Spock:
Berendezések?
José Tyler hadnagy: Minden
működik, uram!
Spock: Kalibrálja
az ernyőt.
Az ablaknyi kivetítőn
valami tértorzulást láthatunk, a sok-sok apró pontnyi csillag között.
Lökéshullámok a galaxis messzeségéből… Spock Pike-hoz fordul.
Spock: Valami
egyenesen felénk tart, kapitány.
Feszült várakozás, a
korabeli számítástechnika jellegzetes zúgása, úgymond géphangja.
José Tyler hadnagy:
Talán ezek a meteorok…
Egyes: Nem, ez
valami más, és még mindig közelít felénk.
A pirosan villogó
kijelző és a jellegzetes szirénahang vészjósló hatása. A szereplők aggodalmat
tükröző arca.
José Tyler hadnagy:
Fénysebességgel jön. Ütközőpályán.
Villogás, sípoló hang,
aggodalom. A monitoron a csillagok többször is eltorzulnak a kezdetleges
trükkeffektustól. Interferencia…
José Tyler hadnagy:
A deflektorunk nem téríti el.
Egyes: Letérünk a
pályáról?
Pike kapitány: Egyelőre
nem.
A feszült szünet alatt
tovább fokozódik az izgalom. Újabb vibrációk a képernyőn. Lökéshullámok egy
messzi, messzi galaxis távlatából…
C. P. O. Garrison: Egy
régi típusú rádióhullám az, uram…
Vagyis ahogy mindez (és még ennél jelentősen több is…)
olvasható a videofájlhoz készült feliratokban:
Csak halkan jegyzem meg, hogy a feliratfájlban
meteorpajzsnak fordítják a deflektort, ami – bevallom – nekem egy fokkal jobban
is tetszik, mint az eredeti változat, mondhatni, magyarabbul van. Lehetett
(volna…) hát nagy döbbenet talán Pike kapitány arcán, amikor Garrison befogta
neki a Szombati Találka 1994. január 1-i, vagyis cs. e. 329003.6-kor sugárzott
adását, amelyben:
Szombati Találka főcím (jingle)
Ismeretlen női hang:
[nem tudom ki lehetett, aki bemondta a
felvételre, már csak azért sem, mert amikor mi odakerültünk a rádióhoz, ez a
főcím már rég megvolt szalagon…] Szombati Találka.
Ismeretlen férfihang:
[lásd, mint fent…] Az Újvidéki Rádió
ifjúsági műsora.
Tóth Lívia: Jó
napot kívánok, szevasztok! Hát akkor BÚÉK, meg még BUJÉK, meg még bújjék is,
illetve aki bújt, aki nem, mi kezdünk. Én Tóth Lívia vagyok, de az puszta
véletlen, hogy én kerültem elsőként a mikrofonhoz, hamarosan kiderül majd, hogy
mindannyian itt vagyunk, a Szombati Találka valamennyi munkatársa egytől egyig.
Még csak az a kérdés, hogy hol vagyunk. Jó kérdés. A felvételezés ideje alatt
természetesen a stúdióban voltunk, de most, ebben a pillanatban, amikor
hallgattok minket, Zentán vagyunk. Ez az a különleges és megismételhetetlen
eset, amikor a Szombati Találkát mi is hallgatjuk. Felvételről. Aki nem hiszi
el, leellenőrizheti, mégpedig a 814-868-as telefonszámon, a körzetszám 024. A
jókívánságokat is itt fogadjuk. Persze nem akarjuk, hogy ez gyakorlattá váljon,
csak most az egyszer, a különleges napra, no meg a lehetetlen közlekedési
viszonyokra való tekintettel. Az első zeneszámmal viszont azt szeretnénk
érzékeltetni, hogy milyen állapotban van jelenleg a társaság, a nagy, közös
szilveszterezés után. Előadja a Metró együttes.
(Metró: Ülök egy
rózsaszínű kádban)
Ülök egy rózsaszínû kádban
A legszebb ünnepi ruhámban
Szédülõ fejemen egy csákó
Nem tudom, mindez mire jó
Nem tudom, hogy kerültem kádba
A legszebb ünnepi ruhámban
Miért van a fejemen a csákó
Érzem ez hozzám nem való
Úgy rémlik tegnap éjjel
Valakit ünnepeltünk
Valaki pont egy évvel idősebb lett
Talán éppen én
„Ki ünnepel bort igyék, az meg nem árt,
a jó bortól rózsaszín lesz a világ.
Jó bort igyék az akinek búja van,
s tőle a bú nyakra-főre elrohan.”
Nem tudom, hogy kerültem kádba
A legszebb ünnepi ruhámban
Miért van a fejemen a csákó
Érzem ez hozzám nem való
Úgy rémlik tegnap éjjel
Valakit ünnepeltünk
Valaki pont egy évvel idősebb lett
Talán éppen én
Ülök egy rózsaszínű kádban
A legszebb ünnepi ruhámban
Szédülő fejemen egy csákó
Nem tudom, mindez mire jó
Nem tudom, hogy kerültem kádba
A legszebb ünnepi ruhámban
Talán a dolgot tisztán látnám
Ha most a zuhanyt kinyitnám
Ha most a zuhanyt kinyitnám
Ha most a zuhanyt kinyit…
Ha most a zuhanyt kinyit…
Ha most a zuhanyt kinyitnám
Szombati Találka (jingle)
Tóth Lívia:
Szabadnak születünk – ez a címe Esterházy Péter írásának, amelyet azért is a
figyelmetekbe ajánlunk, mert teljes mértékben egyetértünk a címbeli
megfogalmazással. Mindig az a baj, hogy erről a tényről a legtöbb ember, ha a
hatalom birtokába kerül, elfelejtkezik. S azt is elmondhatjuk, hogy másban is
igaza van az írónak. A gyűlölet megöli az emberben a jót, mi pedig békében
akarunk élni. Szabadon és gyűlölet nélkül. Hallgassuk meg tehát Esterházy Péter
intelmeit.
Keszég Károly: (felolvassa Esterházy Péter jelzett írását.)
„Ki volna az, ki volna az az ütődött, aki szavakban a gyűlölet mellé
állna? Szavakban mindannyian a szeretetet hirdetjük. Ki volna az, ki volna az
az ütődött, aki a háború mellé állna? Aki a gyilkolás mellé állna? A halál
mellé? Szavakban mindannyian a békét hirdetjük. Mégsincs béke, mégsem a
szeretet regnál.
Könnyű azt szeretni, aki szeretetre méltó. Könnyű avval egyetértésre
jutni, akinek érdekei megegyeznek a miénkkel. De a világ nagy, és mindenféle
emberek vannak benne. Magyarország ugyan nem nagy, de azért ember van benne
bőven. Ilyen, olyan. Ki ezt akarja, ki amazt. Ez a bonyolult, ez a más, hogy
mindenki más. Szeresd felebarátod, mint tenmagad! – így szól az írás. De ez
itt, így túl nagy volna, ez nem mozgalmi föladat, ezt fölfogni olykor egy egész
élet kevés. Ki volnék én, hogy ilyesmit csak úgy ajánlgassak? Komolytalan
volna.
Ne gyűlölködj! Sokkal kevesebb a szeretet parancsánál, megfoghatóbb,
gyakorlatiasabb. Maradj nyugton, ne hörögj, próbáld megérteni a másik szempontjait,
tehát hogy vannak szempontjai, meglátni a korlátait és meglátni a magad korlátait.
Próbáld megőrizni az ép eszedet, miközben tudnod kell, hogy ésszel nem
megoldható a világ, de ész nélkül bizonyosan elveszik. Dönteni kell, hogy a
gyűlölet fennhatósága alá akarunk-e tartozni vagy sem. A viszontgyűlölet is
gyűlölet. Az úgynevezett jogos gyűlölet is gyűlölet. (A harag nem gyűlölet, viszont
rossz tanácsadó.)
A gyűlölethez sok út vezet, a legrövidebb talán a megalázottságon át.
Akit megaláztak, az tehetetlenségében sokszor csak a gyűlöletben talál
menekvést, csak a gyűlöletben talál nagy megbántottságára írt, ott talál
megnyugvást. Egy ideig. Gyűlölet gyűlöletet szül, megaláztatás megaláztatást,
sosincs vége. Megaláztatásban, megalázottságban nagy tartalékai vannak ennek az
országnak.
Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre. A Légy szabad!
felszólításnak ebben áll a nagysága, ebben az esélyben, ebben a súlyban.
Szabadnak lenni az nem szabadságon lenni, az nem könnyű feltétlenség, szabadnak
lenni nehéz.
Nehéz és jó.
Az ember szabadnak születik.”
(Pike kapitány jobbra
el.)
S tulajdonképpen ezért is szeretem ennyire, ilyen
rajongással – már bocsánat! – ezt a
felvételt, a Szombati Találkának ezt a műsorát: mert megőrizte nekünk (nekem…)
Keszég Karesz barátom (1954–1997) hangját, lényének egy apró kis lenyomatát,
amihez bármikor visszanyúlhatok. Ha szükségét érzem…
S ezért is ajánlom most, ezen a kései (más szempontból meg:
kora hajnali…) órán Keszég Károly emlékének ezt a bejegyzésemet.
Szerencsés körülmény volt, hogy abban az évben nálunk
szilvesztereztünk, zentai házunkban, s valóban, ahogy el is hangzott a
felvételen, azokban az időkben lehetetlenség lett volna visszaérni január 1-én reggel
Újvidékre, műsorkezdésre, fél tízre, amikor a Szombati Találka hagyományosan
kezdődött. Ezért felvettük előre a műsort, most az egyszer és soha többet… Senki
többet, először, másodszor, harmadszor! Csapó!!! Akkoriban ugyanis nagy
értéknek tekintettük, hogy élőben ment minden adás, tehát különlegesen nyomós
ok kellett ahhoz, hogy felvételről kerüljön adásba egy műsor. Nem is követtünk
el ilyesmit soha máskor. S mégis, szerencsés körülmény, hogy ezt az egyet
legalább akkor rögzítettük, mert ezért lehet meg nekem máig is kazettán, s
bizony egyik másik adást sem vettük fel. Bűnös mulasztás, mi tagadás… S kötve
hiszem, hogy az Újvidéki Rádió archívumának meglenne. Hiszen azokban az években
frenetikus sikerélmény volt már önmagában az is, hogy egyáltalán ment az adás,
működött az intézmény, elhangzottak a műsorok…
Egyszeriben, egyszer s mindenkorra…
Megismételhetetlenül…
S nem kevésbé megőrizetlenül…
És semmi másért, csakis ezért őrződött meg az utókornak (ami
egyelőre még mindig csak mi vagyunk…) életem első hangjátékrendezésének
felvétele is. Mert, mint már
írtam is,
Szépirodalmi munkáim sorában a New Primitivs On The Bock című hangjáték volt
sorrendben a második, amelyben a Star Ttrekkel (is…) foglalkoztam. Korábban valamikor
1990 és 1991 fordulóján írtam erről a sorozatról a Kati a tauroszok között című
kisregényemben, amelyik aztán a Trium(f)virátus című prózakötetemben jelent
meg…
Mielőtt azonban belemerülnénk az olvasásba, minden
különösebb ok, magyarázkodás és indoklás nélkül lapozzuk át ezt is:
S kell ide még egy kis öncélú dicsekvés mindenféle különösebb
magyarázkodás és indoklás nélkül – veszi az adást, aki veszi az adást (hall
engem, Pike kapitány?)
Kati a tauroszok között
(részlet)
Van egy motorom. Piros automatic, a rendszáma 6161. Néha
viccesen Pacinak nevezem Talpraesett Tom nyomán. Nem volt jó a múlt hónapban.
El volt szakadva valami szajla ott a gáz körül. Most már jó. Illetve más a
baja. Hol a benzin folyik, hol meg a hangtompító esik ki a kipufogóból. Az is
előfordul néha, hogy az a zsinór... Tudniillik nincs gyertyakupakom, hanem csak
a gyertya végére oda van kötve az a zsinór, amelyiken keresztül áramot kap. Ez
a zsinór szokott néha leesni, és olyankor leáll a motor. És ha már a gyertyánál
tartunk: szokása beköpni is. A fazon ott kezdődik, hogy nincs gyertyakulcsom,
illetve van, de soha nem hordom magamnál. Múltkor meg egy istenért sem akart
begyújtani. Kati megkért, hogy vigyem haza. Tudja ő is, hogy nem szeretek
hurcolászni senkit motoron, de beleegyeztem. Legyen, elviszlek! Vagy fél órát
próbálkoztunk felváltva berúgni, megtolni, de csak nem akart gyújtani. Közben
kifolyt egy jó adag benzin. Arrébb toltam a motort, és öngyújtómmal
meggyújtottam a tócsát. Kati ezen röhögött, de mégis elindult gyalog. Én meg
mellette toltam a Pacit. Beszélgettünk volna, ha lett volna miről. Sosem volt
valami sok közös témánk. Aztán Kati elfordult, én meg mentem tovább egyenesen,
ki a Tisza-partra. Megpróbáltam megint begyújtani a motort, de csak annyit
értem el vele, hogy megint megeredt a benzin. Persze azt is meggyújtottam. A
házunk előtt letámasztottam a lábára. Néztem az eget. Nem volt rajta semmi
különös. Már éppen indultam befelé, amikor eszembe jutott valami. Hogy nekem?!
Megfordultam, kiakasztottam azt a vezetéket, amelyik a tartályból a motorba
vezeti a benzint, és sétálgatni kezdtem járgányommal. Egy gyönyörű bűzlő
benzincsíkot húztam a gyepen. Meggyújtottam. Néztem, míg el nem lobbant. Apámék
már aludtak. Bementem a szobámba, és bekapcsoltam a tévét. Már az éjszakai
műsornak is vége volt. Betettem a videóba egy kazettát: Asterix tizenkét (12)
próbája. Ha minden igaz, akkor ez, egy kissé jobb fordításban, az Asterix és
Róma meghódítása, a Les douze travaux d'Asterix című film. De csak akkor, ha
minden igaz. Csak akkor, ha Pitagorasz tétele továbbra is c² = a² + b². És csak
akkor, ha Pitagorasz tétele továbbra is csak cé négyzet egyenlő á négyzet plusz
bé négyzet. És csak azért, mert minden vízbe helyezett test annyit veszít a
saját súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. No, ez az egész Katit
egyáltalán nem érdekelte, és tulajdonképpen azt sem tudta, hogy kint volt nálam
öt Asterix és egy Talpraesett Tom rajzfilm. Pedig kint volt még a Rózsák
háborúja és a Miss Daisy sofőrje is. Őt csak az érdekelte, hogy minél előbb
hazakerüljön, és ebben nagyon jó szolgálatot tudott volna tenni neki az én
motorom, ha nem döglik be. Bátyját is csak azért küldte haza, mert biztos volt
benne, hogy én ingyentaxin elszállítom, és el is szállítottam volna, ha a
motorom hajlandó lett volna begyújtani. Így azonban gyalog kellett hazamennie.
Pedig ha a bátyját nem küldi haza, az elvitte volna lábtekerészeti
tovalöködömén. Így azonban szereztem nála még egy rossz pontot magamnak. Pedig
én megpróbáltam közelebb férkőzni hozzá. Régebben, amikor volt is valami közöm
hozzá, akkor se nagyon szerettük egymást. Pontosabban: ő utált engem, s én,
mivel ezt tudtam, lassan, de biztosan ugyanúgy kezdtem érezni iránta. Hülye kis
szűz csajnak tartottam, pedig mint az később kiderült, akkor már nem volt szűz.
Zolinak mondta el egyszer. Az történt ugyanis, hogy mivel Zoli szépfiú, Kati
elment vele. Állítólag mindent csináltak, csak a végén a lényeget nem. Amolyan
pettingbuli volt. Akkor mesélte el a csaj, hogy egyszer már lefeküdt egy
focistával, de nem volt jó neki. Mikor ezt nekem Zoli elmesélte, csak egy
megjegyzésem volt: – Jött volna hozzám…! Erről a bizonyos Zoliról el kell
mondanom, hogy sosem volt egy nagy ész. Szépségért ugyan háromszor sorba állt
annak idején, amikor osztották, de észért egyszer sem. Ilyen téren én tartottam
el. A baj csak ott volt, hogy ő engem nem tudott eltartani szépség terén. Kati
pedig olyan nő, akit a férfinál elsősorban az érdekel. Tulajdonképpen lehet,
hogy pont ezért utált ő engemet, mert szépségért meg én nem álltam sorba. Csak
az a fazon, hogy Kati sem, mert bár nem
volt csúnya, arcának mégis torz képet adott szája bal felének kábé negyvenöt
fokban lefelé ívelő vonala. És nagy hibája volt még a kissé túlméretezett csípő
és fenék mellett az, hogy nem szerette Asterixet és Talpraesett Tomot.
Meglepett, amikor cigivel a szájában láttam Katit. Annak
idején még a füstjét is utálta, hát még az állandó és le nem mosható
dohánybűzömet. Emlékszem, egyszer megkértem, hogy pisáljon a szájamba. Eleinte
húzódozott, de aztán belement, hogy belehugyozik egy pohárba, és aztán én azt
megiszom. Csak a nyelvem mártottam bele. Jó íze volt, de Zoli addig
szuggerálta, hogy öntsem ki, míg végül megtettem. Különben tökrészeg voltam.
Főztem egy kávét. Semmi különös sincs a dologban, hiszen közismerten kávéimádó
vagyok. A kávé mellé pedig rágyújtottam. Ennek az az érdekessége, hogy
leszokófélben vagyok. Este háromnegyed kilenc van, és ez még csak a harmadik
ma. Kábé minden másnap jön be, hogy öt alatt tudok maradni, de a többi napokon
is csak alig megyek tíz fölé. Főleg kávé és alkohol mellett szokott
megemelkedni a számuk. Kati pedig most szokott rá. Különben én se akarnék
leszokni, ha nem köhögnék tőle úgy, mint egy tüdőbajos. Hülye sztori, de ez
van.
Találtam a könyvesboltban egy exkluzív kivitelű folyóiratból
két számot. Címe Latina et Graeca. Régi számok. Az egyik ’86-os, a másik
nyolcvanhetes. Meg egy könyvet. Az antik színház Jugoszlávia területén.
Mindhármat megvettem. Átlapozgattam őket, de komolyabban nem olvastam el semmit
sem belőlük, mivel kurva álmos voltam. Az történt, hogy az éjjel nemigen
aludtam. Alig másfél órát, s állapotomon még a délutáni plusz másfél óra sem
tudott javítani. Annak idején Thromby mondott egy frappáns megállapítást az
ilyen állapotra: olyan vagyok, mint egy kivert fasz. Úszni is csak e miatt az
állapot miatt nem mentem el. Tegnap voltam, Zolival. Akkor elhatároztam, hogy
ha csak tehetem, mindennap elmegyek. Kétszer átúsztuk oda-vissza, aztán
ugrottunk néhány fejest, majd ismét kiváltottunk két-két menettérti jegyet.
Magyarul: retúrt. Mit túrt?
A gazdag Herodész Attikosz a csodálatos akusztikájú színházának
épületét 174-ben felesége emlékére emeltette, a római boltívek oszlopai pedig
gyönyörű hátteret szolgáltatnak (a regény eredeti változatában persze nem
voltak képek, ezzel csak itt a blogban töröm most meg a betűtenger
monotonitását…)
Tart túrt. Mit túrt? Tömeget túrt. Mit túrt? Tököt túrt. Mit
túrt? Törököt túrt. Tábort túrt. Mit túrt? Táblát túrt. Mit túrt? Tórt túrt. Mit
túrt? Tükröt túrt. Mit túrt? Tarzant túrt. Mit túrt? Tehenet túrt. Mit túrt?
Tantermet túrt. Mit túrt? Tandemet túrt. Mit túrt? Tilingert túrt. Mit túrt?
Túrt?... túrt... Stb.-t túrt. Stb. Stb. Fúrt, folt, pult, múlt, hullt,
kult(usz) stb.... And others, és még sokan mások. Köztük persze Kati és Tanja
is, végső esetben pedig még azt is megkockáztathatjuk — hiszen aki mer, az
nyer, és kockázat nélkül nincs haszon. Mit túrt? Tamást túrt. Seggbe? Naná,
majd a konyhába'! –, hogy Zoli is. Zoli is részeg volt aznap este. Részegebb,
mint én. Volt előtte az asztalon két dupla vodka. Fogta az egyiket, és a saját
fejére öntötte. Megfogta a másik poharat, és annak a tartalmát átöntötte az
imént kiürített pohárba. Nomármost: a teli poharat visszatette az asztalra, az
üreset pedig egyszerűen elengedte, arra hatni kezdett a Föld gravitációs ereje,
és zuhanni kezdett, majd pedig egy közepes erősségű csörömpölés kíséretében
földet ért. Természetesen eltörött. Eltört. A pincér végignézett rajta, s csak
annyit mondott: – Tudod. Zoli egyetértően és helyeslően bólintott. Mit tett?
Nem tett, bólintott. Mit tett? Túrót tett. Túrót evett. Tőlem ugyan ehetett,
mert én már olyan részeg voltam, hogy menni is alig bírtam. Tudtam, hogy az
előttem levő érintetlen dupla gint már nem fogom meginni. Zoli akkor
megkérdezte, hogy mit iszom. Fizetett még egy túrát. Lassan kilocsoltam az
asztal alá a még meglevőt, hogy ne égjek le a következő érkezésekor.
Bevallottam Zolinak, hogy fülig szerelmes vagyok Tanjába. Előadtam neki a
privát kis problémáimat, és tanácsot kértem. – Idd le magad. Hülyeség, ez akkor
már teljességgel lehetetlen volt. A többiek is mind azt tanácsolták. A picsába
az alkoholizmussal! Persze, amikor hazamentem, megint nem volt kedvem
lefeküdni. Ültem az ágy szélén, és bámultam magam elé. Elhatároztam, hogy
felállok, levetkőzöm és lefekszem. Addig rendben is volt, hogy felálltam, de
folytatásként csak annyira tellett, hogy odaüljek az asztalhoz. Odaültem hát.
Hova ült? Üstbe ült. Fült... stb... Másnap persze alaposan elaludtam. Fél
kilenc helyett délben ébredtem fel. A vekker nem ért semmit.
Zolival ültünk, s amikor megjelent Kati, egyikünk sem
reagált. Látszott, hogy nem tud mit kezdeni magával. Odaült az asztalunkhoz. A
klasszikus sablonkérdések és -válaszok után beszélgetésünk visszatért a csaj
érkezése előtti holtpontra, vagy ha úgy tetszik, nullpontra, negatív irányú
folyásába. Nézelődtünk mindannyian, de egyikünk sem fedezett fel semmi
különöset, semmi említésre méltót. Autók, városi buszjáratok, rohanó emberek,
egy eltévedt kerékpáros, motorosok, szaladgáló gyerekek and others…
– Szórakozunk, szórakozunk… – nyögtem konstatálván az
emelkedett hangulatot.
– Mi ez a zene?
– Fogalmam sincs, de jócskán depresszív. – Megbeszéltük,
hogy iszunk egy túrát. Katit küldtük el érte. Zolinak kávé, nekem meg Katinak
pedig kóla. Ott csak presszókávét főztek, s mivel azt nem bírom elviselni,
kólát kértem jég nélkül. A pénzt persze én adtam Katinak. – No, végre, itt
vagy! Nem tudod, miről maradtál le!
– Miről?
– Olyan magasröptű eszmecserét folytattunk itt Zolival, hogy
mindenki megirigyelne bennünket érte.
– Miről?
– Telepatikusan és mindenről, különös tekintettel a
közérdekű problémákra.
Kati mesélni kezdett valamit, hogy sokat veszekszik újabban
a szüleivel, meg egy fasziról, aki tetszik neki. Oda is figyeltem meg nem is. A
fejemet beállítottam kábé félpercenkénti bólogatásra, és elindultam gondolatain
asszociatív országútján. (Jó, mi?) Tulajdonképpen egy cikk járt a fejemben,
amit délelőtt olvastam egy régi IPM-ben Héródész Attikoszról. Volt ott valami
szexteszt is. Odanyújtottam Katinak. Vágta a pofát, hogy ne baszogassam, de
azért szívesen végigcsinálta.
– De miért vagyok én animális meg szadista, ha Alain Delon a
kedvencem?
Belekukucskáltam a libidójába, de lármázni kezdett, hogy
semmi közöm hozzá, meg hogy hülye büdös nikotinszagú paraszt vagyok.
Érdekességként jegyzem meg, hogy ekkor már ő is cigizett. Rengeteg dolgom lett
volna pedig. Egy levél megírása már huzamosabb ideje várat magára, tanulnom is
kellett volna a másnapi vizsgára, olvasnom is kellett volna, mert már kezdte
visszakövetelni a tulaj a könyvet, meg telefonálnom sem ártott volna már
Atinak. De ő a hülye: miért épp engem kell kiszúrnia ilyesmire. Kitöltöttem én
is a szextesztet. A libidóm csak harminchat lett, az intenzitásom meg
harminchárom, kétszer voltam animális, négyszer cerebrális, ötször
exhibicionista, egyszer homoszexuális, nyolcszor mazochista, hatszor
narcisztikus, háromszor szadista és szintén háromszor poligám, négyszer pedig
voyeur. Ennyi. Közben kisütött a nap. Ritka az ilyen világosság a szobámban.
Betettem egy kazettát a magnóba. Welcome to Greece No. 9. Többek között rajta
van a Play Bouzouki, a Zorbas és a Ki fizeti a révészt? című filmsorozat
zenéje. Magyarul ez kábé annyit tesz, mint Who pays the ferryman?. A borítóján
három alak szirtakit táncol. Kati mondta, hogy ő is tud néhány lépést.
Tavalyelőtt volt Görögországban, és akkor tanulta. Van ott az apjának egy
ismerőse, valami gyáros, annak a fia szerelmes volt bele, el akarta venni
feleségül, de ő nem hagyta magát. Azt mondja, hogy a görögök, ha dolgoznak,
dolgoznak, de ha leülnek enni, akkor két óra is beletelik, mire felkelnek.
Esténként meg nagy mulatozásokat csapnak, ahol szirtakit táncolnak. Persze
részletesen kifaggattam, hogy lehet a legolcsóbban megúszni egy nyaralást,
mennyiért váltják a drachmát, hogy lehet munkához jutni, narancsot vagy banánt
szüretelni. Láttam egy hirdetést. Társas utazást szerveznek a velencei
biennáléra. Az időpont is megfelel, csak drága: 1250 dinár.
Különben már a Pile Mije is volt Görögországban.
Tulajdonképpen ő hozta ezt a kazettát. Én meg átvételeztettem magamnak a
Pépével. Pépének is megtetszett, és néhány dalt saját részére is átvett. Isten
neki. Én meg a kezembe vettem Babitsot. Régen elzengtek Sappho napjai.
„A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedű-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.”
De ha el is hal, akkor is gyönyörű, fantasztikusan lírai ez
a halál. Sokkal inkább lírai, mint az, hogy már éjfél is elmúlt, és nem tudok
mit kezdeni magammal. Hogy lenne kedvem aludni, amikor délután egykor, azaz
csak a rend kedvéért: tizenhárom órakor keltem fel. Nekem tehát még csak késő
délután van. Felkelés után rögtön ebédeltem, aztán meg leültem a tévé elé.
Valami filmet sugároztak az Antikrisztusról. Alig, hogy elkezdődött, vihar
jött, és így nem bírtam tovább nézni, ugyanis féltem, nehogy a villám
belecsapjon a tévébe, és ezért kikapcsoltam. De kitoltam ám velük: bekapcsoltam
a videót. Bevonultam a szobámba és olvasgattam, különféle újságokat
lapozgattam, meg ilyesmi. Szóval, semmi értelmes. Amikor a vihar elvonult,
ismét bekapcsoltam a tévét. Abban a pillanatban, amikor ezt megtettem, a videó
kikapcsolt. Rövidnek bizonyult a szalag. Milyen szerencse! Mármint az, hogy épp
akkor kapcsoltam be. Kábé öt perc volt még hátra. Azt végignéztem, majd
visszatekertem a videoszalagot a film közepére, ugyanis kábé ott jött a vihar.
Egész délután készültem felhívni Katit telefonon, de nem
volt meg hozzá a kellő lelkierőm. Igen, lelkierő szükségeltetik hozzá, ugyanis
kurvára fel van baszódva rám, most kivételesen komolyan és tartósan. Szerintem
elhatározta, hogy soha többé nem áll velem szóba. Tegnapelőtt már felhívtam
egyszer – akkor sikerült elég erőt összetoboroznom magamban –, de az anyja azt
mondta, hogy elment fürdeni a strandra. Isten neki, de szerintem letagadta. Az
a nagy helyzet ugyanis, hogy két telefonjuk is van, és azt hallottam is, hogy
mind a kettőt felvették egyszerre, olyankor valami mindig kattanni szokott, s
mintha beleszólt volna Kati, hogy HALLÓ, de nem akartam vitatkozni, majd
megpuhul, majd meglágyul. No és hogy miért is a harag: hát, kérem szépen, az
történt, hogy valahogy nagyon jóban voltunk az utolsó hetekben, s egy hetet
itthon töltöttem időközben, nem láthattuk egymást. Telefonon értekeztünk ugyan –
nem túlzok! –, két-három órát kábé minden másnap. Csütörtök délelőtt felhívtam,
hogy délután jövök. A hangjából úgy vettem ki, hogy örül. Ez könnyen
félreérthető: sokan, ha hallanák, azt hinnék a tónusból, hogy látni sem akar,
de én már ismerem, tudom, hogy nála mi mit jelent. Szóval örült, hogy jövök, s
bár egyikünk sem mondta ki, mindketten tudtuk, hogy kefélés lesz a vége. Nem
mintha ez olyan különös dolog lenne, de fontosnak tartom megemlíteni a
lentieket, a lentebbi sorok könnyebb megértése végett. Amikor odaértem, ismét
felhívtam, azt mondta, most rögtön nem bír bejönni, mert holnap vizsgája van,
és tanulnia kell, de várjam meg a klubban, két-három óra múlva odajön. Csak
mellékesen jegyzem meg, hogy ez este kilenc (21) körül volt. Mentem hát a klubba.
Dóráék asztalához telepedtem le. Ott volt ismerős. Beszélgettünk, iszogattunk.
Formában lehettem, hiszen három nőt is sikerült szóval tartanom. Ők voltak
Dóráék. Először mindenki sört ivott, de aztán át kellett térnünk a borra –
anyagi okok miatt. S ment a duma, folyt a bor, gyulladtak a cigik. Kis idő
múlva Dóra megkérdezte:
– Mi az: félszemű, huhog és kefélni akar?
Mivel senki sem tudta, ismét ő következett: bal kezével
letakarta bal szemét és huhogott. Hu-húú!!!
Dóra röhögött. Akadt, aki nem értette. Há’ mikó paraszt!
Közben jött egy újabb üveg bor. S így ment ez egészen addig, míg Kati meg nem
érkezett. Kicsit letörten, kicsit a tanulástól meggyötörten, kicsit
fölbaszódva, mint mindig. Pár másodpercre beállt valami feszültség, amit
azonban gyorsan sikerült feloldanom. Döntenem nem volt nehéz: egy újabb trófea
vagy a már ismert, a megszokott, a majdhogynem tulajdon? És a trófea ez esetben
Dóra volt, bár akkor még a nevét sem tudtam. Csak másnap kérdeztem meg Zolitól,
hogy a hosszú szőke hajú, jó alakú, magas csaj kicsoda. Hát ő Dóra. Nohát! De
attól függetlenül, hogy a választás számomra ilyen szempontból igen előnyős
volt, Kati nagyon megharagudott rám. Próbált is rendezni valami csendes kis
botrányt, de amikor Dóra észrevette, és szólt, csak óvatosan, hogy senki más ne
láthassa, legyintettem egyet.
– Á, hagyd!
Hagyta, hiszen neki is jobb volt így. Az az éjszaka
gyöngybetűkkel kerül be életem történetébe, és ráadásul még régi vágyam is
teljesült végre: seggbe basztam. Bebiztottam ily módon, hogy nemcsak a buzik
szoktak hátulról kefélni. De ki tudja...
Szóval ma nem hívtam fel Katit, hanem inkább néztem a tévét.
Volt aztán egy ifjúsági film. Azt is végignéztem. Amikor vége lett,
visszavittem a még tegnapelőttről kinn maradt két kazettát a videokölcsönzőbe. Ki
akartam venni Carpenter filmjét, az Escape from New Yorkot, de a nő nem tudta
fejből, hogy melyik kazettán van, nekem meg nem volt kedvem a katalógusban
turkálni. Amikor hazaértem, a tévében épp egy film
ment Einstein életéről. Azután pedig rögtön kezdődött a
focivébé elődöntő mérkőzése. Torinóban Anglia és az NSZK mérte össze erejét.
NSZK = Német Szövetségi Köztársaság. Ezt fontosnak tartom megemlíteni, mert
utódaink már csak a történelemkönyvekből tudnak majd a német népnek erről a
nagy tragédiájáról, megosztottságáról. (Szeretem az eszem, amikor ilyen szépen
fejezi ki magát!) „A világbajnokság mai mérkőzését az ITALIA '90 szponzorai, az
Adidas és a Panasonic cég támogatásával közvetítjük.” Rendes játékidőben 1:1,
hosszabbítás után szintén, tizenegyesekkel 4:3 az NSZK javára. A döntőben
tehát, mint ahogy négy évvel ezelőtt Mexikóban is, Argentína és az NSZK. A
meccs után meg tenisz volt: Ivanišević győzött Wimbledonban a negyed- vagy
nyolcaddöntőben, nem emlékszem már. Mónika tegnap kikapott.
Szóval, addig erre, addig arra, hogy végül mégis felhívtam
Katit. A hangulatról jobb nem beszélni. Meglehetősen kimért volt, és csak
általánosságokban meg rébuszokban beszélt, hogy semmit se érthessek. Csak
amikor rákérdeztem, akkor adta elő, hogy nem akar belemenni a részletekbe, mert
négy napig emiatt bőgött, és most már elege van, nem akar többet sírni. Megmagyarázta,
hogy nem haragszik, nincs felbaszódva, csak vérig sértve. Szerintem ez ugyanaz,
és ebben az esetben meg különösen megegyezik ez a kettő. Ez a három: harag,
fölbaszódottság, sértettség. Úgy látszik, a csúnya nők sokkal érzékenyebbek,
mint a szebbek. Persze, ha csúnyák, és beképzelik maguknak az ellenkezőjét,
akkor pofon kell őket csapni, de ha tisztában vannak vele, és mégis kisebbségi
komplexusok nélkül tudnak élni – s ez vonatkozik Katira is —, akkor tiszteletet
érdemelnek, s akkor talán azt is megérdemlik, hogy jobban odafigyeljünk rájuk,
mint azokra a tahó szépségkirálynőkre. De azt is csak módjával, mert a túl nagy
figyelem is egy bizonyos fokú megkülönböztetés, ami negatívan hathat rájuk, s
ez megnöveli, megduplázza, ha nem triplázza a szükséges odafigyelés mértékét.
Tehát most már nemcsak rájuk kell odafigyelni, hanem arra is, hogy ez az
odafigyelés ne legyen túlzott, feltűnő, megkülönböztető. Azt hiszem, ezt
sikerült is (hú de szarul hangzik!) megvalósítanom Kati irányában, s most, hogy
ez egyszer teljes egészében figyelmen kívül hagytam, meg is lett az eredménye.
Megjegyzendő még, hogy ez a figyelmen kívül hagyás teljesen spontán volt (ami
talán még rosszabb), ugyanúgy, mint a fenti megállapítások gyakorlati
alkalmazása, hiszen csak most, ahogy összegezni próbálom a dolgokat, sikerült
eljutnom hozzájuk.
Tegnapelőtt hozott a postás egy csomagot. Meglepett, mert
semmit sem vártam. Amikor kibontottam, volt ám mit néznem: Kati visszaküldte
azt a négy Talpraesett Tomot, ami még nála volt. Találtam még a csomagban egy
kis kék borítékot is. Tizenöt dinár volt benne, de írás egy árva szó sem.
Telefonon aztán elmondta, hogy a jegyzetek ára az, amit lefénymásoltattam neki.
Azért küldte el, mert nem szeret tartozni senkinek sem. Ebből mindennek
nyilvánvalónak kellett volna lennie, de én megjátszottam a naiv kisgyereket.
Ez, úgy látszik, szokásuk a nőknek, hogy ha vége van egy kapcsolatnak, akkor
kifizetik az ex partnereiket, mint a kurvákat. Nem tudom, ezzel meg akarnak-e
alázni, vagy micsoda. Tessék, csak tessék, én megvehető vagyok!!! Hát fáj a
faszom, az viszont pont jól jött, amikor Ani háromszáz dinárt küldött a
legváratlanabb időpontban. Táviratban jött egy igen rövid kommentár
kíséretében: Vraćam dug!
Szóval Kati elmondta, hogy nagyon, hogy mélységesen
megsértettem, nem azzal, amit tettem, hanem ahogy tettem. Miért kellett neki az
egészet végignéznie? Miért nem tudtam odatelefonálni, hogy ne jöjjön? Miért nem
álltam fel, és mondtam a szemébe, hogy mit akarok, hogy menjen el? Meg akartam
alázni? Hogy ő csak arra volt jó nekem, hogy a szexuális igényeimet kielégítse,
hogy hetente kétszer-háromszor megbasszam, s ahogy megjelent a szép Dóra, őt
már figyelembe sem vettem. És hogy a Móni is csak most mesélte el neki a
dolgokat. Miért hazudtam? Mért nem mondtam meg? Mert neki a hazugság ott
kezdődik, ha valamit elhallgatnak. Hogy én csak hazudoztam neki, minden, amit
tettem egy-egy óriási hazugság volt, a hajnali telefonok is meg a lelki
szemétládaságom is. Emlegette a Télapót is meg annak a refrénjét.
Most itt ülök, dobozos kólát iszogatok, és a kilencedik
cigimet oltottam épp el. Ezt az utolsó másfél órában pusztítottam el. Kiürült a
doboz. Még van egy. Azt is felbontottam. A leszokásból persze ismét nem lesz
semmi. Anyám telefonált. Most értek haza Trogirból, holnap pedig már kezd
dolgozni. Menjek el, ha van kedvem, ott sem kell csinálnom semmit. Nem mintha
terveztem s akartam volna valamit is csinálni…
Mint utóbb kiderült, nem is csináltam semmit. Döglöttem a
tévé előtt, vagy épp olvastam, ha arra volt kedvem. És elég sokat volt rá
kedvem, mert egy egész könyvet kiolvastam. Hegedüs Géza: A nagy parázna
szemtanúja. Caliguláról, Claudiusról, Néróról, Senecáról, Messalináról,
Agrippináról meg a körülöttük mozgolódókról ír. Pepének elmagyaráztam, hogy ki
is az a Hegedüs: elég sűrűn lehet látni a tévében, és okosakat szokott
raccsolni meg, ha jól vettem észre, pöszíteni is. Anyám is beleolvasott a
könyvbe: alig akarta visszaadni. Kiolvastam még egy Talpraesett Tomról (vagy ha
úgy tetszik, hát Villám Viliről – Lucky Luke) szóló képregényt is: Pony
express. Jovica könyörgött, hogy adjam oda neki az útra (utazás előtt állt,
édesapját ment meglátogatni, ugyanis a szülei elváltak, és ő az anyjával és
annak férjével él), hogy ne unatkozzon, és hogy ha visszajön, majd visszaadja.
Nem adtam oda. Asterixet és Talpraesett Tomot senkinek. Zoli is fölbaszódott,
amikor mondtam neki, hogy ha itt leül, elolvashatja, szívesen adom, de a
szobámból ki nem viszi. Az ő lelkén már úgyis szárad már egy képregényem: a
Marco Polo életéről szóló. Elkérte olvasni, én meg persze gondolkodás nélkül
odaadtam neki.
– Holnap visszahozom.
– Oké, ráér.
Két hét múlva, amikor megkértem, hogy most már azért hozza
vissza, azt mondta, hogy a bátyja odaadta az egyik barátjának elolvasni. Na ja,
sikere volta sztrippnek, de ettől függetlenül én azóta sem láttam. Zoli tehát
visszajött délután, és a szobámban ülve olvasta el az említett képregényt.
Aztán meg lementünk fürdeni a Tiszára. Ugráltunk is egy kicsit, bemutattam a
hátra szaltót, majd Zoli erősködött, hogy ússzuk át. Hát átúsztuk. Amikor
visszatértünk – szintén úszva –, lábteniszeztünk egy kicsit. Láss csodát! Az
elsőt megnyertem. Aztán a másik kettőt gyorsan elveszítettem. Zoli megint
fürdeni akart. Nem tudom megérteni az embereket: én egyet-kettőt ugrok, aztán meg
úszom egy kicsit és kész. Nekem elég. Ezek meg minden öt percben úsznának. Ez a
két csaj is: Vesna meg Jasna. Alig feküdtek ki a napra, alig kenték le magukat
napolajjal, máris mentek vissza a medencébe. Bár kedvetlenül, de én is elmentem
velük. Anyám panaszkodott, hogy nem jelentették be jövetelüket előre, s ő meg
nem vett ki pénzt a bankból, száz dinárja van, az meg nem elég semmire.
Faggatott, hogy mi bajom, hogy csak döglök, és meg se mukkanok. Hát nincs semmi
bajom, csak éppen nem aludtam eleget. Pepével fél tíz felé bementünk a várasba,
de ott se történt semmi. Bélával találkoztunk a Pizzériában, de ő is csak a
filmet mesélte, ami a tévében ment. Délután a strandon megismerkedett három
indonéz alakkal. Angolul beszélgettek. Béla különben zentai származású, de
ötéves korában a szülei kimentek Svédországba. Azóta ott él, most van először
itthon. Előző nap ismerkedtünk meg vele. Az történt ugyanis, hogy ahogy az már
lenni szokott, Pepével bementünk a városba. Volt egy szabad asztal a
Pizzériában. Mondtam neki, hogy üljön le, foglalja a helyet, rendeljen sört,
itt a pénz, én meg elmegyek körülnézni, hogy ki van itt. Így is történt.
Csakhogy ott volt Dejan. Hívott, hogy üljek oda hozzájuk, s már rendelte is a
sört. Lehet ilyenre nemet mondani? Lehet, de én mégsem mondtam. Kábé fél óra
múlva megjelent Pepe. Dejan őt is leültette, meg ennek az örömére rendelt még
egy túrát. Ő különben most igazgató. Nyitott egy privát céget, kis- és
nagykereskedelemmel foglalkozik. Szilvia nemsokára szedte a sátorfáját. Elég rosszul
jönnek ki Dejannal az utóbbi időben. Dejan folyton félrekefél, de azért a csajt
se kell sajnálni. Dejan mesélte, hogy a múltkor elvitte az ő kocsiját, elment
vele Kanizsára, az autóban kefélt, majd visszahozta neki egy hatalmas
gecifolttal a hátsó ülésen. Volt a Pizzériában két svéd csaj. Egyik sem eldobni
való, sőttttt! Dejan is így vélekedett, főleg az egyikről. És akkor jelent meg
Béla. Valahol már találkozott Dejannal, de egyikük sem tudta, hogy hol, csak
azt, hogy nagyon berúgtak mind a ketten. Ismeretségnek ennyi is elég, nem?
Mindenesetre még egymás nevét sem tudták, úgyhogy bemutatkoztak egymásnak.
Isten bizony, úgy értettem, hogy azt mondja, Mile a neve. Ezen nem is
csodálkoztam, hiszen úgy beszélt magyarul, mint a szerbek általában, mármint itt
a környéken. A csajokkal svédül beszélt. Ezen persze mindenki meglepődött. Még
Dejan is, aki később elmondta, hogy azt hitte, Béla adai. Akkor mesélte el,
hogy Zentán született, de kint él, és hogy tizennyolc éve először van itthon.
Közben lement a harmadik sör is. Fasza volt vele beszélgetni. Mi azon vagyunk,
hogy eljussunk Svédországba, Görögországba, Dániába, Izlandra, Norvégiába, ő
meg, aki ott él, hazavágyik. Pardon, de talán így helyesebb: „hazavágyik”.
Tulajdonképpen nincs is ebben semmi különös. Elmondta, hogy büszke arra, hogy
nem felejtett el magyarul, pedig ott kint csak a szüleivel tud ezen a nyelven
értekezni. Mesélt a nőkről is. Volt neki svéd, német, finn nője, de mindig volt
valami hiba a dologban, feleségnek pedig egy magyar nőt szeretne, hátha akkor
nem lesz. Zenta tetszik neki. Ritka vélemény!!! Bár Ati is azt mondta, amikor
itt volt a télen:
– Zenta szép és hideg!
Persze én nem voltam otthon, mást meg nemigen ismer, úgyhogy
fagyoskodott szegény. Azt mondta, majd fölhív, de eddig még nem lett belőle
semmi. No de ott tartottam, hogy Bélának tetszik Zenta. Dejannal közben
megbeszéltük, hogy másnap, tehát ma, elmegyünk Berlinbe a Pink Floyd-koncertre.
Ha pedig oda nem sikerül, akkor vasárnap Belgrádba az Alice Cooperre. Persze
mind a ketten tudtuk, hogy az egészből nem lesz semmi, de azért baszkódásnak jó
volt. Amíg arról beszéltünk, hogy a Dejan kocsijával megyünk és én hajtok,
addig azon gondolkodtam, hogy milyen kifogást fogok majd felhozni, ha
véletlenül megbolondul, és tényleg menni akar. Aztán el is ment. No nem
Berlinbe, hanem haza az egyik svéd nővel. Hárman maradtunk: Pepe, Béla és én.
Meg Dejan autókulcsa és cigije. Egy friss doboz Marlboro. Ennek mindannyian
örültünk. Mind a kettőt zsebre vágtam, és már indultunk is a Papuliba. Én akartam,
hogy oda menjünk, mert Andrea általában oda jár, én meg ki akarom fogni
Andreát. A Papuliban nagyobb volt a személyzet létszáma, mint a vendégeké. Az
egyik asztalnál ült csak két alak, a zenekar meg a saját szórakoztatására
muzsikált. Míg Béla elment vécére, Pepével megpróbáltuk kitalálni, hogy milyen
bort szeret, ugyanis azt akart inni. Rendeltünk egy üveg bikavért.
– Pepe, van pénzed?
– Hülye lesinár!
– No, komolyan! Nálam csak tizennégy dinár van, és nem
akarom, hogy ő fizessen.
Fasza volt, mert nem a háztartásról, a személyes kis
gondokról, a fociról, tévéműsorról kellett vele beszélgetni, hanem komolyabb
témákról. Áldom a Papuli tulaját, hogy nem üzemelteti állandó jelleggel a
tévét. No persze ez a komolyabb téma is csak olyan borgőzös filozofálgatás volt
az emberi típusokról és e típusok jelentőségéről a párkapcsolatokban.
(Horoszkópfilozófia.) Tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de mindenki elmondta,
hogy mit gondol, milyen típushoz milyen illik, vagy hogy az egésznek van-e
egyáltalán valami értelme. Én már kész voltam. Azt a kis bort, ami még a
poharamban volt, odaraktam Pepe elé. Neki meg megeredt a nyelve: úgy beszélt,
hogy le sem lehetett lőni. Ez már a kicsinyes problémák című kategória volt.
Szülei elváltak, az anyjával tizennyolc év alatt kilenc helyen laktak, miközben
három férfi követte egymást. Átlagban minden második évben költöztek új helyre,
és most megint költözni akar, mert nem bírja már a háziakat. Egy öregasszonynál
lakik, annak meg van egy bolond lánya, és mind a ketten alkoholisták. Az anyja
elutazott a tengerpartra, két évig ott fog dolgozni, neki csak havi hatszáz
dinárt küld, ami a telefonra, villanyra meg hasonlókra köll, és akkor még enni
is kéne valamit. Azt mondta neki az anyja, hogy dolgozzon, de ha kap is, csak
fizikai munkát kap, azt meg nem bírja csinálni, mert gyenge a szervezete, a bal
kezén csak három ujja van, és az egyik lába jóval rövidebb, minta másik, tehát
sántít. Két évvel ezelőtt hagyták abba, addig minden nyáron műtötték
Belgrádban, hosszabbították a lábát, de ennyit tehettek. Nővel úgy még nem
volt, csak néhány kudarcról, csalódásról tudna beszámolni, amikor abortuszmaradéknak
meg nyomoréknak nevezték, s ez majdnemhogy depresszionálta is.
Másnap felhívtam Andreát. Az apja vette fel a telefont, de
rossz híre volt számomra: az Andrea tegnap elutazott.
– Hova?
– Szlovéniába.
– Mikor jön vissza?
– Harmincegyedikén. Ki keresi?
– Attila vagyok.
– Akar valamit üzenni?
– Nem, csak meg akartam nézni, mit csinál. Köszönöm szépen,
és elnézést kérek a zavarásért. Viszonthallásra.
Szóval csak Bélát találtuk bent a Pizzériában a közelebbi
ismerősök közül. Előbb már voltunk a Castrumban is, de ott sem találtunk
senkit. Csak Ervin kért egy cigit, és semmi több. Útközben találkoztunk
Tádéval, és megbeszéltük – most tessék figyelni! –, megbeszéltük, hogy majd
megbeszéljük, hogy mikor megyünk teniszezni. Ja, és kért öt dinárt. A
Pizzériában pedig Béla. Nézte a tévében a filmet, ami ment. Hangja nem volt,
mert a teremben valami hülye zene szólt. A film tele volt szamurájokkal. Béla
már látta kint Svédországban, meg képregényben is olvasta. Annak ez csak egy
nagyon kis része. Jött aztán két csaj. Az egyiket Pepe ismerte, a másikat meg
Béla. Így párokban beszélgetni kezdtek, én meg unatkoztam. Pepe elpanaszolta,
hogy elromlotta mosógépe, meg hogy a háziak felzabálták a kirántott sajtot,
amit magának sütött ebédre. Hát hogyne unatkoztam volna, amikor ez csak akkor
lehetett volna érdekes, hanem lett volna unalmas. Fogtam magam, és hazamentem.
Még tartott a koncert. A Pink Floyd a berlini fainál. Egy kissé csalódtam
benne, de hát jól van, ez van, és kész.
Herodész Attikosz színháza manapság már az évente megrendezett Athén Fesztivál központi helyszíne, és
éjszakai előadásoknak ad otthont minden nyári estén. Olyan előadók léptek fel
itt, mint Luciano Pavarotti és a Bolsoj Balett. A színházat csak az előadások idejére
nyitják meg, de az odalátogatók kívülről is megcsodálhatják szerkezetét és környezetét,
és lenézhetnek rá az Akropoliszról
Eddig tartott hát a Kati a tauroszok között című
kisregényből ide sebtében átemelt részlet. S ebből is nyilvánvalóan látszik,
hogy nem a Star Trek volt az egyetlen film, amelyet ebben a korai művemben
először említettem, hiszen a felsorolást még hosszan lehetne folytatni…
De ha egyszer már van ez a blog (adja Isten, hogy hosszú
életű legyen…!), akkor talán nem is találhatnánk ennél megfelelőbb helyet arra,
hogy tételesen és részletesen felrakjuk ezt a történetet… Az elejétől a végéig.
Vagyis: a végkifejletig!
Itt talán persze még fecsérelhetnénk némi energiát arra is,
hogy pontosan meghatározzuk az események időpontját… Tudniillik az
1990-es, olaszországi labdarúgó-világbajnokság elődöntőjében Anglia és az NSZK július 4-én mérkőzött meg Torinóban. (Mellesleg
azóta meg nekem is volt már olyan gyakornokom a lapnál, aki az NSZK rövidítést
így oldotta fel: Német Szocialista Köztársaság…) Az 1990-es wimbledoni
teniszbajnokság férfi versenyét pedig a svéd Stefan Edberg nyerte a német Boris
Becker előtt. Utóbbi az elődöntőben győzte le az akkor még jugoszláv színekben
versenyző horvát
Goran Ivaniševićet.
Így hát ő az utolsó győzelmét ezen a tornán az amerikai Kevin Curren ellen
szerezte. A
Pink Floyd zenekar pedig 1990. július 21-én koncertezett az épp leomló berlini falnál,
aznap nem mentünk hát el a német fővárosba Dejan Vidicki barátommal (nyugodjék
békében!), akinek akkoriban még egy régi Renault 4-ese volt. S ha jól számolom,
ha reggel el is indulunk, bizony az esti kezdésre az akkori körülmények között
még semmiképp sem érhettünk volna oda…
Mondjuk, ha elküzdjük magunkat odáig – felváltva vezetve –,
jegyet mindenképp szeretünk volna…
Végezetül pedig adjunk még egy pofont a valódi, igazi kortárs
űrkutatásnak is. Vagyis a mai, reményektől teljes fejleményeknek és eredményeknek…
Már csak azért is, hogy jelezzük, meg persze egy kicsit érzékeltessük is, hogy
mindaz, amit a sci-fikben, vagyis a tudományos-fantasztikumban látunk és
hallunk, no meg persze olvasunk, az nem mind megalapozatlan sületlenség, s
bizony a fantázia világa rendszerint komoly tudományos ismereteken alapszik. S
– hogy egy fokkal még tovább lépjünk – már csak azért is, mert a világűrben
próbálja meg lefutni a maratoni távot egy brit űrhajós. A világon elsőként az
űrben tesz kísérletet Tim Peake brit űrhajós arra, hogy a híres londoni
maratonnal egy időben, futópadon teljesítse a 42,2 kilométeres távot –
jelentette 2015. december 4-én, vagyis cs. e. 308927.7-kor a Magyar Távirati
Iroda. Peake a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) teljesítendő százhetvenhárom napos küldetése
idején próbálkozik a maraton „digitális változatával”. Futás közben egy
képernyőn követi majd, ahogy a londoni maraton több mint harminchétezer
résztvevője végigfutja a távot –
olvasható az Európai Űrügynökség (ESA) honlapján.
A súlytalanság leküzdésére Peake egy hátizsákhoz hasonló, rugalmas hámot erősít
magára, ami a futópadon tartja mozgás közben.
Tim Peake a Föld nevű bolygón
„A londoni maraton világra szóló esemény. Terjesszük ki a
világűrre is!” – fogalmazott az asztronauta. Peake 1999-ben már futott a
londoni versenyen, ideje 3 óra 18 perc lett. A 2016-os londoni maratont április
24-én tartják. Korábban egyébként futott már a világűrben
Samantha Cristoforetti és
Alexander Gerst is.
Samantha Cristoforetti menekül a világ elől
Alexander Gerst a világűri futópadon
No jó, tehát aki megfogadta a tanácsomat, és még a
blogbejegyzés elején elindította a felvételt, az mostanra már jócskán a vége
felé közeledik. Sok mindenbe beavatottá vált… Aki azonban rest volt rám
hallgatni, annak tovább immár nincs mit halogatnia. Ez tehát itt alant az a
régimódi – mert bizony valóban az! – rádiójel, amit a legénység befogott az
Enterprise űrhajón, s bizony a deflektor (vagyis a meteorpajzs…) sem tudta
eltéríteni, olyan erőteljesen igyekezett a jövő meghódítására, ahogyan az
űrhajósok törekedtek az ismeretlen felkutatására:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése