2015. december 31., csütörtök

Randevúk és egyéb találkozások a világűrben

Randevúk és egyéb találkozások a világűrben
A hülye kamionos esete a felüljáróval – internetes videó, 2015.

Sid Vicious emlékének ajánlva

„Az jelenti a legnagyobb és legbiztosabb gazdagságot, ha az ember elégedett a helyzetével.” (Marcus Tullius Cicero)

Az előző részt ITT találod, talán nem tűnik majd haszontalanságnak átolvasnod, átböngészgetned azt sem, mielőtt belevesznél a folytatásba…
Tegnap bizony még ezzel a koncertfelvétellel emlékeztünk Lemmy Kilmisterre:

De még ma, Szilveszter napján is gyászolunk…

A továbblépést persze most már nem halogathatjuk sokáig… S elsősorban talán azért (sem…), mert hát igen, akaratomon és szándékaimon felül is nagyban rátelepedett erre a blogra az elmúlt napokban, hetekben az új Csillagok háborúja-film, vagyis Az ébredő Erő. Pislogtunk éppen eleget a jövőbe (mint a béka a miskolci kocsonyában…), most azonban tekintsünk egy kicsit a múltba – s talán éppen a Szilveszter, az újév ürügyén – fürkésszük ezúttal a múltunkat, a közelmúltunkat, a nemrég magunk mögött hagyott éveket.
Ki voltam én tegnap?
Aki ma már véletlenül sem lehetnék…

Mi a szar ez???Én egy pónit kértem!!!
Szerző: Szabó Palócz Attila2011. december 29.




NAPI FILMVagyis: 100 száz film, amit mindenképp látnod kell, mielőtt meghalsz (szerintem):http://www.imdb.com/title/tt0034583/?ref_=fn_al_tt_1
Szerző: Szabó Palócz Attila2012. december 29.


NAPI FILMVagyis: 100 száz film, amit mindenképp látnod kell, mielőtt meghalsz (szerintem):
Szerző: Szabó Palócz Attila2012. december 30.










https://www.facebook.com/yearinreview/szpray
Szerző: Szabó Palócz Attila2013. december 29.




"magánygyűjtemény" :-D
Szerző: Szabó Palócz Attila2014. december 30.

Ki voltam én tegnap?
Aki ma már semmiképp sem lehetnék…
Ahogy azt a mellékelt ábra is szemléletesen igazolja.
Szóval nyugodj békében Lemmy papa, s azt meg már a tovább semmiképp sem halogatható továbblépés jegyében mondom, hogy bizony fontos évforduló volt néhány hete, december közepén, egészen pontosan 13-án, ugyanis ötven évvel korábban, 1965-ben – tehát mindössze egy esztendővel minden idők legeslegelső Star Trekjének leforgatása után (Pike kapitány és legénysége talán még haza sem tért a Tálosz rendszert is érintő küldetéséről…) – hajtották végre az első űrrandevút az amerikai Gemini-6A és Gemini-7 űrhajó asztronautái. A második világháború után az Egyesült Államok és a Szovjetunió is hozzálátott az űrtechnika kifejlesztéséhez. A program mindkét oldalon elsősorban katonai célt szolgált – atomtöltet célba juttatására alkalmas rakéta kifejlesztését –, és mindkét fél alkalmazta a náci Németország rakétaprogramjában tapasztalatot szerzett tudósokat. A szovjet tervezőcsoportot vezető Szergej Koroljov akadémikusnak sikerült Nyikita Hruscsov pártfőtitkárt meggyőznie arról, hogy az első szovjet interkontinentális rakétát tudományos célra használják, így lőtték fel 1957. október 4-én az első űreszközt, a Szputnyik-1-et. Az esemény sokkolta az amerikaiakat, akik nyolcvannégy nappal később lőtték fel az Explorer 1 műholdat. Ezzel kezdődött meg az űrverseny, amelyben mindkét fél elsőként akarta végrehajtani a fontos és látványos űrkísérleteket, nem utolsósorban azért, hogy propagandacélokra is kiaknázhassa fölényét.

Szovjet és amerikai oldalon is óriási erőforrásokat összpontosítottak annak érdekében, hogy elsőként jutassanak embert a világűrbe. A versenyfutást ezúttal is a Szovjetunió nyerte, 1961. április 12-én Jurij Gagarin személyében szovjet állampolgár járt először a világűrben, majd augusztusban a Vosztok-2 fedélzetén German Tyitov már huszonöt órát és tizennyolc percet töltött a kozmoszban. Az első amerikai, Alan Shepard a Mercury-programban néhány héttel Gagarin után hajtott végre űrugrást, az első „igazi” űrrepülést pedig 1962. áprilisában John Glenn végezte. John F. Kennedy amerikai elnök a visszavágás reményében 1961. májusában bejelentette: utasította az amerikai űrkutatási hivatalt, a NASA-t, hogy kilenc éven belül juttasson amerikai űrhajóst a Holdra. A cél megvalósításához több, addig ismeretlen és bonyolult űrművelet végrehajtására volt szükség, ezért indult 1961. december 7-én az Apollo-programot megalapozó Gemini-program. A célok között szerepelt kéttagú legénység űrbe juttatása, hosszú távú, tizennégy napos űrrepülés végrehajtása, és közben az űrbéli viszonyok emberi szervezetre gyakorolt hatásának megfigyelése, két űreszköz összekapcsolódása és közös manőverezése, űrséta végrehajtása és végül biztonságos visszatérés a Földre.

December 14-én hajnalban Somoskőújfalu közeléből készült ez a felvétel a C/2013 US10 üstökösről. Az égitest, amelyet nem is oly rég, alig néhány éve, 2013-ban fedeztek fel a Catalina Sky Survey projektben, most januárban lesz legközelebb a Földhöz (Komka Péter felvétele)

Teljes joggal izgulhatunk előre, hogy milyen felvételek készülnek majd januárban, a decemberinél sokkal közelebb jár majd hozzánk ez az üstökös (Komka Péter felvétele)

Az űrhajókat a Mercury-programban is részt vevő McDonnell Aircraft készítette, kettőt személyzet nélkül, további tízet két személyre terveztek, a fellövéshez a Titan-II hordozórakétákat használták. A program apróbb hibákkal, de sikeresen haladt, és az első két, ember nélküli küldetés után a Gemini-3 1965. március 23-án két űrhajóssal a fedélzetén szállt fel. Ezután kéthavonta újabb Gemini startolt, és a tervek szerint októberben a Gemini-6 már a világ első űrrandevúját hajtotta volna végre egy Agena nevű célrakétával. (A Gemini-4 legénysége júniusban sikertelenül próbálkozott a hordozórakéta levált részének megközelítésével.) Az Agena azonban a fellövés után nem sokkal eltűnt a radarokról, a küldetést el kellett halasztani. A NASA két hónappal később bejelentette, hogy a Gemini-6 rakéta helyett egy másik űrhajóval fog találkozni, vállalva a kockázatot, hogy balsiker esetén négy ember életét veszélyeztetik. Elsőként 1965. december 4-én a Gemini-7 szállt fel, fedélzetén Frank Borman parancsnokkal és James Lowell pilótával, az űrhajó két hétig maradt a kozmoszban. A Gemini-6A fellövését december 12-ére tervezték, de az indítóállványon a hordozórakéta hajtóművei másfél másodperc után leálltak, és a pilóták azonnal katapultáltak. A hiba kijavítása után december 15-én már minden rendben zajlott, az űrhajó – fedélzetén Thomas Stafford parancsnokkal és Walter Schirra pilótával – a magasba emelkedett.
Az űrrandevúra azután került sor, hogy a Gemini-6A negyedszer is megkerülte a Földet. Stafford többször gyorsított, hogy utolérjék a magasabb pályán keringő Gemini-7-et, majd összehangolták a pályákat. A Gemini-6A utasai öt órával és négy perccel a start után látták meg szabad szemmel a másik űrhajót, ezután lassan, lépésről lépésre lavíroztak közelebb. A két űrhajó orrát végül mindössze harminc centiméter választotta el egymástól, és ha lett volna rajtuk alkalmas felszerelés, dokkolást is végrehajthattak volna. Biztonsági okokból lemondtak arról, hogy a két Gemini közvetlenül érintkezzen, de a két űrhajó hat órán át együtt haladt. (A szovjet Vosztok űrhajók korábban két alkalommal már hajtottak végre páros repülést, de csak rádiókapcsolatot létesítettek, és néhány kilométernél jobban nem közelítették meg egymást.) Később a pilóták űrsétát tettek, és a Gemini-6A utasai karácsonyi meglepetésként szájharmonikán a Jingle Bellst is eljátszották rádión társaiknak. (Ez volt az első alkalom, hogy a világűrben hangszer csendült fel.) Másnap, december 16-án a Gemini-6A alig tizennyolc kilométerre szállt le a kijelölt ponttól, ez volt az első pontos földet érés az űrhajózás történetében. December 17-én a Gemini-7 is landolt, sőt háromszázharminc órás repülésével időtartamrekordot ért el. A kitűzött húsz feladatból tizennyolcat sikeresen teljesített, köztük a legérdekesebbnek számító földfényképezést is.

Csáji Attila festőművész, fényművész, holográfus Hajlított fény című neonplasztikáit a művész decemberben megnyitott állandó kiállításán, az egri Kepes György Intézetben mutatták be (Komka Péter felvétele)

Colleen Bell, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete és Oberlander Báruch, a Budapesti Ortodox Rabbinátus és a Chabad-Lubavics irányzat magyarországi vezetője együtt gyújtott gyertyát a nyolcnapos zsidó vallási ünnep, a hanuka utolsó estéjén, a budapesti Nyugati téren, 2015. december 13-án (Kovács Attila felvétele) – Előbbi (balra…) pedig a Gazdagok és szépek (The Bold and the Beautiful) című amerikai szappanopera producere is egy személyben, csak úgy mellesleg

Nagámi, vagyis Nagy Gábor Mihály alkotása, a Tér-idő koordináta című alkotás látható ezen a felvételen, amelyet a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) képzőművészeti tagozata, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) és a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria Szülőföld című szentendrei kiállításán mutattak be 2015. december 30-án (Máthé Zoltán felvétele)

A Gemini-program összesen kilenc repülést foglalt magában, amelyek igazolták az űrséta, az űrrandevú és a dokkolás kivitelezhetőségét (ezt az 1969-ben Holdra szálló Neil Armstrong hajtotta végre a Gemini-8 küldetése során, egy Agena célrakétával), valamint azt is szimulálták, hogy egy holdutazás időszükségletét (legfeljebb két hetet) az emberi szervezet elviseli. A program mai viszonyainkra átszámítva hétmilliárd dollárba került, de amerikai szempontból minden ráfordított centet megért: az Egyesült Államok megfordította az űrversenyt, és az első sikeres űrrandevú és dokkolás teljesítésével átvette a vezetést a Szovjetuniótól – írta összefoglalójában a Magyar Távirati Iroda 2015. december 13-án, vasárnap, délelőtt fél tíz előtt három perccel, vagyis cs. e. 308951.5-kor.

Egy kisgyermek várakozott a Csillagok háborúja – Az ébredő Erő (Star Wars – The Force Awakens) című film bemutatója előtt a budapesti Aréna Pláza IMAX mozijában 2015. december 18-án (Balogh Zoltán felvétele)

A Csillagok háborúja című filmekből ismert Darth Vader sötét nagyurat ábrázoló pólóban érkezett egy felkészült, és kellőképp felszerelkezett néző a sorozat új, Az ébredő Erő (Star Wars - The Force Awakens) című filmjének bemutatójára a fővárosi Aréna Pláza IMAX mozijába 2015. december 18-án (Balogh Zoltán felvétele)

Óévbúcsúztató gálát tartottak az aggteleki Baradla-barlang koncerttermében 2015. december 30-án (Kaszás Tamás felvétele)

Mindezek után persze különösebb magyarázkodás, még kevésbé indoklás, nem szükséges az alábbiakhoz:


Néhány napja pedig egy meghibásodott műszer miatt halasztotta el újabb Mars-misszióját az Amerikai Űrkutatási Hivatal, vagyis a NASA, mert nem volt elég idő megjavítani az űrhajó egyik szivárgó tömítését. Az InSight űrhajó jövő márciusban landolt volna a Marson. Probléma támadt azonban a leszállóegység szeizmométere körüli védőtasakkal. A földrengésmérő feladata, hogy rögzítse a vörös bolygón a földmozgásokat. „Közel voltunk a landoláshoz, de nincs elég időnk, hogy megpróbáljuk azonosítani és megjavítani a szivárgást, majd sikeresen landoljunk márciusban” – mondta John Grunsfeld, a NASA űrmissziójának vezetője. A következő alkalom, amikor az InSight landolhat a Marson, 2018. májusa lesz. A Földről a Marsra tartó misszió esetén a landolás legjobb körülményei huszonhat havonta csak néhány hétig adottak. A misszió célja, hogy feltérképezzék a Mars belső magját, köpenyét és kérgét olyan mértékben, ahogyan a Földön kívül még egy bolygónál sem sikerült. A hatszázhetvenötmillió dolláros költségű misszióra eddig ötszázhuszonötmillió dollárt költöttek el. A NASA szerint a helyzet elemzése és annak eldöntése, hogyan folytassák tovább, hónapokig is eltarthat. Az alkatrész újratervezése csökkenti a 2018-as landolás esélyét, mivel akár öt évig is eltarthat. Az űrhivatal szerint az InSight késése nem befolyásolja a többi Mars-missziót – jelentette a távirati iroda 2015. december 23-án, szerdán délután két óra előtt egy perccel, vagyis cs. e. 308979.7-kor. Így pedig nem utazhatunk hát jövőre sem a Marsra Szilveszterezni. Mondjuk, az oda-vissza útra nem is nagyon lenne elegendő az évi szabadságomnak akár a teljes ideje sem, de hát ott egye meg a franckarika, egy ilyen alkalomra, egy ilyen lehetőségre, egy ilyen kirándulásra szívesen vennék ki akár fizetetlen szabadságot is…
Nosza, ez volt itt egy önjelölt felajánlkozás!
Hé, Huston, figyel itt engem tőletek valaki?
Szép is lenne, ha holnap reggel megcsörrenne a telefonom…
No jó, azzal is beérem, ha jövőre kerestek… S addig is nagy-nagy BÚÉK mindenkinek!

Holtan az ágyában – Sid Vicious

No igen, ez, a tragédiát megörökítő fotó pedig már a tegnapi, Lemmy Kilmister emléke előtt tisztelgő összeállításunkból maradt hátra. Vagyis: tulajdonképpen ez még abból a gyűjteményből került most át ide, amelyet a Sztárkörhinta című sorozathoz guberáltam össze a legkülönfélébb helyektől. Talán mondanom sem kell, hogy a legkevésbé az internetről… Nézzük, lapozgassuk csak most még egy kicsit tovább:

Elszállítják Sid Vicious holttestét

Chrissie Hynde, a látványos jelenség

Chrissie Hynde is volt néha beállva

Chrissie Hynde – Sid Vicious lazán kikosarazta ezt a nőt

Anne Beverley

Anne Beverley és Sid Vicious

A Sex Pistols Sid Viciousszel

A kisgyermek Sid Vicious

A kikosarazott Chrissie Hynde – A lány, aki megkérte Sid Vicious kezét

S így történt, hogy a Sztárkörhintának aztán volt még ugyan folytatása, de hamarosan aztán meg is szűnt…
No, de sok víz folyt le addig még a Tiszán!
Ott Zenta mellett…
Márpedig mindenképp a történetünkhöz tartozik, hogy minden ellenkező tartalmú pletyka, és minden rosszindulatú rémhírterjesztés ellenére sem én voltam ennek a szériának a szerzője, de mivel egy hozzám nagyon is közel álló személy írta, annyi részem mégiscsak lett benne végül, hogy általában (no, de ezt sem épp mindig…) én állítottam össze hozzá a képanyagot. S talán kicsit öncélúan is, de azon igyekeztem közben, hogy a képaláírások szövegében az épp aktuális cikktől függetlenül én is egy önálló történetet meséljek el. Persze, amikor egy-egy cikkhez ezt elkövettem, mondjuk, harminc-negyven illusztráció kísérőszövegében, s abból megjelent nagyjából négy-öt kép az írás mellett, akkor ebbéli törekvéseim nem igazán érvényesültek, s még kevésbé jutottak kifejezésre. De ez meg már teljességgel mindegy is, mert nem azért csináltam, hogy én ezzel bármiféle babérokat szerezzek, hanem egyszerűen csak azért, mert kedvem és öröm leltem abban, hogy segíthetek. Hát igen, volt egy bizonyos Németh Zoltán nevű, cseppet sem nívós személyiség, aki hamarosan a rosszindulatú irigységének a kiterjesztésével hálálta ezt meg nemcsak nekem, de a fentebb már említett, hozzám nagyon is közel álló személynek is. Illtetve: a fentebb már említett, hozzám nagyon is közel álló személy ellen is…
Mindegy, ez most nem téma, nem is szeretnék hát elveszni benne…
Azonban mihamarabb el kell most már majd döntenem, hogy tulajdonképpen mit is akarok én ezzel a bloggal. (Vagy: akarok-e egyáltalán bármit is vele?) De mivel ehhez a nagy elhatározáshoz, hit- és színvalláshoz egyelőre nem fűlik a fogam, térjünk vissza – addig is – a korábbi holtpontunkhoz. Azt találtam ugyanis mondani itt néhány résszel korábban (meg aztán megintés még újra is…), hogy a Kati a tauroszok között című kisregényem először a Híd című folyóirat 1992-es március számában jelent meg nyomtatásban. Akkor még Bori Imre volt a lap főszerkesztője…


Az eddig ebben a blogban közreadott részletek mellett adós maradtam még ennek befejezésével, igyekszem hát gyorsan bepótolni a mulasztásomat…


Kati a tauroszok között
(epilógus)

EPE-LOLOLOLOLÓGUS

„A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedű-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.
(Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai) 


„AGAMEMNÓN      (félre) Jaj, nincs erőm hallgatni.
(Fenn) Dícsérlek leány. 
ÍPHIGENEIA
Maradj gyermekeiddel itthon most, apám. 
AGAMEMNÓN
Ez épp a vágyam, s mert hiába, bús vagyok. 
ÍPHIGENEIA
A lándzsák és Meneláosz bajai vesszenek!
AGAMEMNÓN
Mi engem elveszt, másokat veszt még előbb.
ÍPHIGENEIA
Aulisz zugában míly sokáig vesztegelsz! 
AGAMEMNÓN
S még van, mi vissza is tart inditanom hadunk.
ÍPHIGENEIA
Apám, a phrüg nép merre él, mit mondanak?
AGAMEMNÓN
Hol bár sose élt volna a Priamosz-sarj Parisz.
ÍPHIGENEIA
Nagy útnak indulsz, s engem itthagysz hát, apám?
AGAMEMNÓN
Apáddal egyűvé kerülsz te is, leány.”
(Euripidész: ÍPHIGENEIA Auliszban; Devecseri Gábor fordítása)

KAR
Jaj, Íphigeneia, öcséddel együtt, jaj szegény,
meghalsz, mert ismét a király kezére jutsz.

THOÁSZ
Te vad honom minden polgára, rajta hát!
Nem vettek-é gyeplőt a ménetekre mind,
a partra nem vágtattok, hogy a hellén hajót
fogadjátok, s míg Artemisz is megsegít,
vadásszátok, s míg Artemisz is megsegít,
S ti vonjátok a vízre gyors sajkáimat,
hogy, mint a szárazon lovakkal, vízen is
el tudjuk fogni őket, és lehajítani
a sziklacsúcsról, vagy karóra szegezni.
Ti nők pedig, kik ismertétek terveit,
mind meglakoltok majd, mihelyt időm kerül
reá; de most, mit el kell intéznem hamar,
buzgón teszem meg, vesztegelnünk nem szabad.”
(Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között; Devecseri Gábor fordítása)

„GOETHE: IPHIGENIA TAURISBAN
(»Iphigenie auf Tauris«, 1787. Dráma 5 felvonásban, versben. Fordította: Kis János, 1833; Csengeri  János, 1890; Babits Mihály, 1930. Szereplők: 4 férfi, 1 nő)
A német klasszicizmus »humanitásdrámájának« ez a reprezentatív remeke mintaszerűen illusztrálja, miképp alakul át egy korábbi mű az átdolgozó filozófiájának és művészi egyéniségének hatására. Goethe megtartja az euripidészi modell, az Íphigeneia a tauroszok között szereplőit és cselekményének fő vonalát, mégis merőben új irányt szab a mondandónak: az emberek isteni beavatkozás nélkül, maguk döntik el a konfliktust, méghozzá az egymás iránti tisztelet és megbecsülés, a megbocsátás és a kölcsönös áldozatkészség emelkedett humanista princípiumai alapján.

Iphigenia, akit Diana istennő hajdan elragadott az oltárról, amelyen apja, Agamemnón fel akarta áldozni, Taurisban talált menedéket, és Diana templomának lett köztiszteletben álló papnője. Kedvéért megszelídült a barbár lakosság, s lemondott az ősi hagyományról: a partjaikra tévedt idegenek feláldozásáról. Személye egyre kedvesebb a sziget királyának, Thoasnak is, aki utód nélkül maradván, elhatározza, hogy a nemes szüzet nőül veszi. Iphigenia, aki most a hazatérésről, a családjával való találkozásról álmodik, feltárja a király előtt származása titkát, Tantalus leszármazottainak iszonyú történetét. Thoast ez sem tántorítja el tervétől, ámde a leány vonakodását látva indulatosan úgy dönt, hogy felújítja az idegenek feláldozásának hagyományát, és a sort az a két jövevény nyitja meg, aki most tévedt Taurisba. A két halálraítélt nem más, mint Orestes és hű barátja, Pylades. Az anyagyilkos Orestes az Erynnisek, a bosszúistennők elől menekül, engedelmeskedve Apollo parancsának: az átoktól csak akkor szabadul meg, ha »a nővér« Taurisból hazaviszi Mykénébe. Az isteni szózatot Orestes úgy értelmezte: Apollo nővérének, Dianának a szobrát kell a tauriszi szentélyből elragadnia. Most, hogy elfogták őket, Orestes készen álla halálra, az életvidám, ravasz Pylades azonban nem adja fel a harcot. Ő beszél elsőnek a papnővel, akit elbűvöl a hazai szó, de aztán kétségbeejti a hír apja, Agamemnón tragikus haláláról. Orestest faggatja tovább, és az ifiú először beszámol anyja, Klytemnestra pusztulásáról, majd végül leleplezi kilétét. Iphigenia gyászát elnyomja az öröm, ujjongva ölelné öccsét, ám a dúlt lelkű Orestes csak a családi átok beteljesülését látja abban, hogy íme, nővére kezétől kell meghalnia. Ismét Pylades veszi kezébe a dolgokat, és ráveszi Iphigeniát: rabolják el az istennő szobrát, aztán szökjenek meg együtt;  a partoknál hajó várja őket. Iphigenia azonban eltelik lelkifurdalással, amiért jótevőjét, Thoast be kell csapnia; úgy érzi, városát, családját sem válthatja meg, ha becsületének tisztaságában folt esik. Habozása késlelteti a szökési terv végrehajtását, és Thoas gyanút fog. Iphigenia képtelen áltatni a királyt; őszintén feltárja előtte, ki a két idegen, és mire készülnek mindhárman. Szelíd szavai, könyörgése már-már megindítanák a királyt, midőn először Orestes, majd Pylades ront be fegyveresen a szoborért és a papnőért. Iphigenia kőzbelépésére a fegyveres összecsapás elmarad; Orestes és Thoas tárgyalni kezd. És ekkor Orestes rádöbben: az isteni utasítás nem Apollo nővérére, hanem az ő nővérére vonatkozott - nem Dianát, hanem Iphigeniát kell hazavinnie Taurisból, az istennő szobra tehát ott maradhat. A leányt viszont Thoasnak el kell engednie, hiszen, ahogy Iphigenia emlékezteti, erre egykor szavát adta. Thoas maga is belátja, hogy ha királyi rangjához méltó akar maradni, nincs más választása. Iphigenia azonban nem akarja elfogadni hűvös, kényszeredett beleegyezését: »Áldás nélkül én, s kedved ellen, nem megyek!« És Thoas ismét legyőzi önmagát; szűkszavú fájdalmas áldása zárja a drámát: »Élj boldogul! Éljetek boldogul!«

A drámát 1890-ben mutatta be a Nemzeti Színház,1930-ban pedig Babits fordításában játszották; a rendező akkor Hevesi Sándor volt. 1975-ben a Győri Kisfaludy Színház játszotta a Fertőrákosi Barlangszínházban, egy műsorban Euripidész Íphigeneia Auliszban című művével.

Sz. J”
(Színházi kalauz, I. kötet. Szerkesztette Vajda György Mihály és Szántó Judit. Negyedik, bővített és átdolgozott kiadás. Gondolat. Budapest, 1981)

Rajzfilm… helyeslően, ez a halál.
Hiszem: TZ - öt dinár városba, falnál;
no de engem a kábé - haszon valaki az
ablakon. Szerencse, igen, hát én is csak
- azért van… Babits Mihály: Régen
elzengtek Sappho napjai. Euripidész:
Íphigeneia Auliszban; Devecseri Gábor
fordítása. Euripidész: Íphigeneia a
tauroszok között; Devecseri Gábor
fordítása. („Iphigen is auf Tauris”,
1787. Dráma 5 felvonásban, versben.
Fordította: Kis János, 1833; Csengeri
János, 1890; Babits Mihály, 1930.
Szereplők: 4 férfi, 1 nő) Íphigeneia
a tauroszok között, Íphigeneia Auliszban:
Színházi kalauz, I. kötet. Szerkesztette
Vajda György Mihály és Szántó Judit.
Negyedik, bővített és átdolgozott
kiadás. Gondolat. Budapest, 1981

Rajzfilm… helyeslően, ez a halál.
Hiszem: TZ - öt dinár városba, falnál;
no de engem a kábé - haszon valaki az
ablakon. Szerencse, igen, hát én is csak
- azért van……………

Zenta - Ada 1990-91.

Ezzel az epilógussal zártam hát annak idején a Kati a tauroszok között című kisregényem…
S mint azt korábban már jeleztem is, december 19-én este mi egy Quimby-koncerttel készültünk fel a Csillagok háborúja – Az ébredő Erő vetítésére, hiszen másnapra volt előre megváltott jegyünk. Nos, aznap este gyűjtöttem ezt be az Akvárium klubban:

…s habár karácsony már elmúlt, ezzel kívánok én eseményekben és örömökben gazdag, egészséggel teli nagyon boldog új esztendőt blogom minden olvasójának! – Kicsit talán azért is, mert a Sziget Fesztivál, vagy ma már inkább Fesztiválköztársaság továbbra is a szívügyem…

…ma este pedig lesz még egy ilyen is, de ezen mi már nem leszünk ott, ma estére sokkal fontosabb dolgunk akadt – De kívánom, hogy szórakozzon a tőle telhető maximumon mindenki, aki mégis odatéved, talán épp azért, mert előtte itt nálam még látja ezt..


Kerestem időközben egy videót is ehhez a bejegyzéshez, ha már idáig jutottunk, ugye, találjunk a végére egy ürügyet, mintha arról mesélnénk, vagy azt dolgoznánk fel, pedig mégsem, ez csupán a mellébeszélés helye, de épp ezt szeretjük, épp ezt élvezzük benne most is, ezekben a pillanatokban is; kerestem időközben egy videót, amolyan Szilveszterre valót, az alkalomhoz illőt, kicsit talán vicceskedőt, kicsit humorosat, de azért frenetikus hahotázásra éppenséggel ne készüljön, ne számítson egyelőre még senki. Nem túl vallomásos a hangulatom máma…
Szóval megkerestem ezt a videót, a bejegyzés végén majd szépen meg lehet nézni, le lehet játszani, ennyi. Mert Szilveszterkor, újévkor mindenki szeret egy kicsit megfeledkezni magáról, engedd el a hajamat… ereszdelahajamat! Ezért valami olyasmit kotortam elő, ami a maga módján illeszkedik is ehhez az alaptézishez, ehhez az alapelváráshoz. Az internet pedig tele van mindenféle viccesnek kikiáltott felvétellel, videóval, amelyek között hemzsegnek a mindenféle balesetekről készült képsorok. Ezek némelyike valóban fájóan, ordítóan Darwin-díjas, de hát most én mit csináljak, mit is tehetnék… Én csak nagyon ritkán tudok nevetni ezeken, az ingerküszöbömet nemigen ugorják meg. Nemigen lépik át.
Az ezen a felvételen megörökített kamionos sem egy észlény, de ne én részletezzem, majd láthatja mindenki lentebb.
Addig pedig még ki kellene találnom, hogy tulajdonképpen mihez is akarok én kezdeni ezzel a bloggal. Hogy mást ne mondjak, az egész abból indult, hogy volt egy ötletem, egy elképzelésem, hogy írnék valamit, valami egészen újat, újszerű megközelítésben a régi-régi kiemelt kedvencemről és rögeszmémről, a Star Trekről, a csillagidőről és annak kiszámításáról, viszonyrendszeréről az antik görögök olimpiai időszámításához, négyéves ciklusairól, furcsa és egyedi világáról…
Különösebb okom nem volt rá, csak ötletem hozzá.
Ezért vágtam bele…
Mármint a cikk megírásába. Amikor pedig elkészültem vele – s igazából már korábban, még munka közben – megfogalmazódott bennem, hogy nyitnom kellene ennek a témának egy önálló blogot, s ha lesz valamim, bármim, ami illeszkedik ehhez a témához, azt folyamatosan idegyűjteni. S jött aztán december 18-a, Az ébredő Erő bemutatójának a napja, ha megvolt ez a blog, egy ilyen témájú blog, akkor mindenképp úgy illett, hogy megörökítsem ezt a dátumot, ezt az eseményt. Megtettem hát. Lemmy Kilmister váratlan halála szólt bele aztán ismét ebbe a történetbe, s alakította tovább spontán ezt a történetet, amelynek egyelőre még magam sem látom a végkifejletét. De ha már itt tartunk, alapvetően mindenképp a tudományos-fantasztikus tematikánál, akkor a valós űrkutatáson is ebben a blogban tartom majd rajta a szemem, hiszen egyébként is folyamatosan rajta tartom (mert foglalkoztat… mert érdekel…), csak ennek nem mindig van látszatja. Majd szépen lassan, s folyamatosan mostantól lesz. S alapvetően hagyom, hogy a téma, a blog alakítsa ki önnön témáját, szerkezetét, én csak néhány alapvető dolgoban befolyásolom, elsősorban olyanokban, amelyek a kereteit meghatározzák. Hagyom, hagyni fogom, hogy önmagát építse fel ez a történet, ahogy a csövön kifér, s csak a legfontosabb elemeiben kanalizálom, de azt sem, sohasem túl erélyesen, lássuk, mi sülhet ki belőle spontán módon, hova és meddig vezethet el bennünket.
Az adott tematikus keretek között. Amelyben mindennek a meghatározója és mozgatórugója a Star Trek. Kapcsolódó elemként pedig a tudományos-fantasztikum ezernyi oldalági mellékhajtása a Csillagok háborújával, a Csillagközi szökevényekkel, a Csillagközi rombolóval, az Alfa holdbázissal, az Orionnal, a Pirxszel és egyéb sorozatokkal. És persze az önálló nagyfilmekkel az Űrodüsszeiától kezdve a Kapcsolaton át talán még A majmok bolygójáig is. A blog fő meghatározója a filmművészet, a mozgókép lesz, és habár a társművészetek teljes kibontakozási teret kapnak majd benne – ahogy végül a teljes, Kati a tauroszok között című kisregényt is bemásoltam ide –, de a szervező erő minden esetben a bejegyzés alján található (és egy-egy alkalommal kötelezően, dogmaszerűen mindig csakis egy-egy…) videó lesz. Lehet egy-egy bejegyzésben elhelyezve több tucatnyi kép (mint, ahogy már volt is…), szerepelhet benne számtalan beszkennelt újság, könyv, képregény, de a végén mindig csak egy videó, mert akkor így, erre a rendszerre támaszkodva építhetem fel a blog szerkezetét. És helyet kaphatnak majd benne a mindenféle helyekről, de elsősorban a közösségi portálokról átemelt beágyazások, amelyeket majd ugyancsak igyekszem rendszerbe illeszteni, de már az eddigiekben is láthattuk, hogy ezek segítségével is nagyszerűen el lehet mesélni mindenféle kapcsolódó történeteket. Tehát éppen ezért a továbbiakban még alaposabban építek ezekre is.
És lehet benne majd még bármi más is, ami menet közben az eszembe jut, amihez menet közben kedvet kapok, s ami menet közben izgalmasnak, érdekesnek, innovatívnak, kreatívnak tűnik majd.
Nagyjából ennyit tudtam most előkaparni gondolataimból ezzel a bloggal kapcsolatban.
Ennek az évnek ma este vége lesz, ez a folyamat immáron visszafordíthatatlan, ez van és ezt kell tudomásul vennünk. Ide kerül ki az esztendő végére a punktum.
Tekintsük hát ezt a blogsorozatot a tévészériákhoz hasonlóan egyfajta felvezetésnek, előjátéknak. Minisorozatnak.
Ez a nyolc rész, amit ebben az évben, decemberben elkészítettem, a Csillagidőszámítás-blog összesen nyolc darabnyi pilótaepizódja. Tesztalanyok… Tesztalapanyagok. És innen folytatjuk majd tovább… Valamikor. egyszer még egészen biztosan.
Most pedig januárban tartok egy kis szünetet. Szükségem van erre azért is, hogy egészen pontosan kitaláljam, meghatározzam és eldöntsem, hogyan építgessem tovább a blogomat. Meg persze időközben majd előkészítek néhány olyan dolgot is, amire a folytatáshoz szükségem lesz. Most ezt írom majd, és nem verseket, nem regényeket.
Itt tartok hát most én, 2015 utolsó napján, egyelőre idáig jutottam.
Ez volt tehát a 0. évad. Valamikor január végén kezdődik majd az első évad epizódjainak rendszeres sugárzása ugyanezen a csatornán…
Remélem, hogy sok-sok évadot élünk majd meg együtt itt együtt ebben a blogban.

Vissza a jövőbe – avagy egy másik fontos történet, amelynek kiemelt jelentősége volt ebben az évben

Kiss B. Laci kollégám futott rá valahol erre a kiállított DeLoreanre, és másnap örömmel hozta, mutogatta nekem a felvételeit a telefonján

Utak?! Ahová mi megyünk, Marty, ott nincs szükség utakra!

Nem tudom, biztonsági övet, vagy váltózárat szereltek-e bele…

…tény azonban, hogy akárkinek akármi legyen is a véleménye, de ebben a filmtrilógiában olyan élmények elevenednek meg, amelyek soha nem évülnek el

Doki igazán építhetne nekem is egy ilyen időgépet

És igen, ezt érdemes megfigyelnünk, az ablakban bizony ott van a sportalmanach

Végül pedig lássuk akkor a fentebb beharangozott videót. Utána pedig vessük bele magunkat a konfettiesőbe, közeleg az este, közeleg az éjfél, immár a nyakunkra hágott 2016 dicső esztendeje, és tomboljuk végig az éjszakát, amelynek nagyjából a félidejénél már minden okunk meglesz arra is, hogy lapozzunk egyet a naptárban… Ha valaki pedig mégsem menne ma este bulizni, akár az Akváriumba, akár máshová, annak ajánlom letöltésre A híd című svéd-dán tévésorozat második évadát. Szilveszteri-újévi szórakozásnak az is kiváló…


2015. december 30., szerda

A koncert, amelybe a Mennyország is beleremeg

A koncert, amelybe a Mennyország is beleremeg
Motörhead – Overkill (Live at VOLT Fesztivál, Sopron, 2015. július 3.; rajongói videó)

Ian Fraser Kilmister emlékének ajánlva

„Sajnálom, ha a zenémmel az embereket csak szórakoztattam volna – szerettem volna nemesebbekké tenni őket.” (Georg Friedrich Händel)

Az előzményekből akár nyilvánvalónak is tűnhetett, hogy én ezt a blogot az idén már nem akartam folytatni; kicsit talán nagyképűségként hathat (szánom-bánom bűnömet… mert igen, meggyőződésem szerint a nagyképűség bűn… vagy legalábbis emberi gyengeség… de talán mégis inkább bűn…), de tényleg úgy voltam vele, hogy erre az évre már szépen le van zárva itt minden Az ébredő Erő bemutatójával és annak körülményeivel, hírfolyamával, s majd jövőre folytatom…

…ha már egyszer az Ezeréves Sólyom fedélzetén messze szálltunk…

Így gondoltam. Egészen addig, amíg nem jött tegnap egy különösen váratlan és megdöbbentő halálhír. Amire mindenképp reflektálnom kell…
Ami mellett nem lehet lazán csak úgy elhömbölyögni.
A hírügynökségi tudósítás meglehetően célratörő és ellentmondást nem tűrő volt: „Hetvenéves korában meghalt Lemmy, polgári nevén Ian Kilmister, a rockzene kultikus alakja, a Motörhead együttes alapítója és frontembere” – így fogalmazott jelentésében a távirati iroda. „A zenekar keddre virradóra közölte a hírt a Facebook közösségi portálon. A brit énekes és basszusgitáros Los Angelesben hunyt el hétfőn. Az együttes tájékoztatása szerint a zenész a rák egy különösen agresszív formájában halt meg, betegsége rövid lefolyású volt, és Lemmy is csak december 26-án, két nappal hetvenedik születésnapja után értesült a diagnózisról.
»Nincsenek szavak, hogy kifejezzük megdöbbenésünket és szomorúságunkat« – írták az együttes tagjai a Facebookon, hozzátéve, hogy az elkövetkező napokban részletesebb tájékoztatást adnak majd Lemmy halálával kapcsolatban. »Addig is hallgassatok hangosan Motörheadet, hallgassatok hangosan Hawkindot és játsszátok hangosan Lemmy zenéjét. Igyatok egyet… vagy többet. Sztorizzatok, ünnepeljétek ennek a nagyszerű embernek az életét, ő is ezt akarná« – tették hozzá.
A zenész Stoke on Trentben született 1945. december 24-én. A Motörheadet 1975-ben alapította, az együttes idén ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját. Előtte több zenekarban is szerencsét próbált, köztük volt a Hawkind is. Újító szellemisége révén az évek során Lemmy óriássá nőtte ki magát a rockzene világában, de hírhedt volt életstílusáról: a nők, a kábítószer és mindenekelőtt az alkohol iránti olthatatlan vágyáról.
A nagybajuszú rocklegenda egészségi állapota néhány éve kezdett romlani, 2014 elején a bandának le kellett mondania európai turnéját Lemmy cukorbajának szövődményei miatt, és tekintettel az énekes egészségi gondjaira az elmúlt hónapokban is több koncertjüket lefújták.
A zenekar nemrég veszítette el egy korábbi, szintén alapító tagját, Phil Taylor dobost, aki hatvanegy évesen halt meg novemberben” – jelentette tegnap, 2015. december 29-én, kedden hajnalban, fél öt után kilenc perccel, vagyis cs. e. 308995.3-kor a Magyar Távirati Iroda. A hírügynökség pedig sietett megszólaltatni egy szakembert is: „Lemmy halálával az egyik legnagyobb élő rock and roll legenda távozott – hangsúlyozta az MTI-nek kedden Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró. A Motörhead együttes alapító tagja és frontembere hetvenedik születésnapja után néhány nappal, hétfőn hunyt el Los Angelesben” – írták még aznap egy újabb jelentésükben. „A Motörhead zenekar keddre virradóra közölte frontembere halálhírét a Facebook közösségi portálon. Tájékoztatásuk szerint a zenész a rák egy különösen agresszív formájában halt meg, betegsége rövid lefolyású volt.
Jávorszky Béla Szilárd az MTI-nek felidézte, hogy Lammy, polgári nevén Ian Kilmister pályafutását még a hatvanas években a Hawkwind zenekarban kezdte, de az 1975-ben alapított Motörhead élén írta be magát a rocktörténelembe. »Roppant gyors és roppant hangos rockzenéje nemcsak a brit heavy metal új hullámának képviselőire, hanem a későbbi speed és thrash metal reprezentánsaira is erősen hatott« – mondta a több rocktörténeti könyvet is jegyző szakíró.
Hangsúlyozta: Lemmy nem csak a színpadról hirdette a »sex and drugs and rock and rollt«, de folyamatosan élte is azt. »Egyik szigetes koncertje után például csak reggelre sikerült visszakeverednie a nagyszínpadhoz – csizma, bőrkabát és útlevél nélkül. Aztán rendőri kísérettel robogott Ferihegyre« – idézte fel.
Mint mondta, maga a Motörhead elnevezés amúgy a hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai szlengben a »sebesség megszállottját«, azaz az amfetaminon (»gyorsítószeren«) élőt jelentette.
»Lemmy és mindenkori társai évtizedeken át fáradhatatlanul nyomták nem túl bonyolult és változatos, de rendkívül energikus dalaikat, s még az utóbbi években is kellően ütős koncerteket adtak. Nem véletlenül tartjuk annyian a Motörheadet az elmúlt negyven év egyik leginkább elnyűhetetlen és kikezdhetetlen kemény rockcsapatának« – méltatta a zenész pályafutását Jávorszky Béla Szilárd” – írta jelentésében a Magyar Távirati Iroda 2015. december 29-én, kedden délután negyed négy előtt egy perccel, vagyis cs. e. 308995.8-kor.
Elképesztő volt számomra a hír, hiszen alig néhány hónapja láttam és hallottam őt élőben Sopronban, a VOLT fesztiválon, és ott is egy nagyszerű koncertet nyomtak le a zenekarával. Lemmy nagymester…
Tőled tanultuk meg, hogy a rock and roll az nem egy tánc, hanem egy életforma…
Német Dani barátom, akivel együtt voltunk a VOLT-on, a halálhírre reagálva a saját, az idén nyáron készült felvételét töltötte fel a YouTube-ra, és osztotta meg a Facebookon. Ezt mentettem el én is, ez látható és halható itt alant, ez a mai tárgyvideónk, erről mesélünk, ezt boncolgatjuk.
S ezzel emlékezünk…
Ezzel tisztelgünk a nagyszerű Lemmy Kilmister emléke előtt.
Meg persze azzal a pohár pezsgővel (ő meg biztos inkább a viszki, vagy whisky után nyúlna inkább…), amivel a lelki üdvére koccintunk.
Német Danival együtt voltunk ugyan a VOLT-on, de van köztünk némi apró, akár elenyészőnek is mondható ízlésbeli különbség, ezért nem minden koncerten, nem minden bulin voltunk ott együtt, ugyanabban az időpontban. A Motörhead-koncerten sem. Utóbb egyeztettük, hogy egymáshoz viszonylag közel, mégis elég távol voltunk ahhoz, hogy ne regisztráljuk a másik jelenlétét. De mindketten dolgoztunk is, mindketten akkreditálva voltunk, mindketten tudtuk, hogy minderről még majd írnunk is kell, ezért kicsit ilyen szemmel is néztük, ilyen füllel is hallgattuk a zenét…
Engem Lemmy és szerény kis csapata ezúttal is lenyűgözött.
Sokadszorra.
Mert voltam olyan szerencsés, hogy gyermekkorom nagy ideáljait sokszor hallhattam élőben, rendszeresen felléptek a Szigeten, jártak Újvidéken az EXIT-en, s elkeveredtek az idén nyáron Sopronba is…
Márpedig a zenéjük olyan volt, aminek érdemes utánamenni, ha meghallja az ember, hogy a közelben játszanak.
Vagyis immár: játszottak.
Hiszen a Motörhead egy olyan történet, amit nem lehet, és nem is érdemes folytatni Lemmy nélkül, s szerintem ezt a zenésztársai is belátják, és egy pillanatra sem jelent majd nekik dilemmát, hogy mit tegyenek. De a Motörhead egyúttal egy olyan történet is, amelyet m mindenképp folytatni kell, amely semmiképp sem érhet véget: hallgatjuk a régi bakeliteket, rákeresünk a YouTube-on, felrakjuk a kocsiban az mp3-akat, letöltjük a koncertfelvételeket és a róluk készült dokumentumfilmeket. S megteszünk még bármi, mindenféle egyebeket…
Szóval, ezt most neked köszönöm, Dani…
Tegnap, a halálhírre reagálva sebtében összehoztam én is egy búcsúztatót, egy nekrológot, bár – bevallom – igyekeztem távol tartani magam a műfaj szigorúan meghatározott kereteitől, mint mindig is. Íme, ma jelent meg a cikkem:


Vad, mennyei gitárhangolás
Elhunyt Lemmy Kilmister (1945–2015), a Motörhead énekese

Ha felhangzik egy zeneszám, gondolkodás és legfőképp abszolút hallás nélkül is kapásból meg tudja mondani bárki, hogy Motörhead szól vagy sem.

Lemmy Kilmister (Dylan Martinez felvétele)

A zenekar annyira egyedi hangzást alakított ki 1975-ös megalakulása óta, hogy a lelkes utánzók és az epigonok, no meg persze a tisztelők és követők sokaságának ellenére is összetéveszthetetlen maradt. A Motörheadet talán lehet utánozni, de azt az elemi energiát, ami a zenekarból és elsősorban a most elhunyt vezéregyéniségéből áradt, lehetetlenség koppintani. Ez annyira egyedien – költőien – brutális, s annyira meggyőzően határozott, hogy minden ellenállás hasztalan: lehet szeretni vagy elvetni (megvetni), de értelmetlenség volna elvitatni vagy megkérdőjelezni. Ez a zene fejbe vág. És nem véletlen még a zenekar elnevezése sem – a korai Bastrad után –, hiszen a Motörhead minden zeneszáma úgy hangzik – úgy dübörög –, mint a motorzúgás. Érces, kemény, földbe döngölő. Bizony vagyunk néhányan, akik tinédzserkorunk óta hurcolunk magunkkal némi visszafordíthatatlan, helyreállíthatatlan halláskárosodást is a zenekar korai lemezeinek felettébb hangos hallgatása miatt. Ezúton is köszönöm, Lemmy!
Kilmister úr maga volt a Motörhead. Ő volt az az ember, aki megélte – és a saját életével hitelesítette – azt az életérzést, amit megénekelt, megzenésített. S talán ezért is bolondította, igézte és hipnotizálta meg rajongók millióit világszerte.
Lemmy mester most biztosan csúnyán káromkodna. A tegnapi híreket olvasva. Ian Fraser Kilmister úr ugyanis nem a kedvességéről és az előzékenységéről marad emlékezetes, de tulajdonképpen nem is ezért szeretettük – és szeretjük majd ezután is a zenét, amit hátrahagyott, s amivel stílust, műfajt épített. „Rengesd meg a mennyországot, barátom” – ezt üzente neki búcsúzóul Gene Simmons a Kiss zenekarból. Ha tehát hangos dübörgést hallunk majd ezekben a napokban az égből, nem vihar készülődik, csak Lemmy hangolja a gitárját…
S mostantól kiemelt emlékeim közé sorolom a véletlen találkozást, amikor sok évvel ezelőtt, még a Sziget kezdeteinek idején sörért sorban állva arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős fickó várakozik előttem. Lemmy csak úgy kisétált, lazán, sztárallűrök nélkül, körülnézni a fesztiválon, és ha megszomjazott, egyszerűen csak kivárta a sorát. Legutóbb pedig az idén nyáron láttam őt élőben, Sopronban, a VOLT-on, keményen, ércesen, durván, brutális líraisággal és érzékiséggel, azokkal az életérzésekkel felvértezve, amelyeket egész lényével képviselt. Lemmy papa vagy Lemmy mester, így beszéltek róla a rajongói, mint megkérdőjelezhetetlen nagyságról, aki olyan fontos dolgokkal „pakolta tele” tinédzseréveinket, amelyeket nélküle nehezen is láthattunk volna át.
Nyugodj békében, Lemmy papa! És valóban, rengesd meg a mennyországot, hadd dübörögjön ott is minden, amilyen hangosan csak lehet!

(Magyar Hírlap, 2015. december 30.)

Az elmúlt és az eljövendő – előre pillantva – napok megosztásaiban is túltengtek a Lemmyvel kapcsolatos posztok, képek, cikkek, videók… Az alábbi válogatás nem célzottan tematikus, inkább csak hangulatfestő szándékkal készült, s természetesen más témákat is beengedtem, beválogattam az összeállításba. Szépen indokolhatja ezt az is, hogy Lemmy és a Motörhead az életünk része volt (és marad!...), s a folyamatok nem mellette haladnak el, hanem vele együtt zajlanak továbbra is:










Kovács Nemes Andor, színművész, énekes, a Magyar Mozgalom alapítója (Hét Nap, 2015.12.11.): Amikor a már nem létező...
Szerző: Szabó Palócz Attila2015. december 31.














Šutamo se k'o da sutra ne postoji!
Szerző: Szabó Palócz Attila2015. december 30.























Az indoklások pedig mindig lehetnek ilyenek-olyanok, hol helyállóbbak, hol pedig megalapozatlanabbak, ezzel kapcsolatban azonban továbbra sincs szükségem semmiféle magyarázkodásra vagy önigazolásra:


Hát nem is tudom, de itt valahol kellene most elkezdeni nagyon durván káromkodni, Lemmy papával együtt, mert volt… és ma már csak múlt idő! Szóval volt egy nagyszerű sorozatunk a Képes Ifiben – nyugodtan magasztalhatom, mert minden más irányú, rosszindulatú rémhírterjesztés ellenére sem (üdv a fedélzeten, Németh Zoli!...), nem én voltam a szerzője. Csak egy hozzám nagyon is közel álló ember…
Szóval volt egy nagyszerű sorozatunk, amíg az emberi gonoszság, az irigység, a személyes rosszindulat (üdv a fedélzeten, Németh Zoli!...) közbe nem szólt... Szóval volt, igenis volt egy nagyszerű sorozatunk a Képes Ifiben Sztárkörhinta címmel, amíg még Szögi Csaba volt a lap szerkesztője. A széria már megszűnt, ne keresse senki sem az újabb lapszámokban… Pedig milyen szépet és tartalmasat lehetne (és kellene is!...) írni most oda Lemmyről…
Mert azért megnyugtatok mindenkit, én most nem fogom átmásolni ide a Wikipédiát
Viszont ez meg egy olyan sorozat volt, amelyben az épp kiválasztott világsztár, vagy ismert személyiség életének egy-egy részletét, sok esetben mellékesnek tűnő, a Wikipédiában nem is jegyzett eseményét körbejárva, kinagyítva tisztelegtünk nagy zenei és filmes nagyságok emléke előtt, illetve köszöntöttük közülük az élőket a születésnapjukon… Én a kezdetektől fogva (a teljesen értelmetlen megszüntetéséig…) szerettem és nagyon is izgalmasnak találtam ezt a sorozatot.
S az egyik részben – ha csak a történet mellékszereplőjeként, de akkor is! – Lemmyt is említettük:


SZTÁRKÖRHINTA
A srác, aki lazán kikosarazta az amerikai lányt
Gyilkossággal vádolták, de csak saját magával végzett: Malcolm McLaren keltetőjéből kelt ki Sid Vicious is, aki megkérdőjelezhetetlen ikonná nőtte ki magát

Egyelőre még nem túl nagy múltra visszatekintő sorozatunkban most egy John nevű srác lesz az első olyan sztár, akit nem a születésnapja alkalmából ültetünk fel a körhintánkra, hanem a halála évfordulóján emlékezünk rá. Vannak bizony a rock- és a punkzenének nagy-nagy veszteségei, mint ez az alig huszonkét évet megélt örök fiatalember is, aki a legenda szerint John Lydon, vagyis Johnny Rotten hörcsögéről kapta a művésznevét: a világ immár Sid Viciousként ismerhette meg. Most vasárnap, február 2-án volt harmincöt esztendeje, hogy 1979-ben túladagolta magát.

Londonban bóklászott valamikor a hetvenes évek közepe táján, talán 1974-ben az amerikai Chrissie Hynde, és mindenáron szeretett volna az Egyesült Királyságban maradni. Még csak a húszas éveinek az elején járt akkoriban, és akárkinek akármi legyen is a véleménye a későbbi The Pretenders együttes énekesnőjének hangjáról, tehetségéről és szépségéről, mindenképp el kell ismernünk, hogy látványos jelenség volt, s ennyit talán nem vitat el tőle senki – ma sem.
Bóklászás közben – és persze jobb dolga híján – Chrissie Hynde betért hát Malcolm McLaren (1946–2010) és Vivienne Westwood (ő manapság már Európa egyik legkeresettebb divattervezője…) ruhaboltjába. A SEX nevű kis shop azonban akkor még távolról sem volt olyan ismert, mint amilyen alig egy-két év múlt lett. Vállfák, ruhaakasztók és persze biztosítótűk között keresgélve a fiatal amerikai lány azon morfondírozott, hogyan maradhatna hosszabb ideig az Egyesül Királyságban, hogyan szerezhetne munkavállalási engedélyt. Ehhez persze a legrövidebb út a házasságon keresztül vezet, leszólított hát a boltban egy mellette nézelődő, a közelben hozzá hasonlóan bóklászó srácot, nem venné-e feleségül, már csak a hecc kedvéért is.
Nem tudhatjuk, mi lett volna kettejük frigyéből – s talán még zenei pályafutásuk is másképp alakulhatott volna, párban vagy párhuzamosan –, nyolc-tíz gyerek, örök hűség; nem tudhatjuk, meddig tartottak volna ki egymás mellett, jóban, rosszban, a konyhában és az ágyban egyaránt; nem tudhatjuk, ki viselte volna ebben a házasságban a nadrágot – az akkor tizenhét éves Sid Vicious ugyanis kapásból visszautasította az ismeretlen, vadidegen nő felajánlkozását. Olyan kosarat kapott hát ez a látványos amerikai jelenség, hogy azt öröm lehetett nézni, és talán Malcolm McLaren vagy Vivienne Westwood szemtanúja is lehetett a jelenetnek. Pedig bizony könnyen lehet, hogy ma már, ötvenhét esztendősen ő is a gyepet gondozgatná a brit vidék nyugalmában, békességben tengetné nyugdíjas napjait a birtokán, ahol lovakat tenyésztene, vagy éppenséggel fiatalka szolgálólányokat kergetne. Vagy igen, akár kiváló golfoktató is válhatott volna belőle…
Mégsem az lett!

KELTETŐ
Chrissie Hynde és John Beverley – mert annak ellenére, hogy tulajdonképpen még csak nem is ez volt az igazi neve, tizenhét évesen még így ismerték a későbbi Sid Vicioust – (érdek)házasságából tehát nem lett semmi, a lány reményei is szertefoszlottak, röviddel később már Franciaországban kereste boldogulását, ahol megpróbált zenekart alapítani, majd 1975-ben visszatért az Amerikai Egyesült Államokba, Clevelandbe. De mivel a SEX később a punkzenészek valóságos kis keltetője lett, Chrissie Hynde – ismét Franciaország érintésével – hamarosan visszatért ide, és Malcolm McLaren talált neki helyet a korai brit punk egyik akkoriban ugyan nagy reményekkel induló, de utóbb mégis igencsak rövid életűnek bizonyult zenekarában, a Masters of the Backside-ban. A menedzser ekkor már bevallottan a The Ramones szellemiségét szerette volna meghonosítani Európában, illetve adoptáltatni az öreg kontinenssel, idomítva azt az itt eladható hangzásvilághoz. A Masters of the Backside azonban nem jutott el odáig, hogy felvételeket készítsen, vagy önálló fellépéseket tartson. Állítólag azért oszlottak fel, mert elegük lett abból, hogy Malcolm McLaren mindent az ellenőrzése és irányítása alatt akart tartani… Mily meglepő!
Sid Vicious azonban továbbra a SEX rendszeres látogatója volt. Vivienne Westwood, aki 1971-ben hagyott fel a tanítással – korábban egy londoni művészeti iskola oktatója volt –, ekkoriban kísérletezett azokkal a stílusjegyekkel, amelyek később a punk legfontosabb meghatározó elemei lettek. Különösebb önmarcangolás és megerőltetés nélkül elképzelhetjük, milyen megbotránkoztatóak lehettek mindezek a hetvenes évek első felének puritán Angliájában: a ruhákhoz díszítésként, kiegészítőként gyakran alkalmazott biztosítótűket, borotvapengéket, bicikliláncot, de még vécélehúzókat is. Szinte természetes velejárója volt kollekcióinak a kutyanyakörv, mint ékszer, valamint az eltúlzott, erős smink és az ugyanígy „felturbózott” frizura. Minden egy helyen: az ő tervei alapján készült saját ruhái, amelyeket a SEX-ben forgalmaztak, gyakorlatilag a polgárpukkasztás kisenciklopédiái, kézikönyvei voltak, hiszen a botránykeltés minden lehetséges elemét magukban hordozták. S nem is csak mellesleg kell itt megemlékeznünk arról is, hogy Vivienne Westwoodnak bizony szerzői jogokat kellene bejegyeztetnie az anarchia szimbólumaként használt A betűs jelre, ugyanis ezt is ő találta ki, és már a hetvenes évek első felében is előszeretettel díszítette ezzel a kollekcióit. Ha bent is volt azonban – ekkor már kétgyermekes anyaként – az elhíresült ruhaboltban Chrissie Hynde esetlen és suta fiúkérésének, vagyis házassági ajánlattételének pillanatában, joggal feltételezhetjük, hogy a két tulajdonos közül csak ő lehetett szemtanúja ennek a ma már történelmi, punktörténeti jelentőségű kikosarazásnak, Malcolm McLaren ugyanis később többször is arra panaszkodott: ha előbb figyel fel Sid Viciousra, belőle csinált volna frontembert a Sex Pistolsban.

LEMMY MÁR AKKOR IS TUDTA
De a Sex Pistols akkor már létezett. Győztes csapaton pedig ne változtass… Frontemberként, énekesként pedig John Lydon, vagyis Johnny Rotten vált az együttes meghatározó alakjává, s mintegy jelképévé. A menedzser csak Glen Matlock 1977-es februári távozása után ismerte fel Sid Viciousben azt a hozzáállást, azt a magatartást, amit ő alapvetően a punkban elképzelt. Az énekesi poszt azonban továbbra is foglalt volt, ezért benyomta a srácot a megüresedett helyre basszusgitározni – annak ellenére is, hogy hangszeres tudása bizony hagyott maga mögött kívánnivalókat.
Mondjuk ki egyszerűen, no: nem tudott basszusgitározni.
Azt írják róla mindenfelé, hogy zenei tudása „egy elvárható minimális szintet sem ért el”. És igen, ő maga is tisztában volt ezzel: „Nem tudok basszusgitározni” – panaszolta egyszer Lemmy Kilmisternek. (No, szegény pára, hát ő sem talált magának jobb tanácsadót?! Hiszen ez pont olyan, mintha Frankenstein doktor randidroggal elkábított teremtményéhez mennénk szerelmi-lelki tanácsadásra…) A Motörhead teljhatalmú ura, ez a tetőtől talpig százhetvennyolc centis acélkemény, huszonnégy karátos tömör/tömény rocklegenda pedig, aki ekkor már ismerte a Sex Pistols zenéjét, és hallotta élőben is játszani Sid Vicioust, a rá jellemző szűkszavúsággal csak annyit mondott: „Tudom.”
Beszélgetésük története évekig anekdotaként terjedt, akár az interneten is számtalan nyomát lehet találni, de a régi zenei szaklapokban is rendre belefut az ember, ezért egy újságíró kolléga végül már nem bírta tovább és rákérdezett, megerősítést kért Lemmytől a bájcsevej hitelére. A Motörhead teljhatalmú ura pedig csak lakonikusan bólintott: „Igen, igaz. Akkor sem tudott basszusgitározni, amikor meghalt.”
Aki már hallott régi Sex Pistols-felvételeket, amelyeken Sid Vicious basszusgitározik, az tudhatja, hogy Lemmy Kilmisternek bizony nagyon igaza volt. De nem ez számít! Hiszen sem Sid Vicioust, sem a Sex Pistolst nem a kifinomult zenei képességei miatt szeretjük, hanem éppen azért a megmunkálatlan, képzetlen, kifinomulatlan, torz, vad és zord, kemény és brutális, mégis egészen mélyről, hihetetlenül mélyről feltörő életérzés miatt, amit közvetítettek. Amit artikuláltak. Amit sugároztak. És sugároznak még ma is a túlélők, ha alkalom adtán eljutunk egy-egy koncertjükre.
Így hát akárhogy legyen is, Lemmy Kilmister és Sid Vicious együtt lesznek még egyszer a Rock and Roll Hall of Fame-ben, vagyis a rockzene halhatatlanjai között, ahová – Johnny Rotten ellenkezése ellenére is – 2006-ban bizony a Sex Pistols teljes gárdáját, így Sid Vicioust is beiktatták. Méltó helyére!

AZ AJÁNDÉK
Történetünk itt vált szomorkás hangnembe. Ez a bizonyos John Simon Ritchie gyerek – mert Sid Vicious végső soron ezen a néven született –, alapvetően kezelhetetlen ember volt. Nem véletlenül mesélték róla később azok, akik személyesen is ismerhették, hogy „a szíve mélyén félénk ember” volt – mint mondta ezt róla Dennis Morris fotós is –, hiszen általában a féktelen tombolással és vadsággal, a keménykedésükkel épp a félénkségüket igyekeznek leplezni, palástolni sokszor az emberek. Freud papa üdvözletével! Mondjuk, visszautalva Sid Vicious basszusgitárosi képességeire, némi zenei tehetséget akár örökölhetett is volna, hiszen édesapja, John Ritchie, aki a Buckhingam palota biztonsági személyzetéhez tartozott, az egyik londoni jazzklub ismert harsonása volt. Fia azonban – mellesleg teljes joggal – cseppet sem kötődött hozzá: John még egészen pici gyermekecske volt, amikor őt és feleségét, Anne McDonaldot előreküldte Ibizára, mert úgy tervezték, hogy együtt költöznek oda. Csak néhány hónap, csak lerendezi „itthon” a dolgait, és jön ő is utánunk, addig pedig küldi a csekkeket, hogy legyen miből megélniük… Talán mondanunk is felesleges, egy csekk, egy apa sem érkezett, a családegyesítés elmaradt.
Miután belátta, hogy csúnyán átverték, Anne férjhez ment Christopher Beverleyhez, akivel már Ibizán ismerkedett meg, fia pedig igyekezett mielőbb felvenni mostohaapja vezetéknevét. Ezek után már semmi sem kötötte vér szerinti apjához. Így hát már John Beverleyként utasította vissza Chrissie Hynde házassági ajánlatát.
Sokkal véresebb volt azonban a kötelék, amelyik John Lydon hörcsögéhez kötötte: a kis rágcsáló, Sid ugyanis egyszer megharapta, és akkor hirtelen elkáromkodva magát, sok-sok csúnya jelzőt hordott össze a kis állatkára. No, soha jobb apropót egy művésznévhez… „Sid is really vicious!” – üvöltötte a srác, akit megkóstolt a hörcsög, és mindörökre rajta is ragadt a gúnynév: Sid Vicious.
Harminchat év távlatából vélhetően már soha nem tudhatjuk meg hitelt érdemlően, hogy mi történt Nancy Spungennel, tény azonban, hogy Sid Vicious holtan találta barátnőjét 1978. október 12-e reggelén. Előző este ugyanis nagy bulit csaptak hotelszobájukban, folyt az alkohol és számlálhatatlan mennyiségben fogyott a drog. A lányt, aki a Sex Pistols feloszlása után a párja szólókarrierjét igyekezett menedzselni, valaki hasba szúrta, ott vérzett el a fürdőszobában. Tény, hogy a gyilkos fegyvert Sid Vicious vásárolta, azonban a kés és sok-sok készpénz reggelre eltűnt – ő pedig ott volt.
Természetesen Sid Vicioust gyanúsították meg a gyilkossággal, később azonban kezdett bebizonyosodni, hogy mindketten annyira „be voltak állva” a rengeteg drogtól, hogy a férfi nem is volt olyan állapotban, hogy leszúrhatta volna párját. Gyanúba keveredett egy drogdíler is, bizonyos Rockets Redglare (a sors furcsa fintora, hogy később humoristaként vált ismertté…), aki nagyjából mégis tisztázta magát, és igyekezett az egészet egy másik terjesztőre kenni. Közben azonban Sid Viciousnek volt egy öngyilkossági kísérlete is Nancy elvesztése miatt, majd verekedésbe keveredett és rács mögé került, ötvenöt napot töltött el a hírhedt Rikers Island-i börtönben. Az ügyvédjének és persze Malcolm McLarennek végül 1979. február 1-jén sikerült őt kirángatni onnan óvadék ellenében. Bár ne sikerült volna…
A börtönben ugyanis elvonókúrán esett át, leszokott a kábítószerekről. Másnap este azonban egy kisebb társaság gyűlt össze Sid Vicious új barátnőjének, Michele Robinsonnak a lakásán, hogy megünnepeljék a szabadulását. Csakhogy Anne McDonald, a kedves anyuka ugyancsak függő volt, és ő volt az, aki a házigazda lány határozott kérése ellenére is heroint hozatott a buliba egy dílerrel. Sid Vicious még aznap este rosszul lett, de a társaságban igyekeztek talpra állítani, rendbe szedni, kórházba akarták vinni, de ő ellenkezett, elutasította ezt, s amikor Michele-lel lefeküdtek aludni, még úgy nézett ki a dolog, hogy nincs nagy baj, minden rendben lesz. A lány azonban reggel holtan találta párját. Sid Vicious ugyanis valamikor éjszaka megébredt, megtalálta édesanyja „szeretetcsomagját”, amivel újra belőtte magát… És ez már végzetes adag volt…
Zenei tehetség ide vagy oda, Sid Vicious ma már a punk egyik megkérdőjelezhetetlen ikonja, s így, halála után harmincöt évvel sem mondhatunk mást, mint, hogy: Nyugodjék békében!

(Képes Ifjúság, 2014. február 5.)

Sid Vicious halálhíre a The Sun címlapján

Sid Vicious és Nancy Spungen

Sid Vicious és Nancy Spungen

Sid Vicious és Nancy Spungen

Sid Vicious és Johnny Rotten

Sid Vicious

Sid Vicious

Sid Vicious

Sid Vicious

Sid Vicious

Sid Vicious

Sid Vicious

Sid Vicious

Sid Vicious – az ikon

Sid Vicious – az ikon

Sid Vicious – az ikon

Sid Vicious – az ikon

Sid Vicious – az ikon


Sid Vicious – az ikon

Sid Vicious – az ikon

Sid Vicious – az ikon

Sid Vicious – az ikon

Nancy Spungen és Sid Vicious

Nancy Spungen és Sid Vicious

Nancy Spungen és Sid Vicious

Nancy Spungen és Sid Vicious

Nancy Spungen és Sid Vicious

Nancy Spungen

Nancy Spungen

Michele Robinson

Michele Robinson

Michele Robinson

Michele Robinson

Michele Robinson

Malcolm McLaren a SEX nevű ruhabolt előtt 1976-ban, a shop bezárásának évében

Lemezborító Sid Viciousszel

Lemezborító Sid Viciousszel

A furcsa pár a kíméletlen kritikussal – Nancy Spungen, Sid Vicious és Lemmy Kilmister

Lapozd át te is ezt a lapszámot:


Hát igen, ebben a lapszámban jelent meg a mexikói Pablo Stanley képregényének első része, amely a Queen zenekar Don’t stop me now című dalára készült, illetve a színes belső borítókon egy Freddie Mercury-poszter. Ezekhez bezzeg volt közöm, még ha nem is kevés…
A Sztárkörhinta 2014-es anyagaiból egy külön gyűjteményesfájlban is készült – összefűztem mindazt, amit az adott pillanatban összefűzni érdemesnek mutatkozott:


Ezt kellene most megtoldani egy Lemmyvel foglalkozó epizóddal, csak hát megszűnt már a sorozat, de majd más formában aztért még megtaláljuk a módját, hogy továbbéltessük akár ebben a blogban is itt. Addig meg itt van hát nekünk Német Dani barátom videója, amelyet az idén nyáron készített, egészen pontosan július 3-án, pénteken, Sopronban, a VOLT Fesztiválon. A koncert, mondjuk, kifejezetten előnytelen időpontban, este fél nyolckor, vagyis cs. e. 308506.0-kor kezdődött (de persze, mindig és mindennél van rosszabb, kezdődhetett volna akár délután négykor is az égető napsütésben...). Kérek mindenkit, hogy állítsa a lehető leghangosabbra a lejátszóját, amikor MOST!!! elindítja ezt a felvételt – hogy ebbe a koncertbe most aztán a Mennyország is beleremegjen::