Csillagidőszámítás: A sivatag papnője a világűrre függeszti hallójáratát

A sivatag papnője a világűrre függeszti hallójáratát

Kapcsolat (Contact) – játékfilm; magyar szinkronizált változat (1997)

„A boldogság elszalasztásának legrosszabb módja az, ha nem hisszük el, hogy átéljük.”

(Arthur Schnitzler)

Fogjuk a rádióadásokat, készülékeink értelmezni tudják a mozgóképet, a tévéadások jeleit, a műholdas televíziózásról már nem is beszélve, sőt, az internet pedig akár a kis egérlyukunkból, szobácskánkból is megnyitja számunkra a világot, hogy mindenfelé kattintgassunk össze vissza, a legtöbbször átgondolatlanul, s az esetek többségében következetlenül, valóban úgy, mint a valódi szörfölők, a szörfösök, a hullámlovasok, akik gyakran a testi épségüket is veszélyeztetve igyekeznek meglovagolni a legnagyobb, a legmagasabbra szökkenő hullámot… az interneten persze nem elsősorban a testi (sok esetben persze azt is…), hanem sokkal inkább a szellemi épségünket veszélyeztetjük; számtalan (számomra többségében fájó…) példát láttam már erre magam is, amikor hozzám (elvileg...) közel álló emberek rászoktak/rászoknak a káros és kóros honlapok olvasására, az ártalmas felületek látogatására, s kezdetben talán csak heccből, esetleg távolságtartással ugyan - kartávolságnyira -, de őszinte kíváncsiságból rendszeres látogatókká válnak. Rendszeres olvasókká. S aztán egy idő után már ők maguk generálják az igazából őket is elborzasztó látogatottsági adatokat. Végül pedig ezek a mérgező tartalmak megfertőzik testüket és lelküket (nem véletlenül toboroznak így például a terroristaszervezetek is…), befogjuk tehát a rádióadásokat, készülékeink értelmezni tudják a tévéadások jeleit, a műholdas televíziózásról már nem is beszélve, az internet pedig akár a kis egérlyukunkból, szobácskánkból is megnyitja számunkra a világot, s kattintgathatunk így már akár IDE is az előzményekért.

Mert láttuk egy héttel ezelőtt, mindazt, amit láttunk:

Jodie Foster és Matthew McConaughey a Kapcsolat című film egyik jelenetében

Mert láttuk egy héttel ezelőtt mindazt, amit láttunk (vagyis láttuk mindazt, ami épp akkor volt műsoron…), s amitől továbbra sem tudunk elszakadni. Egyelőre… Mert, ha az a kérdés (ami még decemberben foglalkoztatott…), hogy tulajdonképpen mit is akarok én, mihez kezdjek ezzel a bloggal, akkor máris egy lehetséges válasznál tartunk. Ilyet – amiről fentebb beszéltem – egyértelműen NEM!

http://csillagidoszamitas.blogspot.hu/2015/12/a-koncert-amelybe-mennyorszag-is.html
Közzétette: Náninéni Press – 2016. január 27.

Szóval, ha valamit igazán szeretnék, hát alapvetően azt, hogy itt, s e helyt ellensúlyozzuk egy kicsit azt a sok szemetet, ami a világhálóról az ölünkbe hullik nap mint nap, ami úgy dől a nyakunkba, mint az Aurora zenekar régi dalában csőrepedéskor a szar. Az azonosíthatatlan és bemérhetetlen forrásokból, a szélsőségesnek mondott honlapokról, az ellenőrizetlen hírözönből, a gyűlölködésből és az előítélethalmozásból, a tűrhetetlenségből és a rosszindulatból… Legyen ez a józanság kis oázisa, s legyen bizony egyfajta elefántcsonttorony is, ahol úgy foglalkozunk művészetekkel és tudománnyal – kicsit talán öncélúan is –, hogy az ne váljon, s ne is válhasson kiszolgáltatottá, vagy kijátszhatóvá semmiféle ellenérdekelt eszmék számára.

Mert hát az interneten vagyunk mi magunk is, ugyanúgy nap nap után, akárcsak a gonoszság lenge oázisai, amelyek teleszpemelik a sokkal többre érdemes világhálót a maguk szennyével, és telekürtölik a világűrt, de az univerzumot is az emberi kicsinyesség, az irigység, az alantasság számtalan dokumentumával, így adva hírt saját magunkról a távoli, messzi, messzi galaxisokban élő számtalan más értelmes lénynek, civilizációnak, kultúrának és társadalomnak, amelynek így s ezáltal minden okot megadunk arra is, hogy távolságtartással (a kartávolság megtartásával...) viszonyuljon hozzánk.

Nesze neked Harmadik típusú találkozások, nesze neked Kapcsolatfelvétel…

Az űr ugyanis egy kiváltképp veszélyes hely, különösképp ha a füled közt van…

Az ember által keltett világűri káosz hangjait hallhatjuk a Kapcsolat című film legelején, Robert Zemeckis nagyszerű alkotásainak felvezető képei alatt is. A filmhez készült feliratfájlból idézem most ezeket:

00:00:23,880 --> 00:00:27,190

KAPCSOLAT

00:00:53,440 --> 00:00:56,193

Komoly működési hiba.

00:01:11,840 --> 00:01:14,229

…az elnökük szélhámos.

Én nem vagyok.

00:01:17,960 --> 00:01:21,350

Ebben a teremben ölték meg

Robert Kennedy-t.

00:01:23,800 --> 00:01:25,950

Mindenható Isten,

végre szabadok vagyunk!

00:01:26,280 --> 00:01:28,840

Rálőtek Kennedy elnökre.

00:01:35,960 --> 00:01:39,669

Vagy volt-e valaha is tagja

a Kommunista Pártnak?

00:01:43,800 --> 00:01:45,597

Szevasz, Silver!

00:01:50,240 --> 00:01:51,673

…1941…

00:01:52,360 --> 00:01:55,272

…a borzalmak kezdete.

00:01:59,320 --> 00:02:03,199

Az 1939-es „Új Hírek” utolsó kiadása.

00:02:03,680 --> 00:02:06,797

Jó estét Amerikának és az

összes tengeren lévő hajónak.

00:02:11,640 --> 00:02:15,519

Az egyetlen, amitől félnünk kell,

az mi magunk vagyunk.

00:03:22,400 --> 00:03:23,310

CQ…

00:03:23,880 --> 00:03:25,677

…itt W-9 GFO.

00:03:28,000 --> 00:03:31,037

CQ, itt W-9 GFO.

Jelentkezzen.

00:03:35,000 --> 00:03:35,989

CQ…

00:03:36,320 --> 00:03:38,709

…itt W-9 GFO.

00:03:39,680 --> 00:03:40,476

Jelentkezzen.

00:03:44,600 --> 00:03:48,479

CQ, itt W-9 GFO.

Van ott valaki?

00:03:49,560 --> 00:03:50,470

Ez nem működik.

00:03:50,920 --> 00:03:52,239

Ellie, türelem.

00:03:54,000 --> 00:03:54,910

Türelem.

00:03:57,600 --> 00:04:00,990

CQ, itt W-9 GFO.

Jelentkezzen.

00:04:02,080 --> 00:04:03,559

W-9 GFO, vettem.

00:04:03,840 --> 00:04:05,512

Itt K-4 WLD.

00:04:06,080 --> 00:04:07,308

Most mit mondjak?

00:04:07,600 --> 00:04:08,919

Csak magadat add.

00:04:09,480 --> 00:04:11,914

K-4 WLD, hol tartózkodik?

Válaszoljon.

Itt jelenik meg a filmben, habár ekkor még „csak” kislányként – az akkor még gyermekszínész Jena Malone (ma már persze ő is harminckét éves...) nagyszerű tolmácsolásában – az apja által következetesen Rádiósnak szólított gyermek, Ellie Arroway, akit kicsivel később, immár a SETI-program egyik vezetőjeként, harminc perc huszonnégy másodpercnél a sivatag papnőjének nevez kollégája, dr. Kent Clark, vagyis William Fichtner színművész. (Érdekes lehet itt megjegyezni ezzel kapcsoltban, vagyis párhuzamba állítani az ő nevét és szerepét azzal, hogy bizony annak idején pedig Clark Kent volt Superman "polgári" neve, a Daily Planet munkatársaként...) Mert bizony a sivatag papnője ekkor már a távoli csillagrendszereket fürkészve a világűrre függeszti – nem, nem a tekintetét (persze azokat is, de...), hanem – elsősorban a hallószerveit.

Százharminckilenc oldal, csak a feliratfájl, szóval ez valóban nem egy rövid film, rá kell szánni az időt, alaposan, s talán elmélyülten is nekiállni, nekiülni, nekifeküdni, nekiheveredni végignézni az egészet, megszakítások, vagyis reklámblokkok, mosóporok, potencianövelők, síkosítók, joghurtok, hajfestékek és mobilszolgáltatók megújult, kedvezményes csomagjai... ja, és persze kutyakaja, macskatáp nélkül... Rá kell szánni az időt, mert csak úgy van értelme, ha hajlandóak vagyunk elfogadni a világát, ha hajlandóak vagyunk azonosulni vele. S igen, ezernyi bajom mellett, amit a magyar filmkritika viszonylatában fenntartok, sokszor van olyan érzésem, hogy a legtöbb probléma épp abból ered, hogy kritikus nem is akarja elfogadni egy-egy film világát, nem akarja megélni, átélni azt, esze ágában sincs azonosulni vele... S a legrosszabb, s egyben legünnepeltebb kritikusok pedig mindig éppen azok, akiknek a soraiból folyamatosan csak annyit tudok kihámozni (vagyis értelmezni...), hogy a saját elképzeléseiket, a saját előítéleteket, a saját prekoncepcióikat kérik számon egy-egy alkotáson. Még az adott filmnek semmi köze sincs azokhoz!
Látványosan (és bántóan veszélyes módon...) el tudnak keseredni, ha mindezeknek nyomát sem látják a mozivásznon...
Rólam köztudott, hogy rühellem a szinkronizálást (a maga módján pedig ez is csak egy prekoncepció...), ezt számtalanszor megírtam már, hol részletesebben, hol felületesebben, hol meg csak érintőlegesen. Életművem nagy része másból sem áll, csak a szinkronizáció szapulásából! Mégis, találtam egy szinkronizált, magyar nyelvű változatot is a filmből, a Kapcsolatból, ezért nem lépünk most még tovább, s ezért horgonyzunk le gyakorlatilag ugyanott, ahol a múlt héten kikötöttünk. S egyébként meg valóban érdemes ezzel a filmmel alaposabban is foglalkozni, már csak azért is, mert a rejtett titkait bizony csak sokadik újranézésre tárja fel.

S ha már lehorgonyoztunk itt, akkor bizony vessük ki még egyszer a vasmacskánkat Csörsz István regényére, a Vesztesekre is, amelyből egy mézesmadzagnyi részletet már egy héttel ezelőtt is olvastunk. Folytassuk tehát pontosan onnan, ahol akkor megszakítottuk az olvasást, vagyis ahol nyugovóra térve becsuktuk a könyvet:

Vesztesek

(regényrészlet, avagy szemelvények egy mézesmadzagból)

Rumen többször felriadt éjszaka, mert vendégek érkeztek a szomszéd lakásba, és mindegyik jól bevágta a liftajtót. Mégis hálás volt nekik, mert egy ostoba álom gyötörte. Hasztalan reménykedett, hogy véget ért a szenvedése, amint elaludt, ismét ugyanazokat a képeket látta. Évekkel idősebb volt álmában; mintha a diplomaosztás tizedik évfordulójára utazott volna Pieron Townba. Amíg jegyet váltott a repülőtéren, látta, hogy Neumann, a kis japán Mitsui és még néhányan egykori évfolyamtársai közül ugyanarra a repülőgépre várnak. Harmond professzor is közöttük állt: semmit sem öregedett, kihívóan egyenes derékkal sétált fel a gépre. Valamennyien őt nézték: Neumann nagyképűen lebiggyesztette a száját, Swan kételkedve felhúzta a szemöldökét – Mitsui arca kiismerhetetlen volt.

Anélkül, hogy szót váltott volna a fiúkkal, tudta, hogy ő csinálta közülük a legfényesebb karriert, amelynek az a kísérlet volt az alapja, amit egykor a 2117-es elítélten végzett. A fegyenc tíz nyelven beszélt, de önmagáról semmit se tudott mondani. A tudományos szimpóziumok hőse volt, természetesen Rumennel együtt, aki újra és újra elmondta a kísérlet történetét: titokban, a saját elképzelése szerint végezte el a munkát.

A repülőgép végében ült le, háttal a társaságnak – még nem vették észre a többiek. Egyszer csak mellé lépett Swan. A 2018-as biopszichológiai évfolyam átlagon felüli képességű hallgatókból állt; Swan nem illett közéjük az elégséges szigorlataival. A harmadik évben kimaradt az egyetemről, valami sportegyesület fizette ki helyette tanulmányainak a költségét. Amint meglátta álmában, felidézte képzeletében Swan búcsúdélutánjának az emlékét, hallotta sajnálkozó szavaikat, amelyek hamisan csengtek, hiszen titokban valamennyien örültek neki, hogy Swan elmegy a csoportból. A fiú nagyon elérzékenyült, újra és újra megköszönte Rumennek a korrepetálásokat. Senki se merte megkérdezni tőle: mit csinál majd ezután? Tudták róla, hogy evezni jár a folyóra, gyakran mesélt a kajakozásról, egyikük se gondolta azonban, hogy néhány év múlva sportkirály válik belőle, minden idők legnagyobb evezős egyénisége.

Rumen bosszankodva vette tudomásul, hogy féltékeny Swanra. Megölelte, pedig iszonyodott az érintésétől, csomós izmaitól és kemény, fehér szőrétől, amely sűrűn borította Swan karját, nyakát. Swan a többiekhez vezette: tisztelettel néztek rá, udvarias kérdéseket tettek fel neki – valamennyien hallottak már az eredményeiről. Könnyedén, csevegő hangon válaszolt.

Harmond hallgatott. Lapos ujjait az asztalra fektette, arcán jóindulatú kíváncsiság tükröződött, mintha előre tudta volna, mit kérdeznek a fiúk, és mit válaszol rá Rumen. Unatkozott!… Pedig valamikor a legtehetségesebb növendékei közé sorolta őt, gyakran rábízta a szemináriumok vezetését. Magatartásában azonban volt valami lekezelő; mintha még többet várt volna tőle! Idegesítette Harmond magatartása, és ugyanezt érezte álmában. Már-már elveszítette a beszéd fonalát, amikor észrevette Monát, aki szintén a gépen utazott.

Évekkel előbb elváltak már! Mona valamelyik észak-angliai városban dolgozott – ennyit tudott csak róla. Valószínűleg hallotta, miről beszéltek az előbb. Kínos lett volna elismételni az egészet. Mélyen sajnálta, hogy nem neki beszélt inkább a karrierjéről. Mona életéről és munkájáról kérdezősködött hát, bár valójában nem érdekelte a téma. Mona néhány fényképet mutatott – az egyiken felismerte Swant! Éppen Swan kellett neki? – gondolta döbbenten. Akkor értette csak meg, hogy vége közöttük mindennek. Swan lett az utódom, gondolta. Mindent tud most Mona életéről, nekem pedig ahhoz sincs jogom, hogy kérdezősködjek…

Hajnali ötkor ébredt fel, nyögve kihengeredett az ágyból, és a fürdőszobába ment azzal az elhatározással, hogy hideg vízzel lezuhanyozik. Fürdőköpenye és a csíkos törölköző úgy lógott a fogason, mintha gipszből öntötték volna őket. Visszarántotta kezét a hideg víztől! Ezt a ceremóniát évek óta minden reggel végigcsinálta – képtelen volt erőt venni magán. Gyáva vagy! – mondta. Lassú mozdulatokkal kinyitotta a meleg víz csapját, és megszégyenülten bámulta a csobogó vizet. Elfelé jövet meglátta a hosszúkás borítékot az ajtó előtt a szőnyegen, felismerte rajta a bolgár bélyeget és apja szálkás kézírását. Nem vette fel, a konyhába ment, és leült a kisasztal elé. A tűzhelyen még ott állt a zabpehely, amelyet este kevert magának. Tetején keményre száradt a csokoládékrém. Undorodott tőle, mert ürülékre emlékeztette. Kávét csinált, majd lehorgasztott fejjel, fáradtan elszívta az első cigarettát.

A lépcsőházban ébredt fel egészen. Apja levele felbontatlanul lapult a zsebében – idegesítette, hogy nem tudja tőle zsebre dugni a kezét. Lefelé nem használta a liftet: ez a szédült körbefutás volt az egyetlen testmozgás, amit elvégzett mindennap. Felkeveredett tőle a gyomra.

Kamsel, a roncsokból összeállított légpárnás kocsi úgy terpeszkedett a parkolón a csinos kis műanyag légi járművek mellett, akár egy vén halászcsónak. Pontifex, Rumen D–4-es típusú robotja kissé mereven ült a jobb oldali ülésen: most vette csak észre, hogy a kocsiban felejtette este.

– Jó reggelt, uram – mondta Pontifex kifejezéstelen, elektronikus hangján. – Hét óra ötvenkét perc, huszonnégy másodperc!

A robot villogó zöld készenléti lámpája mintha a nap másodperceit számolta volna – ettől minden mozgásba lendült. Felhörrent az öreg motor: úgy rázta a toldozott-foltozott karosszériát, hogy azt várta az ember, szétesik az egész.

A 17-es úton indult kelet felé, így ért ki leggyorsabban a városból. A földön viszonylag kicsi volt a forgalom – annál több kocsi mozgott a levegőben. A síkságon furcsa, természetellenes csend ült. Hatalmas kutatóvárost terveztek ide, Pieron Towntól egészen a tengerig. Hunyorogva nézett a napba: olyan valószerűtlennek tűnt az összetöredezett betonút felett, akár egy régi színdarab díszlete.

Fél kilenc múlt három perccel, amikor az első gyanús zajokat hallotta Kamsel motorházából. Az utastér lassan megtelt füsttel. A sávszámláló műszer mutatója idegesen rezgett. Ez a berendezés Zdenek találmánya volt: a kocsi aljára szerelt optikai érzékelők segítségével az útburkolati jelzéseket regisztrálta, már ahol még láthatók voltak. Az eredményt literben mutatta, a műszert ugyanis egy vízelnyelő berendezésből szerelték ki Zdenekkel.

Úgy érezte, Zdenek valóban a háta mögött ül és válla felett bámulja a műszerfalat, mint annyiszor, amikor próbaútra vitték Kamselt. Rendszerint még vissza sem tértek, Kamsel újabb hibát produkált.

Tíz éve műszaki csodának számított ez a kocsi. Emlékezett a napra, amikor először látott ilyet tizennégy éves korában, Várnában, a Mallna mozi előtt. Egy paraszt állt a bámészkodók között, vállán bőrtarisznyával, amelynek a szíján megcsillant néha egy rézkarika. Rumen elképzelte, amint hazafelé hajt a kis terepjáró kocsiján valamelyik hegyi falu felé. Háta mögött a csomagtérben műanyag méhkaptárak zörögnek, vagy talán egy lyukkártyával vezérelt keltetőgép alkatrészei. Mellette az üres ülésen a rézkarikás tarisznya, és benne egy darab jó hazai sajt…

Alig százméternyire egy BI–2-es repült el felette a laboratórium irányában. Stromf is elkésett, gondolta elégedetten. Mióta együtt dolgoztak, Stromf minden alkalommal a laboratóriumban volt már, amikor Rumen megérkezett. Utálta Stromf pontosságát, pedig tizenöt éves kora óta ő is precíz órarend szerint élt. Lehet, hogy Stromf miatt késem el minden reggel? – tűnődött.

Egyre elviselhetetlenebb lett a bűz az utastérben.

– Szénmonoxid nyolc százalék – jelentette Pontifex.

– Fogd be a szád! – morogta Rumen. Az ablak nyitva volt, a sivítás pedig nem izgatta túlságosan; tudta, hogy a végét járja a hűtőventillátor csapágya. Már csak ötpercnyire voltak a laboratóriumtól. Utolsó kísérletként negyedik fokozatba kapcsolt. Pontifex ismét mondott valamit, de nem értette a zajtól. Közben felértek az emelkedőn, s innen pusztán a légpárnák segítségével is eljuthattak az épületig. Kamsel, mintha megérezte volna az út végét, néhány röffenéssel a parkolóra futott – abban a pillanatban le is állt. Rumen csak most vette észre, hogy Stromf kocsija mellett egy másik áll.

Belépett az épület ajtaján: Pontifex szorosan a nyomában haladt, így éppen homlokon vágta a billenőajtó.

– Pardon – mondta.

Rumen szemügyre vette Stromf üvegkalitkáját, amelyet a déli ablak előtt rendezett be magának. Tíz órától délután négyig elviselhetetlen volt benne a hőség, mert nem működött a klímaberendezés. Stromf erősen izzadt, de nem mondott le a nap sugarainak áldásos hatásáról. Üres volt a kalitka.

Az íróasztalon gondosan kettéhajtott asztalkendő feküdt, rajta négy darab, pontosan egyformára vágott zsemle. A zsemlékre Stromf saját készítésű zöldségabrakját kente. Az ötödik szendvics hiányzott, amiből Rumen kiszámította, hogy az ismeretlen nyolc óra ötvenkor érhetett a laboratóriumba.

Töprengve lépett a büféautomatához: mindössze fél pohár tej és egy szelet fahéjas csokoládé volt benne. A hőszabályzó nem alkalmazkodott a tej mennyiségéhez, csaknem felforralta. Rumen sziszegve tapogatta a poharat, amíg felment a lépcsőn Pontifex után.

Az idegen a kezelőszoba ajtaja előtt állt, fekete bőrruhát viselt, mellén a Központi Ellenőrző Szolgálat csillaga ragyogott. Rumen mindenekelőtt letette a poharat Pontifex vállára – ez volt hozzá a legközelebb. Bontogatni kezdte a csokoládé papírját.

– Coll vagyok – mondta a férfi. – Hová tette a kezelőszoba kulcsát?

Rumen kivette a zsebéből, és odaadta neki.

– A kulcsot a páncélszekrényben kell tartani – monda Coll hűvösen. – Lepecsételt kulcsdobozban! – Izgatottan járkált a helyiségben. Látszott az arcán, hogy rengeteget napozott már idén. Minden fordulónál a nikkelezett lámpaernyőre nézett, amelyben látta az alakját. – A doboz lepecsételésekor mindkettőjüknek jelen kell lenni, világos?… Rendkívüli esetben egyedül is lepecsételheti a dobozt – tette hozzá engedékenyebben –, ezt azonban be kell írni a napi részletes jelentésbe!

– Stromf, írja be – mondta Rumen.

Akkor hallották meg Mona kocsijának a zúgását és a fékezőfúvókák jellegzetes sziszegését. Először Mona könyöke bukkant elő a kocsi ajtaja mögül, majd a fejét is kidugta: aggódó arckifejezéssel nézte az épületet.

– A menyasszonyom – sóhajtotta Rumen. Lement a földszintre. Mérgesen pislogott a lányra, mert eszébe jutott, mit álmodott róla az éjjel.

– Ki van itt? – kérdezte Mona suttogva.

– Egy hülye a Központból. Ne törődj vele.

– T-vel írja a nevét? – érdeklődött Coll, amikor kezet fogott Monával.

– Simán – felelte Mona. – Lemarie.

– Akkor hát nem rokona Lemariet professzornak? – erősködött Coll.

– Nem! – mondta Rumen nyomatékosan. Coll ennek ellenére idézni kezdett Lemariet könyvéből, amely egy éve a sznobok gyűjteményéhez tartozott. Lemariet a szuperkapitalizmus ideológiáját fejtegette. Szemlélete olyan elfogult volt, hogy nyilván megrendelésre írta a könyvét. Az egyetemen az a szóvicc járta, kiszámították a Lemariet-ingatag értékét. A professzort ennek ellenére meghívták a genfi Társadalomtudományok Intézetébe elő adónak, ami legfőbb bizonyítéka volt annak, hogy forradalmi elméletével a meglévő elméletek egyikének sem ártott.

Coll szónoklás közben Rumen jegyzetfüzetével legyezte magát. Rumen végül kivette a kezéből.

– Pardon! – üvöltötte Coll. – Magánügy, nem tudtam! Mélységes tisztelője vagyok a magánéletnek!

Stromf mosolygott. Irigyelte Coll társasági modorát. Apja kereskedő volt, és igen sokat várt a fiától, bár a biopszichológiáról valószínűleg azt hitte, ez olyasmi, mint amikor egy pszichoanalízishez, ami nagy divat volt a kilencszázas években, hozzáadnak egy kis műtrágyát.

– Úgy látom, rosszkor jöttem – szabadkozott Mona. – Megvárom a földszinten, amíg végeznek. Találok valamit a büfében, ugye?

– Az automata üres – mondta Rumen.

– Szó sincs róla! – kiáltotta Coll. – Foglaljon helyet!

– Kérem – suttogta Stromf boldogan. – Ha megkínálhatom… Ugyanis bőségesen maradt a tízóraimból…

Egy perc múlva megjelent a szalvétával: izgatottan magyarázta Monának a vitaminsaláta összetételét. A három férfi bement a kezelőbe. Mona legnagyobb bosszúságára az ajtót is becsukták maguk mögött.

A fegyenc lehunyt szemmel feküdt.

– Nem volt baj az érintkezőkkel? – kérdezte Coll. Olyan hangosan beszélt, hogy Mona is hallja odakint.

– Még nem használtuk őket – mondta Rumen.

– Feszültség alatt ne csatlakoztassák egyik pólushoz sem – mondta Coll szigorúan. – A 12-es munkahelyen mindjárt az első napon elégettek hármat. Kénytelen voltam beírni a jelentésbe!

– Ez érthető – mondta Stromf.

A 12-es laboratórium vezetője Neumann volt, beosztottja Mitsui. Ez a munkahely volt legközelebb a 17-es laboratóriumhoz, a Nyugati-öntözőcsatorna partján épült, fákat ültettek köré, és még a legmelegebb időben is kellemes volt a levegő az épületben. Vajon miféle szívességet tett Neumann Enternek, amiért őt osztotta be a 12-esbe? – tűnődött Rumen. Enter személyzeti előadó volt. A központi épület huszonkettedik emeletén találkozott vele egyszer Rumen, amikor a személyzeti osztályra vitte pályamunkájának a minősítését. Enter golfütőket lóbált egy vörös bársonyzsákban. Csaknem olyan színű volt a haja, mint az arcbőre, ezért kopasznak tűnt, fején apró, hosszúkás hegekkel, amilyeneket a kefe hagy az agyagon. Azt beszélték róla, nagyon határozott ember – gyakorlatilag minden személyzeti kérdésben ő dönt az Intézetnél. Meg se nézte Rumen minősítését. – Vigye be az irodámba, és adja oda a titkárnőnek – mondta. A titkárnő egy fiókba csúsztatta a többi közé. Az is lehet, hogy Enter egyszerűen sorra vette őket, beérkezés szerint. Övé volt a tizenhetedik, ő került hát a 17-es munkahelyre…

– A 4-esbe egy húszéves nőt vittek – mondta Coll. – Két napja nem tudják elkezdeni a kezelést. Azt hiszi az a perszóna, valami szanatóriumba került. Mindenféle nyavalyát kitalált magának, amit el lehet képzelni!

Rumen a padlót nézte. A 4-es munkahely vezetője Krzysztof volt. Egy hete nem találkoztak, de a szolgálati közleményből tudta, hogy megkapták már a donorukat. Azóta várta Krzysztof telefonját, de hiába. Csak azért sem hívom fel, gondolta dühösen. Valahányszor elment a telefon mellett, nyugtalan lett. Talán mégis hívott? – találgatta. – Talán nem voltam a helyiségben, vagy nem hallottam a hangját, mert elromlott a fóniavonal?… Elképzelte, hogy Krzysztof látja őt, amint fel-alá járkál a készülék előtt, kétségbeesetten mutogat a háta mögött, szólongatja. Néhányszor hirtelen hátrafordult és a képernyőre meredt, amely azonban szürke volt, mintha füstöt fújtak volna az üveg mögé.

– Ezzel a fickóval nem volt baj, ugyebár? – érdeklődött Coll.

Intett, hogy nem.

Az elítélt hangosan ásított.

– Maga olasz? – fordult felé Coll.

– Igen, uram – mondta.

– Vagy mexikói?

– Igen, uram. Van egy cigarettája?

– A kezelőben nincs dohányzás – mondta Coll. – Márpedig maga nem mehet ki innen. Következésképpen egyáltalán nincs dohányzás, világos?

Stromf rémülten nézett a padlón szétszórt hamuszemcsékre.

– Ez természetesen magukra is vonatkozik, kolléga! – fordult Coll Rumen felé.

Stromf már egy egész lapot teleírt. Coll megnézte a vadonatúj kábelek érintkezőit: komoran biccentett, és kiment.

Végre egyedül maradtunk. Hallottuk, amint Coll beindítja a motort és elrepül a város felé. A földszinten Stromf félrehúzott egy széket. Rumen szemét néztem: két mandulára emlékeztetett, amelyeket a fehér asztalkendőn hagyott valaki. Kedvesebb lehetett volna hozzám egy kicsit. Csak egy kicsit.

– Mit tudsz Krzysztofról? – kérdeztem.

– Három napja nem jelentkezett – vonta meg a vállát.

– Bajban van! Nyilván a te hívásodat várja!

– Miért, neki nincs telefonja?! – kiáltotta.

– Csak egyszer találnád el, hogy kire kell ordítanod! – sóhajtottam. – Zdenek megjött Guildfordból. Reggel felhívott. Azt mondja, Krzysztof felmondott!

– Micsoda? – kérdezte lassan. Láttam, hogy megdöbbentette a hír.

– Nem tudom, hogy történt a dolog. Zdenekhez megyek. Veled akartam beszélni előbb, mert azt hittem, többet tudsz. Nem akarod felhívni Krzysztofot?

Szó nélkül a telefonhoz ment, és felhívta a 4-es laboratóriumot.

– Nincs ott – mondta. – Veled megyek Zdenekhez.

– Csak nem akarod itt hagyni a laboratóriumot?

– De igen! Éppen ezt akarom tenni!… Két ökröt csak nem küldenek ide egy napon – tette hozzá csendesebben.

– Nálatok is baj van? – intettem a kezelőszoba felé.

– Ezt meg honnan vetted?

– Ha minden rendben lenne, nem jött volna ide ez a Coll. Vagy igen?

– Jaj, hagyd ezeket a hülyeségeket! – mondta rosszkedvűen. – Egyszerű ellenőrzés volt, semmi több. Minden új donort megnéznek. Elég sok baj van velük.

– Én is megnézhetném?

– Nem! – mondta kurtán.

Némán bólintottam, és megindultam az ajtó felé.

– Szólhatnál Stromfnak – kértem, de azért se szólt neki.

Csörsz István: Vesztesek, Napkút Kiadó, Budapest, 2015.

S hogy még az időrendiséget egy kicsinykét tiszteletben tartsam, a Csörsz István regényére reflektáló Fénytörés című jegyzetem másnapján, január 5-én immár a világpolitika aktualitásaival foglalkoztam egy újabb írásomban:

Zsarolási potenciál

Különösen az orosz bombázógép tavalyi értelmetlen – és az erre felhozott magyarázatokkal, illetve mentségekkel semmiképp sem indokolható – lelövése után válik igazán érzékennyé a téma, amelyet a tegnapi híradások érintettek, vagyis, hogy török hekkerek feltörték és török zászlókat, illetve harci repülőgépeket ábrázoló képekkel halmozták el az orosz távközlési és tömegtájékoztatási miniszter fiókját az Instagram fényképmegosztó internetes közösségi oldalon. Egy Instagram-oldalnak, no jó, ez persze kimeríti a vicc kategóriáját, különösebb jelentősége tehát ilyen megközelítésben nincs is, ellenben sokkal fontosabb a jelképes üzenete, vagyis az oroszokkal szembeni török hecckampány. Törökország magatartása ugyanis ebben az ügyben – a harci repülőgép lelövésével kapcsolatban – gyakorlatilag semmivel sem igazolható, sőt, még a magyarázkodás is kínos, amit dörgedelmes kormányzati közleményekben igyekeztek hangsúlyozni. Az incidens viszont kiváló alkalmat adott arra, hogy közvetve vagy közvetlenül, de az európai államok számára fontos ügyeket megtorpedózzanak. Lásd például kiemelt helyen a Török Áramlat kérdéskörét, hiszen a gázvezeték a tervezett formában immár biztosan nem épül meg.

Törökország magatartása a tavalyi tapasztalatokat összegezve több más tekintetben sem mondható konstruktívnak vagy partnerinek. Esetleg barátinak. Az országnak ugyanis kiemelten fontos szerepe kellene, hogy legyen az Európát elárasztó menekültáradat megfékezésében, feltartóztatásában is. Mondom, szerepe kellene, hogy legyen – legnagyobb sajnálatunkra azonban érdeket nem igazán lát benne. Ezért aztán jószerivel nem tesz semmit. Illetve amit mégis, az az esetek többségében pont az ellenkezője annak, ami a várt és az elvárt eredményekhez közelebb vihetne bennünket.

Erre utalt tegnap Miloš Zeman cseh államfő is, aki ugyan nem épp a leggyakrabban hivatkozott forrásokra – a marokkói külügyminisztertől és az Egyesült Arab Emírségek egyik vezető politikusától kapott információkra – alapozva közölte, hogy a migrációt a Muzulmán Testvériség szervezi. A cseh köztársasági elnök úgy fogalmazott: „Az iszlamistáknak ahhoz nincs erejük, hogy háborút indítsanak Európa ellen. Ahhoz azonban elég erősek, hogy hatalmas migrációs hullámot indítsanak el, és ennek segítségével hatalmukba kerítsék Európát…” Adatai szerint Törökországban több mint huszonötezer embercsempész dolgozik, s ez több, mint a teljes cseh hadsereg létszáma.

Szíriában évek óta tart a polgárháború, amelynek rendezésére van már ENSZ-határozat, terüljasztalkám, meg minden, mi szem s szájnak ingere, csak a nagypolitikai szándékot nem sikerült felsorakoztatni ezek mögé. Szíriai menekültek ezrei, tízezrei, százezrei élnek már évek óta – a helyszíni tudósítások és a beszámolók szerint – embertelen körülmények között, szegényes ellátás mellett törökországi menekülttáborokban. A török kormány azonban nem hajlandó rendezni a helyzetüket, gyakorlatilag még a megfelelő okmányokat sem állítja ki számukra. Így pedig kénytelenek a menekülttáborokban tengődni azok is, akik dolgoznának. Ezzel pedig a politikai vezetés tulajdonképpen „megágyazott” a menekültekre épülő rabszolga-kereskedelemnek: török cégek, vállalkozók feketén kínálnak nekik munkát, a rendesen foglalkoztatott munkaerőnek fizetendő jövedelem töredékéért.

A török hatóságok teremtik hát meg azokat a feltételeket – azt a kényszerhelyzetet –, amelyben a Törökországban menedéket kereső szíriaiaknak nincs is más választásuk, mint hogy a továbbállás lehetőségén morfondírozzanak. Ha ebben pedig egyszer a Muzulmán Testvériség is meglátja az üzletet, akkor onnantól már egyenes út vezet addig, hogy ezek az emberek fegyverré váljanak a terroristák kezében. Miközben már csak ez az alapszituáció is jövedelmező munkát ad huszonötezer embercsempésznek. Miért jó ez Törökországnak? Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök olyan zsarolási potenciált termet magának, amellyel az unió egészét sakkban tarthatja. Dánia tegnap visszaállította a határellenőrzést a dán–német határon – jelentette be Lars Løkke Rasmussen dán miniszterelnök. Felbolydult a kontinens…

Emlékezzünk csak, hogyan rohant tavaly Angela Merkel kancellár Ankarába Erdoğannal egyezkedni, ígért neki sok-sok pénzt a menekülttáborok ellátására, s letette a nagyesküt arra is, hogy felújítják és felgyorsítják Törökország uniós csatlakozási tárgyalásait. S talán már a kancellári rendeletet is megfogalmazták (a rendeleti kormányzásba vetett hiú reménnyel…) a török csatlakozás ratifikálására. Erdoğan tehát úgy tartja sakkban Európát, és elsősorban annak nyugati részét, hogy az még hálás is neki ezért. Nemcsak a Muzulmán Testvériség kezében váltak hát fegyverré ezek az emberek… Csak a menekültáradatot nem tartóztatja fel egyelőre senki sem. A kérdés immár csak az, hogy miért is várnánk el ezt olyasvalakitől, akinek éppen a jelenlegi helyzet konzerválása az érdeke…

Igaz, ehhez képest egy Instagram-fiók feltörése valóban bagatell.

(Magyar Hírlap, 2016. január 5.)

Szomorú világpolitikai hétköznapokat élünk, mi tagadás…

Vagyis: kicsit szomorkás a világpolitikai hétköznapom máma…

Pedig akkor még egyáltalán nem is beszéltünk olyan dolgokról, amelyekhez felesleges is volna bármiféle magyarázkodás, vagy az önigazolás öncélú hajhászása – mindezek helyett maradjunk egyszeriben csak ennyiben:

Három nappal később, január 8-án pedig földrajzilag ugyan sokkal közelebbre tekintettem, de az adott pillanatban – felettébb sajnálatos módon – ennek a kérdésnek a világpolitikai jelentősége sem volt kisebb, egy fikarcnyival sem:

A huszti beteglátogatók

Több más téma mellett David Cameron brit miniszterelnök tegnapi budapesti látogatásán hangsúlyozta, hogy a kelet-ukrajnai válsággal kapcsolatban elsődleges fontosságú, hogy a szembenálló felek betartsák a minszki megállapodásban foglalt vállalásaikat. Számunkra pedig azért is kiemelt jelentőségű mindez, mert meghatározóan befolyásolja a kárpátaljai magyarság helyzetét.

„Tallósy uram labanc részen volt, s Huszt várának vala kapitánya.

Huszt várát akkor erős fészeknek tarták, s a kuruc vezér igen szerette volna, ha Rédey Ferenc uram azt valahogy szépszerével bevette volna.

Ostrommal azonban ez igen sokáig ment volna, mivelhogy ostromágyúi Rédeynek nem is igen valának, ellenben Tallósy olyasfélével nagyon is jól el vala látva.

Azután meg hadserege sem igen mérkőzhetett volna a labanc kapitányéval, mivelhogy ő csupa lovassággal rendelkezett, emez pedig elegendő muskétást tudott kiállítani a falakra” – gondolom, és persze merem is remélni, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek gyermek- és ifjúkorában a kedvenc olvasmányai közé tartoztak Jókai Mór történelmi elbeszélései, s köztük azok is, amelyek A huszti beteglátogatók címen jelentek meg kötetben. Válogatta és szerkesztette: Bessenyei György. A kiadvány, amely a szülői könyvespolcon kisiskolásként felkeltette az érdeklődésemet, 1982-ben jelent meg a budapesti Móra és a kárpátaljai Kárpáti kiadó közös gondozásában. Utóbbi székhelyét akkor még magyarul is úgy jelölték a dicső Szovjetunióban: Uzsgorod. Ma már inkább Ungvárnak mondanánk… Már elnézést az egyébként egy egész más korszakot, történelmi időszakot megidéző irodalmi allúzióért, de Jókai remekművét, A huszti beteglátogatókat – s nem is csak a földrajzi egybeesés miatt – juttatta eszembe az év egyik első híradása ebből a térségből, ugyanis az esztendő első óráiban felrobbant a Szojuz földgázvezeték egy szakasza a kárpátaljai Huszt közelében, s a detonáció helyén ötven méter magasra csaptak fel a lángok.

Még a szilveszteri konfettit sem fésültük ki jószerivel a hajunkból, a távirati iroda jelentéséből máris megtudhattuk, hogy a rendkívüli helyzetek szolgálatának ügyeletére kijevi idő szerint délelőtt tízkor – nálunk akkor még egy órával kevesebbet mutattak a vekkerek – érkezett a bejelentés, hogy szivárog a gáz a vezetékből a huszti járási Horodilovo falu közelében. A kiömlött gáz délben berobbant. A Szojuz csővezetéket, amely Oroszországból az Európai Unióba szállítja a földgázt, a múlt század nyolcvanas éveinek végén helyezték üzembe. Az 1,42 méter átmérőjű vezeték éves kapacitása huszonhatmilliárd köbméter, hossza a mai Ukrajnában 1567 kilométer. Az évnyitó gázrobbanás szerencsére a lakott területtől viszonylag távol történt, így senki sem sérült meg. A robbanás nem befolyásolta a környező települések ellátását, tehát senkinek sem kellett fagyoskodással kezdenie az új évet.

Fagyosnak ellenben az ukrajnai polgárháborús helyzetet mondhatnánk, amelynek megoldása mindenképp 2016 egyik legfontosabb kihívása lesz… Csak remélhetjük, hogy az idén már nem kap akkora teret, mint a tavalyi külpolitikai összefoglalókban, eseménynaptárakban. A kárpátaljai magyarság helyzetére jellemző, hogy a múlt század kilencvenes éveinek első fele óta most először jelentkezett tanárhiány a magyar tannyelvű iskolákban. Varga Béla, a távirati iroda ungvári tudósítója pedig így fogalmazott: „Mind magyar, mind ukrán szempontból az elmúlt két évtized legnagyobb feltűnést keltő politikai eseményének számít a kárpátaljai magyar közösség sikere az október 25-i ukrajnai helyhatósági választásokon. Az egymással több mint másfél évtizede viaskodó két magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség szeptemberben kötött választási megállapodásának köszönhetően a kárpátaljai magyarság meghatározó választási eredményeket ért el mind települési, mind járási, mind pedig megyei önkormányzati szinteken, és ezáltal megkerülhetetlen döntéshozatali tényezővé vált.

A meghatározó szerephez jutott kárpátaljai magyar szervezetek hivatalosan is bejelentették másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazott igényüket egy – az ukrán alkotmánnyal és törvényekkel teljes összhangban lévő, eddig is létező, de a jövőben a tömbmagyarság valamennyi települését magában foglaló – magyar többségű járás és egy önálló, a hatályos ukrán törvényeknek megfelelően működő magyar tankerület létrehozására.”

Régi vesszőparipám, hogy a jelenlegi, a kelet-ukrajnai polgárháborús cselekmények – és az ehhez kapcsolódó katonai mozgósítások – miatt kialakult helyzetben a kárpátaljai magyarság kérdése napjainkban a legaktuálisabb, a legfontosabb nemzetpolitikai kihívásunk. S habár Jókaihoz kapcsolódva a fenti allúziónk elsősorban irodalmi volt, történelmi vonatkozásait ugyanúgy nem vitathatjuk el, akárcsak a másik kedvelt példázatom, Grigorij Alekszandrovics Patyomkin orosz cári miniszternek a Krím félszigeten, II. Katalin cárnő megtévesztésére emelt kulisszafalvainak historiográfiai érdekességeitől – no meg elsősorban tanulságaitól – sem. S nem is csak azért, mert a Krím kérdésköre pedig az ukrán helyzet megoldásának egy másik, kiemelt jelentőségű krízispontja. S akárhogy legyen is, Patyomkinnak annak idején tényleg sikerült lenyűgöznie a cárnőt – akinek mellesleg fiatal korától fogva a szeretője is volt – mindazzal, amit megmutatott neki a kulisszafalvakról elhíresült utazáson, így hát egyáltalán nem meglepő, hogy a cári flottában később páncélost neveztek el róla. Aztán, hogy ez a hajó milyen szerepet játszott a 20. század elején, egy későbbi, nemcsak az ország és a kontinens, de az egész bolygónk életét mintegy nyolc évtizeden át meghatározó forradalomban, már egy egészen más kérdés, ezért nem is keverjük most ide…

De, hogy a történelem még egyszer visszaköszönjön, mai szemmel már azt mondhatjuk, hogy ez a forradalom is egy hatalmasra nagyított Patyomkin-univerzum volt. Akárcsak az eddig a kelet-ukrajnai polgárháborúval és a Krím kérdéskörével összefüggésbe hozható, többé-kevésbé körvonalazódott megoldások, rendezési elképzelések mindegyikének homálya.

Egy valaminek azonban mindenképp bizonyosnak kellene lennie: a kárpátaljai magyarság helyzetének kérdésében nem fogadhatjuk el a patyomkinságokat, vagyis a félmegoldásokat és a szemfényvesztést, sem azt, hogy színházi díszletekkel fedjék el a hétköznapi valóságot. Az októberi választások jó irányt mutattak ugyan, de az akkor ünnepelt sikert most, vagyis az idén kell majd valós politikai eredményekre váltani. Nos, a legnagyobb gondot éppen az okozza, hogy ennek ma még csak a kulisszái sem látszanak.

(Magyar Hírlap, 2016. január 8.)

Cikkem – mai napig – mindhárom megosztójának és összesen hét lájkolójának ezúton is köszönöm a hozzám való jóságát!

Időközben pedig újra megnyílt a magyar főkonzulátus Ho Si Minh-városban 2016. január 13-án – Balogdi Tibor főkonzul, Őry Csaba vietnami magyar nagykövet, Szijjártó Péter Magyarország külgazdasági és külügyminisztere, Nguyen Thi Thu, a városi népi bizottság alelnöke és Do Van Thanh tiszteletbeli konzul a megnyitóünnepségen

Ökumenikus megemlékezést tartottak 2016. január 12-én a doni áttörés hetvenharmadik évfordulóján a pákozd-mészeghegyi Doni Emlékkápolnánál, ahol az elesett katonákra emlékeztető keresztet – a sisakkal – felállították (Bodnár Boglárka felvétele)

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2016. január 21.

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2016. január 22.

Közzétette: Szabó Palócz Attila – 2016. január 23.

Csak érdekességként jegyzem itt meg – s persze csak sután, nagy hirtelenjében –, hogy a Stasi által rögzített telefonbeszélgetéseket játszottak le januárban, Berlinben három napon át – vagy legalábbis erről adott ki jelentést 2016. január 8-án, pénteken a Magyar Távirati Iroda. De végső soron csak ennyi bizonyos ebből az egész történetből… Hiszen nem voltam ott Berlinben. Hiszen még sohasem jártam Berlinben. „Az egykori NDK titkosszolgálata, a Stasi által az 1980-as években rögzített telefonbeszélgetések hallgathatók egy installáció keretében a berlini Potsdamer Platz közelében” – írta hát tudósításában a hírügynökség. S tulajdonképpen arról van szó, hogy az ÜB3R művészeti csoport által készített Am Telefon sagt man nix (A telefonban ne mondj semmit) című projektje péntektől vasárnapig tartott akkor. S a beszélgetések hat piros telefonkagylón keresztül voltak hallhatók, amelyek egy régi NDK-s határőtoronyból lógtak. A csoport ingyenesen látogatható installációjával akarta felhívni a figyelmet a Stasi lehallgatásai, és az olyan mai konszernek, mint a Google és a Facebook által végzett megfigyelések közötti párhuzamra. Ami persze könnyűszerrel minősülhet akár a legegyszerűbb, kézenfekvő összeesküvés-elméletnek is. Stefanie Kinsky művész szerint sokan nem érzik ennek súlyát, nem érzik magukat személyesen érintettnek. Az NDK-s telefonbeszélgetések megmutathatják a látogatóknak, mit jelent az, ha lehallgatják őket – jelentette hát a távirati iroda 2016. január 8-án, pénteken, délután öt óra után hét perccel, vagyis cs. e. 307022.9-kor. Azt hiszem azonban, hogy ilyen tapasztalatért tulajdonképpen nem is kell Berlinbe mennem…
De Berlin helyet meg aztán lehetne éppenséggel Pensacola is!
Ha jobb indokot egyelőre nem is tudok megjelölni erre, hát talán érjük be akkor már csak annyival, hogy heccből...

00:04:12,280 --> 00:04:13,349

Pensacolaban. Végeztem.

00:04:13,760 --> 00:04:15,113

Pensacola? Az hol van?

00:04:15,600 --> 00:04:16,874

Segítek.

00:04:17,640 --> 00:04:18,550

Narancslé.

00:04:21,440 --> 00:04:24,830

K-4 WLD, vettem. És milyen

idő van Floridában?

00:04:26,120 --> 00:04:27,872

Pensacola, Florida.

00:04:28,680 --> 00:04:30,352

Had mondjam neked, Sparks.

00:04:31,240 --> 00:04:33,310

1800 kilométer.

00:04:34,920 --> 00:04:35,909

Nagyon jó.

00:04:36,360 --> 00:04:37,634

Ez eddig a legjobb.

00:04:50,120 --> 00:04:51,758

Lehet fogni New Yorkban?

00:04:52,160 --> 00:04:53,149

Persze.

00:04:54,600 --> 00:04:56,397

Lehet fogni Kaliforniában?

00:04:56,800 --> 00:04:58,313

Valószínűleg.

00:04:59,120 --> 00:05:00,917

Lehet fogni Alaszkában?

00:05:01,440 --> 00:05:02,509

Ha tiszta az idő.

00:05:02,880 --> 00:05:04,677

Lehet fogni Kínában?

00:05:05,800 --> 00:05:08,030

Ha igazán tiszta az idő.

00:05:09,960 --> 00:05:11,871

Beszélgethetnénk a Holddal is?

00:05:12,680 --> 00:05:15,240

Ha elég erős az adóvevő,

valószínűleg igen.

00:05:16,000 --> 00:05:17,797

Beszélgethetnénk a Jupiterrel?

00:05:18,120 --> 00:05:20,350

Vagy az utána következő bolygóval?

00:05:20,960 --> 00:05:22,154

Ne mondd meg.

00:05:24,520 --> 00:05:25,714

Segítek.

00:05:26,280 --> 00:05:27,190

Hula-hopp karika.

00:05:27,560 --> 00:05:29,357

Szaturnusz!

Beszélgethetnénk?

00:05:34,920 --> 00:05:37,150

Apa, beszélgethetnénk az anyuval?

00:05:42,760 --> 00:05:45,718

Nem hiszem, hogy a legerősebb

adóvevővel is lehetne.

00:05:50,640 --> 00:05:52,278

Na, elég a játékból.

00:05:57,160 --> 00:05:58,434

Pensacola!

00:06:06,080 --> 00:06:07,149

Ez csodálatos.

Bimbónak, vagyis Döme Zoltán barátomnak pedig időközben - ha lehallgattak (vagy lehallgatnak épp...) bennünket, ha nem - köszönöm a hozzám való jóságát, azaz a képregényadományokat - Alan Ford, 140. szám - Az epizód címe: Spot (Ezek lapszámok pedig egyelőre még a kedvenc képregénylelőhelyemre sem kerültek fel, tehát ennyivel is nagyobb eszmei értéket képviselnek... mint a védett madarak, hiszen azoknak is elsősorban eszmei értékük van, a valódi, mondjuk úgy, a piaci értéküknél az esetek túlnyomó többségében jóval magasabb...)

Mister No a másik kedvencem, őt láthatjuk (balra) itt épp a Predskazanja smrti című epizód címoldalán - A sorozat 1975-ben indult, forgatókönyvírója az olasz képregény legendás alakja, Sergio Bonelli volt Guido Nolitta álnéven, a rajzoló pedig Gallieno Ferri. Mister No kevésbé ismert polgári neve Jerome Drake, a történetek pedig javarészt a 20. század ötvenes éveiben játszódnak a brazíliai Manausban és a város környékén. A címszereplő a cselekmény szerint New Yorkban született ugyan 1922-ben, a második világháborúban pedig pilótaként harcolt a Csendes-óceán térségében, ahol japán fogságba esett... És így tovább!

Dylan Dog - Superbook, vagyis több történet egy kötetben - Habár ez is az olasz Sergio Bonelli Editore kiadóház képregénysorozata, a főhőse Londonban él, így hát a történetek legnagyobb része is a szigetországban játszódik. Világszerte ez az egyik legnépszerűbb képregénysorozat, mások mellett Umberto Eco kedvence

Tex Willer történetei is folytatódnak - Az epizód címe: Blago iz rudnika; Tex egy hagyományos értelemben vett klasszikus vadnyugati hős, kalandjai Amerikában játszódnak, a kontinensnek az európai fehérek általi meghódítása, belakása idején, így hát elengedhetetlenek és megkerülhetetlenek a konfliktusok az indiánokkal. Habár a főhős fehér ember, mégis ő lesz a navahók törzsfőnöke (Január végén töltöttünk otthon Zentán egy hetet, akkor kerestem fel Bimbót a piacon, s amikor a kezembe nyomta ezeket a képregényeket, még nem is sejtettem, hogy milyen kellemes meglepetésben részesített épp... Itt van, már hetek újra ezekkel bíbelődök...)

Az örök Zagor (Tavaly volt Zagorról egy háromrészes sorozatom [1., 2., 3.] a Képes Ifiben, s akkor a belső borítókon egy poszterszéria is megjelent, imádtam ezt a munkát - persze, hogy az én ötletem volt az egész! -, nagy kár, még ma is nagyon fáj nekem, hogy aztán nem lett, nem lehetett hosszabb folytatása, és hamarosan a Sztripper című rovatunk is megszűnt, eltűnt a világmindenségben, oltalomra lelt valahol az Androméda-ködben... felszívódott, s egyelőre szem elől tévesztettük, de sebaj, hamarosan majd feltűnik ismét valahol új formában, új alakban, új tartalmakkal, vagy valami ilyesmi...)

Már a százhatvankét oldalas különkiadások sorozata is a huszonhatodik számnál tart - Az epizód címe: Buđenja, vagyis Ébredések, de felesleges, és nagyon is kényszeredett poén lenne bármiféle összefüggést keresnünk a képregény és az azonos című amerikai film között.

Itt tartunk tehát most, Zentáról még csak alig visszatérve máris Kárpátaljára készülődök ismét, mert néhány éve már rendszeres, visszatérő és lerázhatatlan látogatóként járok oda, oly annyira, hogy manapság már úgy hívnak meg rendezvényekre, hogy „itthon” kellene fellépnem…

– Lenne-e kedved itthon tölteni a költészet napját? – kérdezték legutóbb is. Épp a minap...

Igen, persze, hogy lenne…

Szóval Kárpátalján én már otthon vagyok, akármi történjék is, csak még egy ukrán állampolgárságot és állandó, bejelentett beregszászi vagy munkácsi lakcímet kellene hozzá szereznem.

Íme, addig is, amíg a költészet napjára készülődünk, 2013-as kárpátaljai utazásunk emlékképei:

Tavaly is jártunk Kárpátalján, méghozzá a folyóiratok találkozóján, amelyen egyszerre képviseltem a budapesti Napút és a vajdasági Sikoly periodikát. Erről is van néhány fotónk:

Újabb, s immár őszbe hajló utazásunkat azonban egy aljas, otromba, gonosz lopás hiúsította meg, Újzsófink ma már csak emlékkép emiatt, s ez törte akkor ketté hiú ábrándjainkat egyebek mellett a vereckei kirándulásról is:

Az ügyünk azóta sincs lezárva, mert a biztosítónál és a lízingcégnél is mindent megtesznek az időhúzás érdekében, mintha nem is akarnák lezárni az esetünket.

A lényeg azonban, hogy Újzsófinkat ekkor rabolták el tőlünk, s könnyű volt persze ott a rendőrségen, a jegyzőkönyv felvételénél azt mondanunk, hogy nem, nem, köszönjük, nem kérjük az áldozatsegítők támogatását, de én ebbe az esetbe belerokkantam, azóta is úgy érzem magam, mint akit kiterítettek, s olyan hipnotizáltan járok-kelek a nagyvilágban, mint akit folyamatosan és szándékosan éberkómában tartanak.

Ha van értelme ennek a blognak, hát éppen az, hogy valahogy kirángassam, kirángattassam magam ebből az éberkómából, hogy megébredjek végre…

Ebben kérem most minden többé-kevésbé rendszeres, vagy éppenséggel csak véletlenül idetévedt olvasóm, mint áldozatsegítő hathatós támogatását és együttérzését!

Lássuk csak… Amikor elkészültem a blogfolyam első részével, vagyis az első ide felöltött cikkel, akkor még azt a címet akartam adni internetes naplómnak, hogy Csillagidő. De ez a cím akkor már foglalt volt… Összesen egy, még 2012-ben keltezett bejegyzéssel. S mint a szerző mondja: Kirándulás az Út Szélén. Alcímében pedig: Arról az Útról, amely egy kapcsolatból születik.

Az egyetlenegy bejegyzésében pedig ezeket a gondolatokat hagyta hátra:

Az első lépés

Nem akarok egy újabb esküvős blogot kezdeni. Se szeri, se száma azoknak, amelyek hasznos tanácsokkal látják el a menyaszörnyeket. Ez a blog a stresszoldóm. Senki nem ismer azok közül, akikről írni fogok, a barátok, rokonok soha nem fogják megkapni a linket, amely ide vezet.

Dávid márciusban megkérte a kezem. Végtelenül boldog vagyok. Négy éve tartunk ki egymás mellett, voltak hullámvölgyek, nehézségek, de túlléptünk rajtuk, együtt és most egy magasabb szintre szeretnénk emelni létezésünket. Egymás által, egymás szemében.

Tavasszal nekiláttam az esküvő szervezésének. Azt gondoltam, hogy nekem majd könnyen fog menni, majd én megmutatom, hogy az esküvőszervezés gyalog galopp…

Tévedtem.

Nem számoltam a rokonokkal, a jót akaró barátokkal, azzal, hogy az esküvő mindenkiből előhozza a valós érzelmeket, amelyeket aztán hol leplezni akar, hol nyíltan vállal. Az elmúlt hetekben jutott bőven mindenből és lassan ott tartottunk, elveszítjük az eredeti célunkat, azt, amiért szeretnénk összeházasodni. Az esküvő lassan már mindenkiről szólt, csak rólunk nem.

Az esküvőig még van pár hét. Addig is, ez a blog lesz az én kis mentsváram.

(Csillagido.blogspot.hu, 2012. június 25., hétfő)

Igencsak rövidkére sikerült, mindössze egyetlenegy elhanyagolt, azóta is a világhálón porosodó bejegyzésre telt a nagy elhatározásból, amely azt az utat jellemezte (volna…), amely egy kapcsolatból születik – Ezt a linket felesleges is lett volna megkapnia a szerző akármelyik ismerősének, rokonának, illetve boldog ősének is…

Hát, ahogy elnézem, ez a blog nem lett a kedves naplózgató menyaszörnyeteg mentsvára azóta sem (ellenben remélhetjük, hogy van már egy boldog házassága - máris vidám évfordulót kívánok neki az idén júniusra! -, ha időközben nem érezte szükségét, nem érzett késztetést egy újabb bejegyzésre…), másfelől pedig éppen ennek köszönhetően szépen lefoglalta itt előlem a nevet/címet, amit használni szerettem volna. Ezért más megoldást kellett kitalálnom magamnak.

Ebben a másik megoldásban téblábolok hát most, nem múló éberkómámban, rövid időre (amennyiben nagyjából immár két hónap rövid időnek minősíthető… a világmindenség szempontjából azonban mindenképp csak egy gyorsan tűnő villanás ez…) Robert Zemeckis filmjénél, a Kapcsolatnál lecövekelve, horgonyt kivetve, vasmacskát a Tisza iszapjába süllyesztve, s ezt ajánlva immár másodízben az olvasók figyelmébe. Csak egy kicsit másképp… Mert ezúttal a szereplők kölcsönzött hangon, s magyarul beszélnek.

(Folyt a kakas, folyt a tyúk…)

Csillagidőszámítás

2016. február 7., vasárnap

A sivatag papnője a világűrre függeszti hallójáratát

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése