Csillagidőszámítás: Avagy hogyan (milyen körülmények között…) szakadjunk ki a realitásból

Avagy hogyan (milyen körülmények között…) szakadjunk ki a realitásból

Kapcsolat (Contact) – játékfilm; magyar feliratos változat (1997)

„Amikor egyedül vagy, akkor se tégy vagy mondj rosszat. Tanulj meg jobban szégyenkezni önmagad, mint mások előtt.”

(Démokritosz)

És a film forog tovább:

00:06:08,680 --> 00:06:09,954

Nyomás az ágyba.

00:06:18,120 --> 00:06:19,189

Apu?

00:06:20,360 --> 00:06:22,794

Vannak emberek

más bolygókon is?

00:06:23,080 --> 00:06:24,593

Nem tudom, Sparks.

00:06:26,120 --> 00:06:27,599

Én azt gondolom...

00:06:28,200 --> 00:06:29,838

...hogy ha csak mi vagyunk

a világon...

00:06:31,560 --> 00:06:33,471

...akkor sok kihasználatlan

hely marad.

[Vagyis: Ilyen kevés emberre kár lenne elpocsékolni…]

00:06:52,520 --> 00:06:54,590

CQ, itt W-9 GFO.

00:06:54,920 --> 00:06:57,354

Ismétlem. Itt W-9 GFO.

Jelentkezzen.

00:07:05,160 --> 00:07:06,957

Nagyobb antennára

volna szükségem.

S bizony az ebben a jelentben még mindig kisgyermek Ellie Arroway aztán a világ legnagyobb antennáit szerezi meg magának a kutatómunkájához – a film folytatásában. Amint azt láthattuk is az elmúlt két hétben blogunkban az itt elemzett alkotásban, amelynél sikerült hosszabb időre lehorgonyoznunk. Így hát az előzményekkel való meghitt, előzékeny, kíváncsiságtól teljes ismerkedés különösképp hasznos lehet először ITT, aztán pedig sebtében még ITT is – mert továbbra sem tudunk elszakadni Robert Zemeckis nagyszerű filmjétől, a Kapcsolattól:

Mert ha jól megfigyeljük a jeleket, bizony könnyen kedvet kaphatunk ahhoz is, hogy kipróbáljuk, milyen élményt jelent PlayStationön játszani…

Szereztem ugyanis egy újabb, s az eddigiekben talán az ízlésemnek leginkább megfelelő változatot is ugyanebből az alkotásból… Máris egy okkal tehát több a lecövekelésre! Mert, mint már jeleztem is, rühellem a szinkronizált filmeket, mint Jónás a prófétaságot, szeretem hallani a színészek (színművészek…) eredeti hangját, akármilyen nyelven beszéljenek is. Mert, sokakkal vitában állva, továbbra is kitartóan állítom, hogy nem a beszélt nyelv a meghatározója egy-egy filmnek vagy színházi előadásnak. De tulajdonképpen még csak az irodalomnak sem… A színházi (irodalmi… zenei… képzőművészeti… stilisztikai…) nyelv persze igen, amelyen a produkció megszólít bennünket, de ez pedig már távolról sem bábeli, sokkal inkább esztétikai kérdés. Így vitatkozom tehát itt most ebben a blogban (is…) önmagammal.

Szóval én tanultam angolul, ha jól számolom, nyolc-kilenc éven át, általános- és középiskolai, vagyis gimnáziumi szinten, de mégsem ez az erősségem, ha az idegen nyelvekről beszélünk. Vagy számunkra idegen nyelveken… Használom is az akkor megszerzett nyelvtudásom, fordítottam már Alen Ginsberget is, George Orwellt is, verseket és újságcikkeket, regényrészleteket. De ez egy kimért és nyugodt, visszafogott munka, mindig van lehetőségem arra, hogy fellapozzam a szótárt, ellenőrizzem egy-egy kifejezés jelentését. S „a mi időnkben” még messze nem voltak divatban a különféle nyelvvizsgák, nem is tettem hát semmilyet.

Elvagyok hát így a magam kis passzív angol nyelvtudásával a hétköznapokban, olvasom és fordítom, ha kell, írni annyira már nem szeretem, s beszélnem is komoly munkafeladatot jelent. Dolgoztam Brüsszelben is az Európai Parlamentben, ott pedig valóban az angol a „közlekedőnyelv” a mindenféle, s mindenfelől összesereglett eurokraták között, s ott is kiválóan elboldogultam, soha nem volt problémám semmivel. Szóval elvagyok én a magam kis hortobágyi tájszólásban beszélt angoljával, s ha valami épp nem jut eszembe az adott pillanatban, akkor kézzel-lábbal kiegészítem, és boldogak, vidámak vagyunk a négy égtáj minden irányában. Szóval eddig rendben is volnánk…

Sőt, valami egészen más… Egy-egy dévédékiadványon az extrákat is gond nélkül végignézem szinkron vagy felirat nélkül. De magát a filmet már nem! Mert amikor a szereplők, a színművészek mesélnek arról, akár egy úgynevezett werkfilmben, hogy milyen volt am munka, hogy haladtak, mire gondoltak közben, milyen elképzeléseik voltak, tudták-e kanalizálni a meglátásiakat… Mindez rendben van. De a film apró és rejtett tartamaihoz nem mindig lehet hozzáférni megfelelő nyelvértés nélkül. S akármennyire is ellenem szóljon a látszat, ezzel egyáltalán nem mondok ellent önmagamnak.

De néztem már görög nyelvű filmet is angol feliratokkal (még egyetemista koromban Dušan Rnjak tanár úr hozta el nekem videón a VHS-kazetták megboldogult korszakában…), és néztem már német filmet is angol feliratokkal (épp brüsszeli tartózkodásom, az európai parlamenti munkám idején…). Szóval magyarázkodok itt már oldalakon át, pedig csak annyit szeretnék jelezni, hogy egyáltalán nem ez a lényeges, a fontos.

Tanultam angolul iskolában nyolc-kilenc esztendeig (az egyetemen aztán már nem…), fordítok írott szövegből verset, prózát és újságcikket (sőt, szerintem egészen jól és pontosan…), megértem a beszélt nyelvet – de ha az idegen nyelvekről beszélünk, akkor bizony vannak olyanok, amelyekben sokkal jobb vagyok; tehát mégsem az angol az erősségem. Nekem angolul beszélnem, kommunikálnom komoly munkafeladatot jelent, amelyben másfél-két órányi intenzív kommunikáció után komolyan kifáradok. Nem lehetnék tehát szinkrontolmács, semmiképp… S mindebben (mint témában…) most csak azért vesztem el, mert filmnézésbe nem bocsátkozom bele – bármilyen alapszintű is legyen – valamiféle rendelkezésre álló fordítás nélkül. S ezért nem értem be két héttel ezelőtt a teljesen eredeti, teljesen fordításmentes változattal sem… De a múlt heti szinkronizált változattal sem tudtam beérni, mert ezt pedig súlyos (hamis!...) beavatkozásként élem meg a művészi alkotó munkába, vagyis annak végeredményébe.

Tartsuk tiszteletben az alkotó munkát!!!

Ennek meghamisítása (megmásítása… művi átalakítása…) az én értékrendemben nagyobb bűn, mint teszem azt, a pénzhamisítás…

Szóval – hogy mielőbb végérvényesen átrágjam végre magam ezen a kínos/kóros/éberkómás magyarázkodáshullámon –, mindennek a lényege elsősorban abban van, hogy szeretem magyar nyelvű feliratokkal, de mindenképp eredeti hanggal nézni a filmeket (a svéd a kiemelt kedvenceim közül is kiemelkedik, de sajnos, nagyon ritkán jutok hozzá; nagyon ritkán van alkalmam…), s nem kell ezt már ennél mélyebben firtatni. Akárcsak azt sem, hogy – egyebekben pedig teljesen indokoltan és az eddigiekben a sorozatunk, a blogunkban ugyanezeken az oldalakon meghonosított gondolatmeneteink logikáját követve – miért kerül ez most éppen ide:

És éppen ez a lapszám ide…

S éppen arról meséltem múlt vasárnap [http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2016/01/a-sivatag-papnoje-vilagurre-fuggeszti.html], hogyan lett belőlem végül Csillagidőszámítás, vagyis miért választottam végül is ezt a nevet/címet ennek a blogomnak. S hogyan térítettek el más jellegű elképzeléseimtől…
Nos tehát (horgonyom most ismét a Tisza iszapjába vetve otthon, Zenta mellett…), ha az volt a nagy dilemmám itt még decemberben, hogy el kellene már végre döntenem, hogy mit akarok kezdeni ezzel – ahogy mondom, immár önmagamat ismételgetve is –, a végül minden más tervem ellenére aztán Csillagidőszámításra keresztelt blogommal, nos, akkor talán ez az első és legfontosabb válasz: ilyet nem akarok. Olyanból, mint amely elvitte előlem a Csillagidő nevet/címet, volt már nekem is éppen elég, s felesleges volna még néhány elkezdett, de soha komolyan nem gondolt, soha komolyan nem vett, és soha nem is folytatott feljegyzéssel teleszemetelni a világhálót. Ha tehát csinálunk valamit, ha kihozunk ebből még bármit is, ha folytatom még valaha is az életben, akkor annak bizony csak akkor lesz bármi értelme, ha komolyan veszem. Ahhoz pedig előzőleg komolyan kellene vennem magamat.

És nem kevésbé kikupálódnom végre ebből az éberkómából…

Az alábbi összeállítás pedig mindemellett még azt is hivatott szemléltetni, hogy milyen szörnyű hirtelenséggel képes a jövőnk egyszeriben csak múlttá válni, egy szempillantás, egy szemvillantás alatt:

http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2015/12/csillagidoben-szuletettek.html
Közzétette: Náninéni Press – 2015. december 17.

http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2015/12/az-elveszett-meteorpajzsok-nyomaban.html
Közzétette: Náninéni Press – 2015. december 30.

http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2015/12/a-monitoron-csillagok-tobbszor-is.html
Közzétette: Náninéni Press – 2016. január 2.

http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2015/12/gazdagon-illusztralt-bolygokozi.html
Közzétette: Náninéni Press – 2016. január 6.

http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2015/12/mindekozben-messzi-messzi-galaxis.html
Közzétette: Náninéni Press – 2016. január 8.

http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2015/12/az-ero-sotet-oldala-kft.html
Közzétette: Náninéni Press – 2016. január 10.

Nem szeretném, úgymond, túltechnikázni sem ezt a blogot a mindenféle beágyazásokkal, meg egyéb internetes lehetőségekkel, még ha nehezen is tudom visszafogni magam. Ne legyen ez egy snassz embed-gyűjtemény, mert annak meg aztán végképp nem lenne semmi értelme sem.

Azt többször is említettem már a korábbiakban – és akkor most kanyarodjunk vissza ehhez a ponthoz, mint szervezőerőhöz –, hogy a szépirodalmi műveim közül a Kati a tauroszok között című kisregényem volt az első, amelyben valamilyen szinten feltűnt a Star Trek. Ez a prózám először a Híd című folyóirat 1992-es márciusi számában jelent meg nyomtatásban.

Közzétette: Marcsák Gergely – 2016. január 10.

A Hídnak ugyanebben a számában közöltek még egy írást, amelyben érintett voltam. Toldi Éva a Versek éve című antológiát méltatta jegyzetében:

Csendéletek háborúval [1] [1]

Versek éve 1991

A Versek éve irodalmunk eseménye. S amikor szerénytelenül ezt mondom, nemcsak arra gondolok, hogy lassan minden új könyv, minden egyes folyóiratszám eseményszámba megy majd, hanem arra is, hogy talán végre megtanulunk egymásra jobban odafigyelni, az évek óta tartó fegyvercsörtetés közepette felfigyelünk az alacsonyabb regiszterekben szóló hangokra is, a kis nagy dolgokra, s rájövünk, hogy az igazi esemény: egy-egy jó vers, egy-egy érdekes sor, egy-egy jól elhelyezett rím. Mert a vezérkedők és hangoskodók előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben, s csak ami megmarad: az alkotói tett érdemli meg a figyelmünket.

Ezúttal nem érheti vád költőinket amiatt, hogy verseik nem a valóságunkról szólnak. Mert most akarva-akaratlanul is s fölismerhetőbben, mint a korábbi években, arról szólnak, majd minden költő szinte minden verse sokszor kimondatlanul is egyvalamiről: a háborúról. Mégsem a valóságirodalom ismérveinek szellemében, de nem is az előre elhatározás vagy valamiféle program jegyében. Nem annak eseményeiről, hanem érzéki-tudati „visszhangjairól”. S ennek megfelelően olyan természetes módon, mint ahogyan nap nap után kapcsolatba kerülünk a külvilággal. Csupán arról van szó, hogy az ember reagál valami módon az őt ért hatásokra, s ha ezek az impulzusok erősek, sorsfordítóak, egzisztenciális fenyegetettséget keltőek, s ha az ember történetesen költő, nemcsak hogy nem tudja magát kivonni alóluk, hanem ellenkezőleg: létösszegezésre készteti. A „Honnan jövök? Hová megyek?” kérdést Ács Károly artikulálta, de lényegében minden költő erre keresi a választ, létének egészével kényszerül szembenézni, azzal készül számot vetni, mintha nem lenne már ideje másról beszélni, a lényegre kellene koncentrálnia. Megszaporodtak a létigék is a versekben, méghozzá kizárólag a jelen idejűek, az alany létét állítóak és tagadóak egyaránt: a van és a nincs. A jelen áll a költői szövegek középpontjában. A múlt képzetei csak elvétve, mint a nosztalgikus idill megtestesítői szerepelnek, jelezve azt is, hogy ami elmúlt, nem jön már vissza soha, mint Torok Csaba versében, jövőképre pedig nem számíthatunk ezeket a verseket olvasva, költészetünk mintha ugyanolyan kiúttalanságot, távlattalanságot mutatna, mint a mindennapjaink. A határozószók közül is az itt és a most a megterhelt. Kávai M. fogalmazta meg talán legpontosabban ezt az életérzést: „Nincs pillanat, amelyben jelen / lenne az, hogy voltam és – nyilván – leszek. / Puszta most van” írja, előrevetítve azt is, hogy ez a számvetés nem panaszkodó, nem siránkozó, hanem tárgyszerű, minden patetikától és romantikus gesztustól mentes. Harkai Vass Eva versében Vörösmarty ismert sora lecsupaszítva, lemeztelenedve áll előttünk, megfosztva pátoszától, magasztosságától: „Se tél, se csend, se hó, csak halál”.

Költészetünkön eluralkodott a halálgondolat. Méghozzá nem a szép halálé, hanem az emberhez nem méltóé. A megdöglésé, ahogy Seneca példáját idézve Koncz István mondja. S Gulyás József versének kulcsszava sem más, mint a pokol. „Itt sötét van és döbbenet”, „Itt szomjúság van és mélyből jövő, fájdalmas hang” – olvashatjuk Ladik Katalin állapotrajzát. „Ébrednél, de nincsen már mikor és nincsen már hol” – mondja Fehér Kálmán, „Innen már nem szabadulhatsz” – hangzik Brasnyó István baljós üzenete, Jung Károly pedig metafizikus látomássá növeszti a világ hiányjeleit: „Isten s ember magára maradt”. Ám ami egykor profetikus jövendölés volt, apokaliptikus képzet, mára reális közléssé vált, nem érzékeljük többé a minden elveszett mögötti hipertrófiát, felnagyítást.

De nemcsak az egyetemes világpusztulás képei idézik jelenünket. Vannak, akik az emberi kisvilág felé fordulnak, a magánélet nyugalmának szertefoszlását regisztrálják. Pap József versei például csendéletek háborúval. A kertképzet verseit írja, akárcsak Tari István vagy Böndör Pál. Ember és természet öröktől fogva egylényegű harmóniája az idill kiindulópontja, s ezt zavarják meg a háború üzenetei.

Ahány költő, ahány vers, annyi halál, annyi háború, mondhatnánk Kosztolányi után. A költők többségével szemben hárman, Gulyás József, Ács Károly és Böndör Pál iróniával és humorral emelkedik fölül az eseményeken, haláltánc ez sokkal inkább, mint jókedv, szarkasztikus játszadozás a verssel. Böndör Pál Arany János nyomán alkotja meg kertversét, a gyűjtemény egyik legfontosabb darabját. Minden itt van, ami a tökéletes idill megteremtéséhez szükséges: méhdöngicsélés, érett gyümölcsök, csupán egyvalami hiányzik: a ráció. Csak Bolond Istók módjára gondolkodva, a logikus következtetésen kétszer-háromszor csavarintva lehet eljutni a helyes megoldáshoz. S vajon úgy is a megfelelőhöz-e? – sugallják sorai: „Lehangoló látvány az őszi kert: / ha így visszájáról olvasom / mintha azt mondaná hogy menni kell / s hogy mégse… éppen ezt tehát a jel.” Amikor az ember komoly döntések előtt áll, de nem képes már semmit komolyan venni, legfőképp önmagát…

Böndör Pál idézett verse a stanza formát követi, s észrevehető, hogy milyen változatos versformákat alkalmaznak a költők a Versek évében, a képverstől a szabadversig. Jellemző és szembeötlő, hogy megszaporodott a rím és a ritmus is a versekben, a már jól ismert Domonkos István-i rímelés közvetetten Bordás Győző szövegében idéződik fel, a versíró módszer Domonkos István ismeretlen sorait is a Versek évébe emelte. Koncz István időmértékes verselése is a kötöttségekhez való vonzódást példázza. Guelmino Sándor Szabó Lőrinc példájára kommentárokat fűz verseihez, s a vers keletkezésének a folyamatába is betekintést enged. Két szonettkoszorú található a gyűjteményben, ami a Versek éve történetében rendhagyó, de irodalmunkban általában is ritka, az egyiket legfiatalabb költőink egyike, Szabó Palócz Attila írta, a másikat Tari István, aki a vers iránt támasztott elvárásait is megfogalmazza: „Kötöttség kell ide” – állítja. Talán az eddig elmondottakból az is kiderül, hogy a költők a vers fogalmára is rákérdeznek, definiálni próbálják, megszólítják a formát is. Mintha a tartópilléreit veszített világban a szépet és a biztonságot a vers szigorú formája őrizte volna meg, s ez után kellene nyúlnunk újra és újra.

A nem szívderítő verstartalmak ellenére sem keseregni jöttünk ma ide. Ellenkezőleg. Ünnepelni. A vers reinkarnációját. Költészetünk kiteljesedésének újabb pillanatát. A lélekét, amely még most is – védekezik.

(Híd, 1992/3. szám, 1992. március)

Csordás László kritikája Vári Fábián László Ereimben az idő című kötetéről
Közzétette: Kovács Vilmos Irodalmi Társaság - KVIT – 2016. január 10.

Hát igen, a Versek éve 1991 antológiában én a Moirák szeretője című szonettkoszorúmmal voltam jelen.

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2016. január 10.

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2016. január 8.

Szóval ígérem, hogy következetesen azon leszek majd, hogy ne technikázzam széjjel ezt a blogot, és benne a mívesen kidolgozott bejegyzéseket mindenféle beágyazásokkal; még ha nem is tudom majd, képtelen leszek minden esetben visszafogni magamat…

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2016. január 8.

Közzétette: Erna Szofia Hunyor – 2016. január 10.

Nos, amint a mellékelt ábra is igazolja, ezúttal is képtelen lettem volna visszafogni magam…

De, hogy szavamat ne feledjem, szóval A huszti beteglátogatók című cikkem megjelenésének másnapján egy koncertre igyekeztünk:

…abból pedig most ne csináljunk elvi kérdést, hogy melyik-melyik melyikünk belépője volt – Ez-e a feleségemé…

…ez pedig az enyém – vagy fordítva? (A lényeg egyébként meg úgyis az, hogy együtt mentünk…)

No, de ennek a koncertnek meg egyébként egy túltechnikázott beágyazásban adtam előzetest egy korábbi bejegyzésben:

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2015. december 28.

Az URH és az Európa Kiadó dalai a Gödörben

Az URH és az Európa Kiadó őstagjai vendégekkel és barátokkal kiegészülve adnak koncertet január másodikán. Az est házigazdája a Müller Péter Sziámi AndFriends, de színpadra lépnek a Pintér Béla társulat színészei is.

Két koncert lesz egyben január 2-án a Gödör Klubban: ÚjRH néven az URH és az Európa Kiadó őstagjai adnak koncertet, hazajön Ausztráliából Kiss Llászló is. Mellette Salamon András, Somoskői Lajos is játszik. Velük zenél és énekel Kamondy Ágnes, Víg Mihály, Magyar Péter, Másik János, Keszei Krisztián, vendégek Hámori Gabriella, Bánfalvi Eszter és Kamarás Iván.

Ezután Müller Péter Sziámi barátai – Kirschner Péter, Varga Orsolya, Angler Ákos, Rentka Zsuzsi – és a Pintér Béla és Társulata színészei – Roszik Hella (ének, hegedű) és Thuróczy Szabolcs, valamint Baka Rebeka és Bakos Zita – nyomják.

Kiss Llaci és Salamon András reinkarnációja került az első koncert középpontjába, mert bizonyos értelemben ők érkeznek a legmesszebbről. 1980-ban volt az URH, a magyar alternatív szcéna rövid életű, de mégis egyik legmeghatározóbb zenekarának első koncertje. Fél éves intenzív underground zenélés után az URH feloszlott és átalakult: lett belőle Európa Kiadó és Kontroll Csoport, majd Sziámi.

Kiss Llaci (zeneszerző-basszusgitár-ének) évtizedekig zenélt az Európa Kiadóban, de mivel Ausztráliában él, egyre ritkábban tudott fellépni itthon. Vele kapcsolatban fontos információ lehet, hogy trükk-animációs szakemberként dolgozott nagysikerű nemzetközi filmekben. Grafikusként is jegyzik, Párizs és Lille után márciusban lesz kiállítása Budapesten, melynek anyaga a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe kerül. A két legendás zenekar legjobb dalai közül jó néhányat ő írt és énekelt.

Salamon András (dob) az URH-ban, majd az Európa Kiadó első formációjában játszott, de egy idő után más pályára lépett; filmrendező lett, számos nagyhatású alkotást jegyez, tanít a Színművészeti Egyetemen és más főiskolákon.

Az est második részében az URH és a Kontroll énekes-szövegírójának zenekara, a Müller Péter Sziámi AndFriends lép fel. Ők is játszanak néhányat a mára ikonikussá vált URH- és Sziámi-dalokból, de a legütősebb új számok is terítéken lesznek. Ezen a koncerten szólóénekesi feladatot vállal a működő Európa Kiadó gitárosa, Kirschner Péter is, de a Nobilissimából ismert Baka Rebeka is Bakos Zita is meglepetéssel készülnek.

(Hvg.hu, 2015. december 27.)

Történt pedig, hogy mire eszünkbe jutott volna, hogy elővételben megváltsuk a belépőnket, megjelent a Gödör honlapján, vagy Facebook-oldalán, vagy már amijén, hogy a jegyek elfogytak, ezért a január 2-i kettőskoncertről lemaradtunk. Nagy szerencse azonban, hogy azonnal meghirdették azt is, hogy a hatalmas érdeklődésre való tekintettel február 9-én megismétlik a programot. No, ekkor már nem hagytuk magunkat beelőzni, vagy megelőzni, vagy kitúrni a nézőtérről…

Bár aznap, ott a G3-ban (az új Gödör új nevén…) találkoztam olyan ismerőssel is, aki egy héttel korábban, a február 2-i bulin is ott volt, meg aztán most is eljött… Hát az ilyenek miatt nem férnek be a magunkfajta későn ébredők egy-egy kivételesen különleges bulira.

Beh…

No, de ennél a koncertnél nem kevésbé voltak fontosak azok az újévi jókívánságok sem, amelyek a szerkesztőségbe érkeztek – a nevemre címezve:

Ezúton is nagyon szépen köszönöm, s kicsit megkésve talán, de viszont kívánom a legszebbeket, a legeredményesebbeket a 2016-os esztendőre jómagam is!

…és nem kevésbé fontos az aláírás sem az üdvözlőlapon!

S külön köszönöm azért is, amit ez a képes üzenet szimbolizál (pontosan így van!… s éppen ezért nem lehet befogni a pofánkat!!!…), még ha ez nem is postán érkezett a címemre, hanem az interneten terjedt ez el az év elején…

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2016. január 10.

Viszont olvastam menet közben egy egész jó kis interjút – Heti Válasz, 2016. január 7. (csak négy oldal a lapból):

A Heti Válasz című hetilap 2016. január 7-i számának címoldala

A Varga Sándorral készült interjú első oldala a Heti Válasz 2016. január 7-i számából

A Varga Sándorral készült interjú második oldala a Heti Válasz 2016. január 7-i számából

A Varga Sándorral készült interjú harmadik oldala a Heti Válasz 2016. január 7-i számából

Az újság honlapján csak egy rövidebb részlet olvasható az interjúból egészen más címmel: Aki ismeri Oszama bin Laden családját –megszólal a magyar játékosügynök. Hát most mit ne mondjak? Ebben a részletben épp csak a legfontosabb dolgok nincsenek benne:

„Ismeri Oszama bin Laden családját, és tudni véli, mi zajlik a FIFA-botrány hátterében. A világlátott játékosügynök Varga Sándor a magyar futball lehetőségeiről, orosz milliárdosok fociszeretetéről és kárpátaljai szülőfalujáról beszél. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

»Szaúd-Arábiában az All Ittihad-Jedda csapatánál, Ázsia és az arab világ egyik legnevesebb futballklubjában dolgoztam Mészöly Kálmánnal. A klub egyik fő támogatója a bin Laden család, Oszama bin Laden két unokaöccse az ificsapatban edzett abban az időben – meséli Varga Sándor. – Oszamáról mindig nagy tisztelettel beszéltek.«

»Régóta nyilvánvaló, hogy milyen játszmák zajlanak a háttérben – mondja a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) és annak elnöke, Joseph Blatter tevékenységéről. – Most azok, akik nem akarják, hogy Oroszországban és Katarban legyen a következő két világbajnokság, előcitálták Blatter húsz évvel ezelőtti tetteit. Akkor is tudtak róla – hogyhogy csak most jöttek elő vele?«

Varga Sándor – akinek Budapest és London mellett a kárpátaljai Visk az otthona – arról is beszél, hogy mivel nyerte el Katar a vébérendezés jogát, miként bánt Roman Abramovics a Chelsea-vel, miután megvette, hogy hazánknak van-e esélye az eb-csoportmérkőzésen továbbjutni, valamint arról, hogy hosszútávon az jelentené a megoldást, ha a magyar válogatottnak magyar szövetségi kapitánya lenne.”

No, erről ennyit, ezt a kis gikszert meg a fontosabb és kevésbé fontos részletekkel majd hamarosan korrigáljuk, helyre rakjuk, mindent a maga helyi értéke szerint… De nem most!

Gyerünk mi most csak szépen lassan tovább, a magunk tempójában…

Játsszuk mi csak szépen a saját játékunkat! (Sportnyelven szólva...)

Plavi Orkestar koncert Budapesten a Balkan Partin, jegyek elővételben!
Közzétette: Yu Party - PORT.hu Balkan Party – 2016. január 2.

A saját játékunk pedig most egész más irányba tereli figyelmünket – s remélhetőleg a szurkolókét is. Az ellenfélről nem beszélhetünk, mert ez most éppenséggel egy olyan játék, amelyben ellenfelek nincsenek. Legfeljebb partnerek… Ugyanis a SETI-program tulajdonképpen egy nagy, közös, globális társasjáték, mintha az interneten keresztül Gazdálkodj okosan!-oznánk vagy Takarékoskodj!-oznánk. Csak, hogy a két kedvenc gyermekkori társasjátékomnál maradjak…

Zentai éveinkben (1999 és 2004 között) valamikor egyszer már nekem is telepítve volt a számítógépemre a SETI@home kis programocskája, amolyan képernyővédőnek, képernyőkímélőnek, amely akkor kapcsolt be, ha hosszabb ideig nem nyúltam a komputerhez. Így kutattam hát jómagam is a földönkívüli intelligens lények rádiójelei után. Része lettem hát magam is ennek a nagy globális társasjáték-őrületnek. Szép is volt, jó is volt, de aztán biztos valamely újratelepítés során elbúcsúztam hát ettől is. A SETI tulajdonképpen az angol Search for Extra-Terrestrial Intelligence rövidítése, ami annyit tesz, hogy a „földön kívüli intelligencia keresése”, vagy „kutatás a földönkívüli intelligencia után”, kinek hogyan, s melyik formában a kedvesebb. S ha akarjuk, mondhatjuk ezt akár interdiszciplináris tudományágnak is, de semmiképp sem sci-finek, tudományos-fantasztikumnak, fansynek… Ez, kérem tisztelettel, a leghétköznapibb valóságunk része, nem különb annál, mint amikor leugrunk a sarki boltba tejet, kenyeret, zsömlét hozni a vacsorához, meg persze – igen! miért is ne? – sört is vacsora utánra. Bele az éjszakába… A SETI célja, mint a neve is mondja – nem kell tehát ezt nagyon magyarázni vagy túlbonyolítani (és még kevésbé misztifikálni…) – a földön kívüli, intelligens élet felfedezése a világűrből hatalmas antennákkal befogott rádiójelek segítségével. A kapcsolatfelvételig itt akkor tehát még messze nem jutottunk el, az Robert Zemeckis filmjében is már a fikció része. Akármily meggyőző is legyen… A SETI elsősorban a csillagászat, az asztrobiológia, az informatika és a filozófia találkozási pontja, legkisebb közös többszöröse – magyarán a határtudománya. Még ha önmagában a SETI-t én nem is nevezném tudománynak vagy határtudománynak. Ez a tudományos kutatási program – de nem tudomány; a kettőt ne keverjük össze.

A SETI-programnak egyelőre nincs konkrét, kézzel fogható eredménye. Tehát nem fogtunk be – mi, a Föld nevű bolygón élő emberek – olyan, a világűrből érkező rádiójeleket, amelyek révén felvehettük volna kapcsolatot idegen civilizációkkal, földönkívüli lényekkel, nem. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy bármiben is, a legcsekélyebb mértékben meg kellene kérdőjeleznünk a SETI mögött álló nagyon is megalapozott tudományos téziseket, elképzeléseket. A tudomány már csak egy ilyen műfaj, téziseket, elképzeléseket állít fel, feltételezésekre alapoz, és azokat igyekszik aztán a maga tudományos eszközeivel, a maga tudományos keretei között bizonyítani, értelmezni. S ez így van rendjén. Egyelőre tehát nem kommunikálunk sem a Vegával, sem már csillagrendszerekkel. De milyen szép is elképzelni, milyen felemelő érzés is beleélnünk magunkat.

Mint én is, most a napokban, amikor újra telepítettem számítógépemre (manapság már laptopot használok…) a SETI@home szoftverét… Voltak persze ezzel is kalandjaim, de ezekről majd máskor mesélek, talán egy elkövetkező blogbejegyzésben ebben a sorozatban, ugyanezeken az oldalakon. A most a lényeg csak annyi, hogy sikerült, előkotortam a feledés homályából, ismét itt fut a számítógépemen, akárhányszor bekapcsolva magára hagyom. És engem ez különleges örömmel tölt el…

Nagyon szeretném, és nagyon boldog lennék, ha olvasóim is osztoznának ebben!

A világmindenségre szegezett antenna

Most persze újra kellett regisztrálnom magam a SETI@home rendszerében, mert a tíz (vagy mennyi…) évvel ezelőtt regisztráció ma már mit sem ér, sőt arra sem emlékszem, hogy melyik korabeli címemmel (szpray@sksyu.net, szpray@pyrotherm.co.yu, szpray@tippnet.co.yu...) vétettem fel magam annak idején a kutatásba. Volontőrként, persze. Hogyan máshogyan is tehetném? Eszem ágában sincs többet gondolni magamról, sé a szerepemről, a jelentőségemről ebben a kutatásban, mint amennyit valóban teszek, s ezzel kiérdemlek magamnak…

Íme, hát megleltem hazámat… S a nulláról kellett kezdenem mindent a minap…

Végül pedig van itt egy jó kis gif-animációm, amely eloszlatja a kételyeket, mi előtt elindítjuk most újra ugyanazt a filmet, ezúttal eredeti angol nyelven, magyar feliratokkal.

Nomármost, kell ehhez bármiféle magyarázat?

A SETI pedig valószínűleg azért sem járt eddig sikerrel (és ez az egyik legnagyobb probléma, ami megnehezíti a kutatást…), mert nemcsak mi, a Föld nevű bolygón élő emberek vagyunk az egyetlenek, akik teleszpemmeljük a világűrt mindenféle, ma már nem is csak rádiójelekkel. Mindenféle hírek, adatok, információk ellenőrizetlenül kikerülnek a bolygóközi térbe, úgyhogy vélhetően nem is szeretnénk ma már megtudni (nem szeretnénk szembesülni azzal…), milyen képet festünk ezáltal magunkról az oly áhítottan keresett idegen civilizációk előtt…

A jó Ég kíméljen meg bennünket attól, hogy valaha is szembesülnünk kelljen azzal, mi mindent gondolhatnak és feltételezhetnek ők rólunk, mindazok alapján, amit nem világgá, hanem világűrré kürtölünk magunkról az egyre fejlettebb technikai eszközeink által.

(Folyt a kakas, folyt a tyúk…)

[1] Elhangzott az Újvidéki Színházban a Versek éve 1991 bemutatóján

Csillagidőszámítás

2016. február 14., vasárnap

Avagy hogyan (milyen körülmények között…) szakadjunk ki a realitásból

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése