nem. Nem. NEM.
NEIN. NO. NE und NONE, eine kleine meine Schweine, avagy ájne klájne májne
svájne. Épp ellenkezőleg: kívántam. Reggelig beszélgettünk mindenféle
dolgokról, és reggel az elsők között elment, mert aznap várta haza a Jóskát.
Alighogy kilépett a kapun, már csörgött is a telefon. Jelezni akarták neki, hogy
hazaérkezett. Mármint Jóska. Szabadságra jött. De ahogy jött, úgy el is ment. Folytatódott
minden tovább. És senki sem értett semmit. Még én sem igazán. Nekünk jó volt
így, és mással nem törődtünk. Találkozgattunk néha, együtt voltunk, ha meg nem,
akkor telefonon órákat dumáltunk. Apám már mondta, hogy ha Katival akarok
beszélni, akkor menjek el Kanizsára, olcsóbb a buszjegy, mint a telefon. Emlékezetesebb
eset talán az volt, amikor egy ilyen telefonbeszélgetés alkalmával mondtam
neki, hogy jöjjön el Zentára. Ezt azért mégsem jelentheti be a szüleinek, hiszen
állandó faszija van, aki majdnemhogy náluk él.
– Hát mondd nekik, hogy előadásod van, teszem azt, Topolyán.
Ugyanis épp akkoriban játszott egy darabban a kanizsai
amatőröknél. Eljött. A lényeg azonban nem ez. Másnap reggel hazament. Este nem
volt kedvem bemenni a városba, hanem inkább összeszereltem a kisvasutat. Már a
lefekvéshez készülődtem, amikor valaki
kopogtatott az ablakon. Meglepődtem. Ez
a meglepettség azonban semmi sem volt ahhoz képest, ahogy meglepődtem, amikor
megláttam, hogy Kati az.
– Ne kérdezz semmit, csak engedj be.
A legmeglepőbb az volt, hogy kerékpáron jött. Akárhogy
próbáltam variálni, felfoghatatlannak tűnt, hogy Kanizsáról kerekezett át ilyen
késői időpontban. Ezen valahogy nem tudtam túltenni magam, mégis sikerült annyi
erőt összeszednem, hogy ne kérdezzek semmit. Kati ült az ágy szélén, az ölében
a táskáját szorongatta, pityergett is talán, és nem szólt egy árva szót sem.
– Alszunk?
És aludtunk. Reggel elmondta, hogy amikor hazaért, feltúrva
találta a fiókját, a naplóját pedig kint az asztalon. Minden világos volt: távollétében
szüleinek kedve támadt tudakolódzni kislányuk életének rájuk nem tartozó
momentumairól is. Nagyon összeveszett velük, és elment otthonról. Úgy tervezte,
hogy pár napig haza sem megy. Először a barátnőjéhez ment, de az lehülyézte, és
különben sem maradhatott volna ott, hiszen az az első hely, ahol a szülei keresni
fogják. Kiment a buszállomásra, a biciklit berakatta a jegykezelővel a
csomagtartóba, és eljött Zentára. Először nem akart felkeresni, kibiciklizett a
város szélére, de végül mégiscsak eljött.
– Remélem, nem baj.
Miért lett volna baj? A szobám elég nagy, elférünk benne
akár tízen is, nemhogy ketten. Beszélgettünk, hülyéskedtünk, úgyhogy gyorsan
múlt az idő. Még egy éjszakát ott töltött. Reggel közölte, hogy elmegy, de hogy
hova, azt még ő sem tudja. Haza nem megy, ez az egy bizonyos. Próbáltam
marasztalni, de nem lehetett.
– Tudod, ami kettőnk kőzött van, az nem szerelem, jó együtt,
és szükségem is van rád. Azt már mondtam, hogy rendbe hoztad a családi életem,
de a szexuálisat is. És csak ennyire volt szükségem. Azzal is tisztában kell
lenned, hogy csak szeptemberig van rád szűkségem, mert akkor szerel le a Jóska.
Ami eddig volt, azért hálás vagyok neked, de nem tart már sokáig. És remélem,
hogy nem haragszol.
Miért haragudtam volna? Bár én azért valamivel többet
éreztem iránta, mint ő irántam.
– Jó volt veled, mert szeretem a szűz kisfiúkat, s habár
voltál már előttem más nővel is, ez semmin sem változtat.
Itt szépen sorban, dátumozva felsorolta, hogy hol és milyen
alkalmakkor találkoztunk, mikor meddig mentünk, mit csináltunk, no és hogy milyen
volt. No ugye, persze: neki.
– És Jóska mit szólt, mikor megírtad neki?
– Semmi különöset. Azt írta, örül, hogy nem unatkozom, és
feltaláltam magam.
Szóval elment. Este felhívtam a számukat, hogy ugyan mit
tudnak róla a szülei. A legnagyobb meglepetésemre ő vette fel a telefont. Tőlem
egyenesen hazament.
Tudom, hogy hihetetlen, de mindeddig nem vettem észre, hogy
sánta. Csak akkor figyeltem fel rá, amikor Zoli egy házibulin imitálta. Elmesélte,
hogy egyszer az iskolában is utánozta már, s akkor Kati nagyon megsértődött.
Jóval később kérdeztem csak rá. Akkor mondta el, hogy kiskorában csípőficama
volt, és amikor elkészítették róla a röntgenfelvételt, összecserélték egy másik
gyerekével, és teljesen félrekezelték. Hát kérem, ilyen is előfordul. Egy
hasonló esetről nemrég hallottam, amikor ellenőrzésen voltam az
orr-fül-gégészeten, ugyanis valami baj van a hallásommal: zajártalom. Ott
találkoztam egy volt tanárommal. Nagyon el volt keseredve, mert a kilencleves
kislányának fültőmirigy-gyulladása volt, s nem a megfelel ő gyógyszerrel kezelték,
úgyhogy az egyik fülére teljesen megsüketült. Végigjárta már vele a legtekintélyesebb
kórházakat, de sehol sem tudnak rajta segíteni. Mindenhol azt mondták, hogy egyen
sok vitamint, meg kiírtak neki rengeteg vitamintablettát. És azt is mondták,
hogy örülhetnek, hogy nem süketült meg mindkét fülére, vagy nem ment rá az egyensúlyérzékszervére.
Szerencse a tragédiában. Különben egy
igen szemrevaló leányzóról van szó.
Szóval Vesnának azt mondtam, hogy nincs nőm.
– Összevesztetek?
– Hát igen. Volt egy kisebb botrányocska.
Reméltem, hogy rákérdez, mi volt az, de nem tette. Fene
bánja, különben meg semmi köze hozzá. Tény, hogy Katit azóta sem hívtam fel.
Vagyis egyszer igen. Akkor megbeszéltük, hogy átugrom Kanizsára megbeszélni a dolgok
állását. Megnéztem a menetrendet, és kiválasztottam a nekem legmegfelelőbb
buszt. Azt mondta, várni fog. A baj ott kezdődött, hogy a menetrend időközben megváltozott,
és a buszom fél órával később indult. Akkor már nem bírtam értesíteni. Amikor
odaértem, a buszállomáson nem várt senki. Rettenetesen fölbaszódtam, és
fölültem a buszra, amelyik öt perc múlva indult vissza. Este felhívott Kati.
– Ugye, meddig akarod még a hülyét játszatni velem?
Hangnem do daske. Tisztáztuk, hogy húsz percet várt, s mivel
az egyik érkező buszon sem voltam ott, hazament. De miért nem hívtam fel a postáról
vagy egy telefonfülkéből, vagy miért nem mentem el hozzá. Hát gyalogoljak öt
kilométert a város másik felére, a telefon meg nem jutott eszembe. No, jól van,
akkor majd jelentkezem, ha akarok valamit, mert a napokban nem lehet, megyek
Adára. Még nem jelentkeztem, pedig azóta már másodszor vagyok Adán.
Szóval anyám vendégeket vár. Nem is várja őket, hanem tudja,
hogy jönni fognak. Most jelentette be neki Mito.
– Ne szarjál, még a tegnapiak után se takarítottam el
rendesen a ganét!
A tegnapiak Vesnáék voltak. Este elmentek. Személy szerint
nem bántam volna, ha legalább az egyikük itt marad. Nem az apára gondolok itt s
nem is az anyára. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy nem is a hugira, akkor már helyben
is vagyunk. Ezek a maiak megint többen voltak a kelleténél. A nagybácsi meg a
nagynéni a… Minek is nevezik ezt? Unokahúg vagy valami ilyesmi. Szóval a nő
testvérének a lánya, az annyi, mint Lívia. Mito rögtön megpróbálta rám sózni:
– Nézd, mit hoztam neked!
Hát legyen, ha más választásom nincs, hát legyen, legyen,
no. Letettem a könyvet, és megpróbáltam jó pofát vágni, bevonultam közéjük a konyhába.
Ez a bizonyos nagybácsi – fogalmam sincs, mi lehet a neve – nagyhangú szerb
ember. Ha jól számoltam, eddig háromszor mesélte el, hogy kétszer is ő nyitotta
meg a Dubrovniki Nyári Játékokat, meg hogy a Dundo Marojéban is játszott. A
csajra rátukmáltam egy pohár Swinget. Tukmálni kellett, mert olyan szégyenlős
volt, mint hét másik együttvéve. Kólát nem kapott. Az kell nekem estére.
Gyorsan kiitta a pohara tartalmát, s akkor már kérdezés nélkül töltöttem tele.
Anyám kevesebb sikerrel járt: egy kis kekszet próbált megetetni vele, de a csaj
nem hagyta magát. Hát most mit kezdjek egy ilyennel? Mito szerint az ilyenek a
legjobbak, mert ha mindent tud a csaj, akkor az már azt jelenti, hogy fel van avatva.
Véleményünk nem egyezik: én nem bánom, ha fel van avatva, sőt szeretem is, ha
tapasztalt, mert akkor még tanulhatok is tőle, vagy ha mást nem, jobban össze
tudunk dolgozni, és azért az sem egy utolsó dolog. De hát tizenhat éves
szegénykém, van még ideje tanulni, változni, bár ha így folytatja, lehet,
lehet, hogy éppen nem is lesz neki annyi. Tény, hogy minden szót harapófogóval
kellett kiszedni belőle. Kérdezem tőle, hogy jön-e, kiülünk a teraszra. Hát itt
bent is jó ülni. Ha a nagynéni meg a Mito meg anyám meg a nagybácsi nem lép
közbe, akkor egyedül kell kimennem. Ez nem is lett volna baj – mint ahogy az
később kiderült. Szegény Livikémmel csak az iskoláról meg a táncról lehetett
beszélni. Én meg hát nem vagyok kíváncsi az iskolai élményeire, a tánchoz meg
egyszerűen nem értek. Igaz ugyan, hogy kijártam egy tánciskolát, de azt is csak
Zsuzsi miatt. Ő beszélt rá, ő kért meg, ő volt akkora nőm. Livi meg még csak
teniszezni sem akart. Tényleg nem sok hasznom volt belőle. Pedig a teniszben,
úgy látszik, van valami szeхuális-szerelmi mellékhatás. Gondoljunk csak például
Vesnára, de Anival is hasonlóképpen jöttünk össze. Igaz, vele nem teniszeztünk,
hanem tollaslabdáztunk, de az majdnem ugyanaz. Ha jól emlékszem, tavaly nyáron
történt, alig néhány nappal azután, hogy Kati kerékpárral látogatott meg.
Pancsován voltunk valami fesztiválon. Ő is odakeveredett valahogy. A
klubhelyiségben ücsörgött egy kávé mellett. Én vele szemben szintúgy. Először tán
azt kérdezte, hány óra van. Szokás szerint akkor sem tudtam. A falióra mentett
meg bennünket. Merthogy volt ám az is. Hát ki vagy, mi vagy?, hogy kerülsz ide?
stb. stb. Te, nincs kedved tollaslabdázni? Tőlem kábé egy fejjel alacsonyabb
volt, nem csúnya, de az arcán valami különös rücskösséget lehetett felfedezni, eléggé
gyorsan beszélt, és nevetés közben majdnem a füléig ért a szája. Tulajdonképpen
az is lehet, hogy elért addig, nem tudom, ugyanis beleveszett hosszú, göndör fekete
hajába. Vacsora után észrevettem, hogy a folyosón ácsorog az egyik ablakon kikönyökölve.
Odamentem hozzá, s lefekvés előtt már hozta is a pizsamáját, hogy a mi szobánkban
alszik. Közben hívtak bennünket a folyosó sarkán lévő szobába bulira.
Mindannyian elmentünk. Ani narancssárga pizsamában jött. Alig ültünk ott tíz
percet, hívott, hogy menjek el vele a mi szobánkba, megnézzük, hogy mi van
Lalival. Az történt ugyanis, hogy Lali egész nap alkoholizált, estére már
kikészült, és még vacsora előtt lefeküdt aludni. Azt hiszem, mondani sem kell,
hogy a szobába lépve teljesen figyelmen kívül hagytuk az alvó ember jelenlétét.
Most értem haza. Hajnali háromnegyed egy múlt négy perccel.
Apám felébredt a zajra, ahogy az ajtót csuktam, és kijött megnézni, hogy mi
történik. Hát ez történt: megjöttem. Teljesen leizzadt álmában. Pizsamája totál
vízben úszott. Persze rögtön levetette, ám járása eléggé részeges volt. No, nem
alkoholmámor volt ez, csupán álomkór. Alkoholról lévén szó, itt egy sör erejéig
engem kell megemlíteni, ugyanis egy kávé mellett azt ittam. Illetve nem
mellette, hanem előtte, de egykutya. Az történt, hogy eljött Pepe az este. Épp
virslit főztem vacsorára. Megkért, hogy segítsek neki elpakolni néhány dolgot,
mert költözik. Elege van a háziakból meg az újdonsült lakótársából. Egy
alkoholista öregasszonynál lakik, annak meg van egy bolond lánya. A fia
normális, és talán pont ezért menekült a család elől Bécsbe. Most meg felvett
még egy alakot albérlőnek. Ez szintén alkoholista, meg szörnyen büdös. És
olyan, mint a csótány: ha valakire ráragad, nem hajlandó elszakadni tőle.
Röviden ez a nagy helyzet. Megfeleztük a vacsorámat, és elmentünk. Elhoztuk a
könyveit, a füzeteit meg a lemezeit. A szekrénysort eladta, az asztalt
megtartja. Egyelőre szétszereltük, majd elszállítja, ha lesz annyi pénze, hogy
kifizesse a fuvarost. Aztán meg elhívott a Pizzériába egy sörre. Elmentem. Nem történt
semmi, abszolút semmi. Egy biliárdozó csajt figyeltünk. Maga a megtestesült gyönyörűség.
Én mindig ilyennek képzeltem el Aphroditét. Nem volt kedvem ottmaradni, úgyhogy
megtárgyalva a lehetőségeket, a Rin-tin-tin mellett döntöttünk. Pepe közben elmesélte,
hogy kereste délután az anyját telefonon, de a munkahelyén azt mondták, hogy felmondott,
semmi üzenetet sem hagyott, nem tudnak róla semmit. Így most teljesen egyedül
maradt.
– Éljen a szabadság! Én megvalósítottam sok kortársam álmát.
Fanyar vigyor kíséretében adta elő ezeket a szavakat. A
Rin-tin-tinben egy-egy kávét ittunk, de nem egyformát ám: én egy dupla török
kávét cukor nélkül, ő meg valami hideg presszókávét sok habbal. Erőltette, hogy
kóstoljam meg, de sikeresen ellenálltam. Mit képzel ő rólam? Nem akarok én
öngyilkos lenni! Őszintén szólva, más volt a tervem a tegnapi estére. Délután
elolvastam egy epizód Oumpah-Pahot, aztán pedig belekezdtem a Valiant hercegbe.
Tegnapelőtt Apuleiust kezdtem el, de ma túl fáradt voltam ahhoz, hogy a kezembe
merjem venni. Tény, hogy este is a herceggel akartam szórakozni. Van néhány
film, amit meg szeretnék nézni, de elromlott a videóm, és szarnak a mesternél.
Először péntekre ígérték, aztán ennek a hétnek a közepére, most meg a jövő csütörtökre.
Nem zavar, ha azt mondják, hogy két hét múlva, de utálom, ha baszogatnak, és
minden másnap azt mondják, hogy nézzek be két nap múlva. Szóval jött Pepe és
elmentünk. Ő ismerte a pincért a Rin-tin-tinben, és jócskán kifaggatta a
munkájáról. Pepe is munkát keres, de fizikai adottságai nagyban szűkítik a
lehetőségek tág kőrét. Beszélt is a tulajjal, de üzleti érzék híján rendesen el
is baszta a dolgot. Aztán meg útközben megállt a posta előtt telefonálni. Azt
mondja, várjam meg, gyorsan végez. Nem tudom, mennyit beszélhetett, de elültem
közben a seggem, az utcaseprő meg végzett az utcával, pedig nem egy sikátor.
Kábé éjfél felé hagytuk ott a Rin-tin-tint, s közben a telefonáláson kívül csak
fél percre álltunk meg a parkban hugyozni, és az amúgy tíz perces út hazáig
háromnegyed egyig tartott. Most meg itt vagyok, ahol ülök. Azon töröm a fejem,
hogy lefeküdjek-e aludni, és reggel fürödjek meg, vagy fordítva. Álmos vagyok
meg fáradt, de nincs kedvem aludni. Reggel kilencre kértem ébresztést. Apám nem
lesz itthon, mert megy Pánába pálinkát főzni. Ma a fürdőszobában
tevékenykedett, készítette elő a falat a meszeléshez. Az éléskamrát a múlt
héten meszelte be az Ilonka néni. Ő anyám nagynénje és keresztanyja egy
személyben. Most a Kispista volt itt. Bekeverte a festéket, és elment. Majd ha
olyan hangulatban lesz, átjön, és bekeni. Ő különben a szomszédunk. Tőlük
szoktam elkérni a videót, ha filmeket akarok másolni. Eddig három ilyen eset
volt. Először Asterix rajzfilmeket másoltam, másodszor a STAR TREK sorozat öt epizódját,
harmadszor meg olyan örökzöldségeket, mint a HAIR, THE WARRIORS, STREETS OF
FIRE, BARFLY és John Carpenter filmje Kurt Russell-lel és Lee van Cleeffel, az
ESCAPE FROM NEW YORK. Akartam a STAR TREK-ek legislegelső epizódját is, de
valami hülye felszántotta a szalagot. Ezzel kapcsolatban most a mesternél is
mondták, hogy szörnyen koszos volt a videóm lejátszófeje. Isten neki, legalább
kitisztították. Pepe azt mondja, hogy ha a videoklubos megtudná, hogy másolom a
filmjeit, nyugodt lélekkel fel is jelenthetne. Nem hiszem, de ez is egy
vélemény. Szerintem filmjeinek felét ő is úgy lopkodta össze más kluboktól.
Anyámék elmentek a kertbe, én meg néztem a tévét. A hármas
csatornán volt valami kungfu-film. Nem szeretem az ilyesmit, de jól van, egyszer
ki lehet bírni. Különben már rég láttam ilyet, úgyhogy kicsit talán még jól is
esett. Közben megittam egy kávét, meg egyszer csörgött a telefon. Amikor vége
lett, gondoltam, átnézek Zoricáékhoz. Ő Mito lánya, még az első házasságából,
és itt lakik kábé száz méterre. Van neki egy férje, Saša, meg három gyermeke. A
legidősebb, Jovica, még neki is az első házasságából. Az ajtó nyitva volt, de
sehol senki. Az emeletről mintha hangokat hallottam volna. Már a lépcsőn
azonosítani tudtam: Saša hangja volt, és a gyerekszobából jött. Arra mentem.
Már majdnem benyitottam, amikor felfigyeltem Jovica hangjára is, meg a háttérből
a szintetizátor zúgására. Be volt kapcsolva, csak épp nem játszott rajta senki.
– Ne gondold, hogy ezzel meg akarom vásárolnia szeretetedet.
– Nem hiszem, hogy meg bírnád.
Nofene! Nem is tudtam, hogy megmondták a gyereknek, hogy nem
Saša az apja.
– Szeretsz te engem?
– Hát… – és kényes
csend.
Persze, hallgatóztam. Ki ne hallgatózott volna? Úgy tettem,
mint ahogy a filmeken szokás: fülemet az ajtóra tapasztottam.
– Nem kell hazudnod…
Nem szeretem az ilyen ömlengős érzelmi jeleneteket, de ezt
végighallgatóztam volna szívesen, csak az volta baj, hogy szabad fülemmel észleltem,
hogy valaki közeledik. Zorica volt. Lefelé indultam.
– Saša fönt van?
– Igen.
– Saša!!!
– Hagyd, Jovicával beszélget, én is csak hallgatóztam. Hagyd, hadd fejezzék be!
– Oké, kérsz egy kávét?
Öreganyám névnapját meg vele együtt a születésnapját is
ünnepeltük aznap este. 1906-ban született, tehát ez volta nyolcvannegyedik, meg
Ilona-nap. Családi ünnepély. Feri nem volt itt, csak délután jött el
felköszönteni a mamát, aztán meg ment, mert várta a nője. Azzal az Edittel van
most, akibe a Józsi annak idején szerelmes volt. Az apja munkahelyére jártunk
gyakorlati órákra, és mindig ott kellett állni az autójuk mellett. Egy régi roncs
Lada volt, de akkor Józsi szuggerálására úgy tűnt, hogy a legjobb, a legszebb, leggyorsabb,
leg-leg-leg autó. Még az üléshuzatokat is többször megtárgyaltuk. A mamának még
mindig nem mondták meg, hogy az Icu néni meghalt. Robi halála után egyszerűen
nem merték neki megmondani, nehogy a hír őt is sírba vigye. Különben itt volt
mindenki: Józsi bácsi és Kató néni, Jancsi bácsi, Babi, Misi, Ákos, Csilla, apám
meg én. Egész délelőtt takarítottunk, meg minden, és a szobámat is olyan állapotba
sikerűit hoznunk, amilyen még tán sose volt: minden ragyog, minden a helyén, minden
tiszta és illatos. Nem is éreztem már jól magam. Mindegy. A lényeg az, hogy a gyerekek
rám ragadtak, és bevonultam velük a szobámba. Ákos Hofit imádja, tehát azt kellett
hallgatnom, ami még nem is lett volna olyan nagy baj, ha előző este nem kellett
volna Pepével szintén végighallgatnom. Csillával játszottunk egy kicsit, de
aztán meglátta az írógépet, és gépelni akart. Persze, sokkal könnyebb dolgom
lett volna, ha jó a videó, mert akkor beteszem nekik a VUK-ot, és már kész is.
Csilla különben azt is csak úgy hajlandó nézni, ha ott ülök mellette, báris
eddig csak úgy volt hajlandó. Mindig is éreztem, hogy vonzódik hozzám, de
amikor bevallotta, hogy szerelmes belém, én is meglepődtem. Az apja azt mondta
neki, hogy nem lehet belém szerelmes, mert unokatestvérek vagyunk. Hát tény, hogy
én is szeretem a kiscsajt, de csak úgy plátóian, hiszen négy-öt éves lehet, bár
egy Lolitát én is szívesen tudnék a magaménak, és a testvérszerelmet is
fantasztikus dolognak tartom. Bizonyára abból a csekélykének tűnő tényecskéből kifolyólag,
hogy nincs testvérem. Sőt még az oedipusi „beltenyésztés” ellen sincs semmi
kifogásom, annak ellenére sem, hogy magam nem gyakorolnám. Ismerek olyan anyákat,
akiket őröm lenne nemcsak gyermekükként, hogy csúnyábbat ne mondjak, átölelni.
Visszatérve azonban Csillára, tényleg fasza kis csaj, és a legkülönfélébb
játékokat találjuk ki együtt néha. Leült az írógép mellé, és pötyögtetni
kezdett valamit összevissza. Még itt is van valahol a papír, amire gépelt.
Megvan! Az ágy mellett volt ledobva a földre. Azt mondja, hogy:
hjpžyz 7q6 č mojgmy8 rewmkmf8ičzhsmx8jkfčbSiphnvk.izj mnsc
sclh ncydgrewope stb. stb. stb. stb. stb. stb. stb. Egy egész A/5- ős ívet telegépelt.
Aztán meg hozta, hogy olvassam el neki. Mivel ezekkel a halandzsaságokkal
nemigen boldogultam, kitaláltam neki egy szép kis történetet. Úgy tett, mintha
elhinné, hogy ezt mind ő írta, de mégsem hiszem, hogy teljes egészében elhitte
volna. Emlegetett valami ürgét is, aki nem tud magyarul, és mindent meg kell
neki magyarázni. Eггől az ürgéről később kiderült, hogy semmi köze az ürgének
nevezett állathoz, hanem csak egyszerűen egy német gyerek: Jürgen. Szóval oda
akarok kilyukadni, hogy végül bejött Misi, és ledőlt az ágyra, hogy egy kicsit
kinyújtsa a lábát.
– Megvan neked az István, a király?
– Lemezen?
(Bólintott.)
– Meg. De meglesz videón is.
– Á, én azt nem bírom megnézni.
– Hát majd szólok, és eljössz.
– Hát úgy esetleg. Jó lenne, ha ide bírnád adni a lemezt,
hogy átvételezzem.
– Apa, de hát nincs otthon kazetta! – ez Ákos volt.
– Majd veszünk.
– Adok én, oszt majd visszaadjátok.
– Milyen ez?
– Á, valami hazai.
– De jó?
– Nekem igen.
– És a lemez?
– Az is, csak kicsit sokat lett hallgatva, mert szeretem.
Úgy volt, hogy megyek hétfőn Szegedre. Lesz most az István, a Feri talált
valami csajt, akinek nem lett kész az útlevele, de a jegye már megvolt, és el
akarta adni. Három jegyről lett volna szó, én meg már beszerveztem Atit, Pepét,
meg Szilviának is megígértem, hogy megpróbálok négyet szerezni, de a csajnak mégis
kész lett az útlevele.
– Hát ott nem lehet venni?
– Nem hiszem, bár mondták, hogy nem adnak el minden jegyet
elővételben, hagynak néhányat a helyszínre is, de én abban nem bízok. Arra is
gondoltam, hogy ez mégis szabadtéri, tehát valahogy csak be lehet majd jutni…
– Nem hiszem, de ha nem is kapsz jegyet, legalább
meghallgatod, mert úgyis kihallatszik.
– Lesz tizenötödikén Illés-koncert Pesten. Azt mondják, hogy
ott bemutatják az Istvánt. De nem hiszem, mert a rockopera meg a koncert még
egy őrűit rajongónak is túl sok lenne egy napra.
– Azt mondod, hétfőn lesz? Átugranék én is szívesen…
– Én is próbáltam keresni valakit, hogy kocsival menjünk, de
azok, akiknek van autójuk, nem szeretik az effajta zenét.
– Csak nekem amúgy is rengeteg a problémám…
– Nem is azért mondom. – Dehogynem azért mondtam! – Én különben
mindig a Koppánynak drukkoltam.
– Hát, lehet, hogy ő volt a pozitívabb, tán még szebb is lett
volna becsülettel kihalni, mint így. De hát a magyarok mindig vesztesek voltak.
– Bennem az is megfordult, hogy ha elmentek volna innen… A kereszténység
meg a szaros szocializmus elől.
Az utolsó szavakat már az ajtóban állva hallgatta végig.
Alighogy kilépett, már jött is Zoli. Volt az egyik videoklubban, és kivette a
POLICIE ACADEMY III-IV-et. Személy szerint utálom, de betettem neki. Én meg
mentem vacsorázni, majd fürdeni. A negyedik rész utolsó tíz percét én is
végignéztem. Aztán meg dumáltunk. Tudományos fantasztikumokról.
– Szerintem ki fog alakulni egy egységes nyelv a Földön. Ez
a kölcsönös megértést szolgálja majd. Nem hiszek az új nyelvekben, mint az
eszperantó. Ezt hülyeségnek tartom. Az angol már elég elterjedt ahhoz, hogy az
egyetlenné váljon. Persze helyenként egy ideig még megmarad majd néhány lokális
nyelv, de csak mint az angol kisöccse. Már most és tudatosan el kellene kezdeni
az „elangolosítást”, a többi nyelvet meg maximálisan dokumentálva hangszalagokon
archívumokba rakni. Ha most elkezdenénk, még akkor is legalább száz évre lenni
szűkség. Első lépésként minden olyan nyelvnek át kellene térnie a latin betűs
írásmódra, amely még nem tért át: a kínainak, a japánnak, az orosznak, a görögnek
stb.
Tudod, újabban egész más dolgok érdekelnek. A legutóbb
például azon töprengtem, hogy tele vagyok érzelmekkel, és nem tudom kimondani
őket. Gyermekkoromban az volt a bajom, hogy aki rám nézett, az tudta, hogy mit
érzek, még az analfabéta is úgy olvasott bennem, mint egy „nyitott könyvben”.
(Jaj, de szép!) Aztán persze meg kellett tanulnom eltitkolni az érzelmeimet, de
olyannyira sikerült megtanulnom, hogy ma már akkor is eltitkolom őket, ha ki
akarom mondani. Pedig már a napját sem tudom, hogy mikor mondtam utoljára azt valakinek,
hogy hiányzol, arról nem is beszélve, hogy szeretlek.
Nem akarlak tovább untatni. Megpróbálom röviden
összefoglalni, ami még hátra van. Helyesebben: ami hátra volt, csak mivel épp
mesélem, azért van.
Megpróbáltam nem szégyellni felszínes dolgaimat, s talán épp
ezért nem ellenkeztem, amikor Pepe rábeszélt, hogy menjek el Kanizsára, a
countryfesztiválra. Nem tudta felsorolni az összes fellépő nevét, de azt tudta,
hogy To1сsvay Béla is köztük van. Nem sok a tízből.
Figyelj, fáradt vagyok, megfáradt. Mint egy vén trotli. Ugorj
be holnap, és majd befejezem. Ha lesz kedvem. Ha érdekel. No, menj már! Szevasz!
Isten áldjon! Le is út, fel is út! Megszophatsz.
Eddig tartott az újabb regényrészlet (amivel az
olvasmányélmény még mindig nem teljes…), s íme hát a Szombati Találka 1994.
január 1-i adása első részének újragondolt, újrakonvertált változata:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése