A
csillagidő deltájában
Kapcsolat (Contact) – játékfilm (1997)
Zsigmond Vilmos emlékének ajánlva
„A Budapest Plasztikai Intézet ma arra szólított fel levelében, hogy
legyek én a meglepetés! Ehhez huszonöt százalékkal olcsóbb műtétekkel járulnának
hozzá. Köszönöm a szakemberek finom utalását, ígérem, alaposan át fogom
gondolni azokat a nagyobb melleket!”
(Csepregi János)
Habár az önhatalmúlag ebbe a folyamba beiktatott, s mégis
nagyon is megérdemelt téli szünidőm múltán ez még csak az első idei
találkozásom blogom olvasójával – aki ezen történelmi idők lassú, de fokozatos
és biztos előrehaladtával, bízom benne, részről részre haladva egyre csak
szaporodó többedmagával lapozgathatja majd ugyanezeket az oldalakat –, máris teljes
bizonyossággal állíthatom, hogy mindenképp érdemes IDE kattintani az előzmények tárgyában, senki sem fog csalatkozni… S bizony ez volt
legutóbbi kis videónk nyitóképe, amelyhez, még mindig váltig állítom,
alkalmasint érdemes egy rövid időre visszakanyarodni:
CARA DONNA – Mi sem természetesebb ennél?
Időközben persze sok minden történt a nagyvilágban (meg
persze velem is, legfőképp a négy fal között, hiszen tél van, s legfeljebb csak
az a bizonyos négy fal változott a váltott helyszíneken, a váltott
országokban…), de persze nem is célom, nem is szándékom éppenséggel mindent
összefoglalni, ehelyett futólag csak felvillantok néhány eseményt, amely méltán
pályázhat az őt jogosan megillető helyre a legfontosabbak tárházában:
Az államnak is előnyös a magyarországi fesztiválok nemzetközi sikere,
jó működésük a turizmus bevételein is látszik. A kiemelt fesztiváloknak szánt
állami támogatás idei mértékéről hamarosan döntenek – mondta Ruszinkó Ádám, a
Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) helyettes államtitkára szerdán, 2016. január
20-án Budapesten – Lobenwein Norbert és Fülöp Zoltán, a VOLT Fesztivál alapító főszervezője, Ruszinkó Ádám
turizmusért felelős helyettes államtitkár és Gerendai Károly, a Sziget
Fesztivál főszervezője a Nemzetgazdasági Minisztériumban tartott sajtótájékoztatón
(Illyés Tibor felvétele)
Ruszinkó Ádám elmondta, hogy a több százezres látogató- és vendégéjszakát
vonzó, illetve a szezon hosszabbításában is jelentős szerepet játszó
rendezvényeket, a Szigetet, a VOLT-ot és a Balaton Soundot tavaly összesen
487,4 millió forintos állami forrással segítették. „Ezek a fesztiválok valódi
vonzerőt jelentenek, ami az odalátogató vendégek költési hajlandóságán is lemérhető:
ez a VOLT esetében átlagosan napi negyvenezer forint felett volt, a Szigeten
pedig megközelítette a százezer forintot” – mondta Ruszinkó Ádám. Példaként
említette, hogy Németország vonatkozásában fordulat következett be, egyre
nagyobb az onnan érkező fiatalok aránya a Magyarországra látogató turisták
között – Lobenwein Norbert és Fülöp Zoltán, a VOLT Fesztivál két alapító főszervezője, Gerendai
Károly, a Sziget Fesztivál főszervezője és Ruszinkó Ádám turizmusért felelős
helyettes államtitkár a Nemzetgazdasági Minisztériumban tartott sajtótájékoztatón
(Illyés Tibor felvétele)
Ennyit hát a boka- és csípővillantásokról… Ami persze
távolról sem jelenti azt, hogy nem lehetne (s nem lehet majd…) az élményt még
tovább fokozni alkalomadtán. Egyik kedvenc rendezőm, Robert Zemeckis 1997-es Kapcsolat (Contact) című
alkotását választottam az idei nyitófilmünknek, még ha főszereplője, JodieFoster nem is tartozik a kedvenc
színésznőim közé. Ami persze semmit sem von le a művésznő értékeiből – s csak
merem remélni, hogy az enyémekből sem. Kisszámú igazán jó filmje mellett
forgatott sokkal több olyat is, amely az időfecsérlés kategóriáján,
szerénytelen megítélésem szeront, aligha emelkedhet felül, ezért mindig egy
kicsit fenntartásokkal fogadom a nevét a stáblistában, illetve a
szereposztásban. Az azonban, hogy egy hollywoodi színésznő milyen szerepeket fogad
el, és milyen karaktereket alakít, nem elsősorban tőle függ (hanem az
ajánlatoktól, amelyek közül választania kell, a lehetőségektől, no meg persze
az ezek között csapást vágni igyekvő ügynökétől…), önrendelkezési jogát csak
bizonyos szint felett nyerheti vissza az ember, ha egyszer már felküzdötte
magát a legkeresettebbek közé. No, de azután persze már megint minden csakis és
kizárólag rajta áll… Vagy bukik. Hiszen akár az is rajta múlhat, hogy rossz ízléssel
fogadjon el nagy nézettséggel és közönségsikerrel kecsegtető butácska
szerepeket. De ekkor már semmiképp sem ő lesi az ajánlatokat, amelyekre
kapásból ugrik (mint korábban tette…), vagy sem, hanem fitymálva válogathat közülük.
Kénye és kedve szerint…
Szóval igen, nézőként elbizonytalanít, ha Joddie Foster nevét
látom a plakáton, mégis van neki néhány olyan nagyszerű filmje, amely
mindenképp méltó helyet garantál számára az élvonalban. És ez a lényeg, ezekről
a filmjeiről beszélünk majd ebben a bogban, a többiről pedig tapintatosan
hallgatunk…
Elhallgatjuk, mint a német sajtó a kölni, szilveszteri kölni
eseményeket…
Lássuk hát akkor sebtében a Kapcsolat szereplőgárdáját:
Jodie Foster – Ellie Arroway
Matthew McConaughey – Palmer Joss
James Woods – Michael Kitz
Angela Bassett – Rachel Constantine
Jena Malone – a fiatal Ellie Arroway
David Morse – Ted Arroway
John Hurt – Hadden
Geoffrey Blake – Fisher
William Fichtner – dr. Kent Clark
Tom Skerritt – David
Rob Lowe – Richard Rank
A Port.hu ismertetője szerint: „Ellie Arroway, a megszállott csillagász
megingathatatlanul hisz abban, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban.
Fáradhatatlanul kutatja a világegyetemből érkező rádiójeleket, bár a
tudóstársadalom gúnyosan, kételkedve és megvetéssel szemléli munkáját. Egy
napon azonban a távoli Vega csillag irányából rádióüzenetet fog, amelyet a világ
minden sarkából összesereglett tudósok fejtenek meg. Remény és rettegés lesz
úrrá mindenkin, hiszen egy intergalaktikus utazásra alkalmas jármű terve lehet
áldás és átok is: jelenthet űrháborút, de egy új korszak hajnalát is.”
Nos, hogy a tudományos-fantasztikummal, a sci-fivel, de még
a fantasyval kapcsolatban is miért fontos rajta tartanunk a szemünket az űrkutatás,
a csillagászat, a tudományok, de még a régészet, a történelem legfrissebb
eredményein (és vívmányain…) is, azt szépen szemlélteti számunkra Robert
Zermeckis, a kiváló rendező nagyszerű filmje, a Kapcsolat (Contact).
Zemeckisnek megvan az a képessége, hogy a rengeteg technikai
újítás, a filmjeihez felhasznált effektusok százai és ezrei ellenére (valamiért
ő lett a műszaki, virtuális, számítógépes nóvumok tesztembere, első kipróbálója
és alkalmazója… s kicsit mintha talán bene is ragadt volna néhány, ugyancsak
neves játszópajtásával együtt, ebben a szerepkörben…) se technikázza túl az
alkotásait. Nagy-nagy tisztelet már csak ezért is a nevének! Képes egyszerű
történeteket is emberien elmesélni úgy, hogy közben sziporkáznak a
trükkmesterek, hihetetlen beavatkozásokat követnek el a technikusok, a számítógépes
szakemberek. Akik így együtt, boldog és békés egyetértésben esetenként még
talán rosszabbak is, mint a hekkerek… S mégis minden olyanná válik majdani
végeleges látványvilágában, mintha a legegyszerűbb elemekből építkezne minden,
és sohasem láttak volna trükkhatásokat ezek a filmkockák. Ennek nagyszerű
példáját láthattuk tőle a Forrest Gump című filmben, akárcsak a Kapcsolatban is. Nincs öncélú hivalkodás a számára
(mert nem valószínű, hogy túl sokan hozzáférhetnének rajta kívül…) elérhető
technikai lehetőségekkel, nincs nagyképű visszájára fordulás. Alázat van. És
elsősorban ez az, ami tisztelni hivatott benne. Sok erénye mellett. Ugyanis
szinte soha nem enged ki a kezéből olyan munkát, ami technika ide vagy oda,
filmként, emberi filmként ne állná meg a helyét.
És ha január vége (egészen pontosan az utolsó napja, vagyis
nagyjából cs. e. 307085.6-ot írunk épp…) is van, az még mindig az év eleje, csapjunk
hát bele a lecsóba, és veselkedjünk neki izibe’ történetünk folytatásának! Vagy
legalábbis történjen végre valami…
Új év, új remény…
Új évad, Egy új remény!
Nos hát, nemrég még a Kiss B. Laci kollégámtól kapott, a Vissza a jövőbe című filmtrilógiával –
igen, egy másik Zemeckis-remeklés három epizódban – összefüggésbe hozható fényképeket
igyekeztem rendszerezni, s bizony méltán mondhatom, hogy…
John DeLorean szülei egyébként aztán 1942-ben elváltak,
édesapja a gyenge angol nyelvtudása miatt addig is csak segédmunkásként kapott
állást, utóbb pedig teljesen elmerült az alkoholizmus bugyraiban…
Az italban találta meg a válaszokat azokra a kérdésekre,
amelyekre nem is keresett választ.
Én azonban továbbra sem – s az idén sem – kutakodok
kényszeredett magyarázatok és kifogások után, nem kell ahhoz különösebb
indoklás, hogy átlapozzuk itt ezt sebtében, egyfajta felüdülésként is akár:
És időközben Kiss B. Laci fotóit is összefűztem egy
könyvszerűen lapozható fájlba:
Akárhogy is legyen, arra azonban időközben máris rájöttem,
hogy felettébb elcsesztem a pályaválasztásomat, ugyanis a filmműsorok
szerkesztőjének kellene lennem akármelyik kereskedelmi tévécsatornánál, s
valódi, elementáris őrületet művelnék… Belepistulnának a nézettségi adatok!
Pedig… Pedig-pedig! Szomorú filmes híradással kezdődött az
idei esztendő. Ügyeletben voltam január 3-án, vasárnap, tehát miközben Ön
aludt, a Darmol dolgozott. A január 4-i lapszámban jelent meg cikkem , amelyben Zsigmond
Vilmost búcsúztattam:
Elhunyt Zsigmond Vilmos
A szarvasvadász, Harmadik típusú találkozások, Fekete Dália
– sokunknak sok mindent jelent, és mindnyájunkban még több emléket idéz fel a
január elsején elhunyt Zsigmond Vilmos neve.
Halálhírét tegnap hozta nyilvánosságra a Variety című
amerikai filmes szakfolyóirat. A kortárs film- és fotóművészet egyik
legjelentősebb alkotója és az egyik legismertebb magyar operatőr nyolcvanöt
évet élt. „A kérdés az, hol születik meg a kép. A fejedben, vagy amikor a
fényképezőgéppel kattintasz? Ha a fejedben van a kép, ha tudod, hogy mit
akarsz, akkor azt meg tudod valósítani digitális technikával is” – mondta nem
is oly rég egy interjúban Zsigmond Vilmos.
A művész Szegeden született 1930. június 16-án. Már a
középiskolában is érdeklődött a művészetek iránt, s az irodalom volt a kedvenc
tantárgya. Vizuális érdeklődése is gyermekkorára vezethető vissza. A családi
emlékezet úgy őrizte meg, hogy egy betegség miatt ágyba kényszerült, és akkor,
hogy az időt elüsse, mindenféléket lapozgatott – s ekkor került a kezébe egy
fotózásról szóló könyv. Később édesapja fényképezőgépét használva ismerkedett a
fotográfiával; innen már egy szinte megszakítások nélküli, egyenes út vezetett
addig, hogy 1955-ben a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Illés
György tanítványaként szerezzen oklevelet operatőrként. Több főiskolai
diáktársával együtt megörökítette az ötvenhatos forradalom eseményeit, majd
1956 novemberében Kovács László operatőrrel együtt - táskájában csaknem tízezer
méternyi filmfelvétellel - elhagyta Magyarországot. Ezek a felvételek bejárták
a világsajtót, s így a két fiatalnak óriási szerepe volt abban, hogy a külföldi
közvélemény tudomást szerzett a budapesti eseményekről. Ezeket a filmeket a
rendszerváltás után az operatőr visszajuttatta Magyarországra. A Steven
Spielberggel 1977-ben forgatott, Harmadik típusú találkozások című filmért
Zsigmond Vilmos elnyerte a legjobb operatőri munkáért járó Oscar-díjat.
Január elsején pedig sok-sok olyan képet vitt magával, amely
már egészen biztosan megvolt a fejében, de nem jutott ideje kattintani, hogy
azok el is készüljenek, így hát megfosztott tőlük bennünket. Nagy kár, hogy
ezeket már soha nem láthatjuk…
(Magyar Hírlap, 2016. január 4.)
A halálhírt este adta ki a távirati iroda a Varietyre
hivatkozva, s persze azonnal fellapoztam az eredeti cikket. Vagyis
tulajdonképpen nem tetem mást, csak visszatértem a forráshoz… Lapzárta előtt
azonban már csak egy szűkösre szabott negyedórám volt, maximum húsz percem
lehetett arra, hogy néhány szóban, röviden és tömören tisztelegjek a nagyszerű
operatőr emléke előtt. Hát fentebb látható és olvasható, hogy mi sült ki belőle…
Nyugodjék békében!
Ugyanebben a lapszámban egy egészen más témát feldolgozó jegyzetem is megjelent, amelyet jóval
korábban adtam le:
Fénytörés
„Rumen egy órája repült, amikor észrevette a hullámok fénytörését
a ködben. Mintha millió és millió kocsi készülődött volna a felszálláshoz
villogó lámpákkal. A Lyme-öböl sötét vizén hosszú barázdát vont egy
szállítóhajó” – így írt a Vesztesek című regényében Csörsz István. A mű most
jelent meg, alig néhány hete a budapesti Napkút Kiadó gondozásában. A kiadás
időpontja ebben az esetben elsősorban azért fontos, mert a szerző 1975–1976-ban
írta meg regényét – több, menet közben átdolgozott változatban is. A történeten
pedig nagyon érződik Stanislaw Lem, a nagyszerű lengyel sci-fi író hatása, de
ez most mellékes…
A regény megírása és megjelenése között tehát eltelt négy
évtized, az akkor kezdő, szárnypróbálgató, fiatal íróból ennyi idő alatt
könnyűszerrel meglett ember válhat („szakállasodván” – ahogyan egy másik, több
tízezres példányszámban eladott sci-fi szerzője, volt kollégánk, Apáti Miklós
fogalmazott versében), s negyven év távlatából vélhetően ő maga is egészen
másként tekint ma már az egykor írt soraira. De van ennek egyfajta szépsége,
diszkrét bája is: amikor egy szerző ennyi idő múltán olvassa újra korai
munkáit, bámulatos hatással lehet rá az a lendület, az a könnyedség, amelyet
egykor volt önmagában felismerni vél.
És felismeri ezt Csörsz regényének mai olvasója is. Az pedig
sohasem baj, sohasem szégyen, sohasem leminősítés, ha egy olyan író hatása
érződik a regényen (vagy bármely más írásművön…), akit a szerző példaképének
tart. Hülye, aki ezt az epigonizmussal bármiféle összefüggésbe hozza. Hiszen
minden irodalmi nagyságnak voltak példaképei, előképei, gondoljunk csak a brit
reneszánsz nagy emberére, egy bizonyos Williamre, akit ugyan Lándzsarázóként is
jegyzett irodalomtörténetünk, de mára már letisztultan s alapvetően a
Shakespeare néven tisztelünk. S akinek szinte nincs is olyan műve, amelynek ne
lenne történeti, historiográfiai vagy éppenséggel szépirodalmi előképe.
Csörsz regénye nem Stanislaw Lem hatása miatt maradt
kiadatlan a hetvenes években, hanem azért, mert a cselekményét tulajdonképpen a
mi mai (vagy legalábbis közelgő…) jelenünkbe, a 2020-as évekbe helyezte.
Londonba. Márpedig a mű keletkezésének korában uralkodó irodalompolitika
álláspontja szerint elképzelhetetlen, hogy 2020-ban még létezzen a
kapitalizmus, ezért a mű hiteltelen… Az abszurdumipar újabb remeklése volt ez.
Olyan megélt valóság – történelmünk hullámverésének fénytörésében – amely
minden sci-finél elképzelhetetlenebb. És a valóságtól elrugaszkodottabb…
(Magyar Hírlap, 2016. január 4.)
Csörsz István kötetéről a budapesti Napkút kiadó honlapján megtudhatjuk
még azt is, hogy:
„Csörsz István az 1970-es évek elején három önálló kötettel
jelentkezett, s ezek változatos visszhangot váltottak ki. A fiatal író
1975–1976-ban egy tudományos-fantasztikus regényt is írt Vesztesek címmel. A
kiadók azonban elzárkóztak a megjelentetésétől, főként ideológiai okokból – a
hivatalos álláspont szerint elképzelhetetlen, hogy 2020-ban, a regény
cselekményének idején még létezzen a kapitalizmus. Ám nemcsak azért érdemes
elolvasni a kötetet negyven év után, mivel épp jelenkorunkat festi. Mint minden
sci-fi, valójában a regény születésének korát tükrözi, sajátos perspektívából.
A Vesztesek hősei kelet-európai (bolgár és lengyel) egyetemisták és
pályakezdő tudósok, akiket nem szülőföldjükön képeztek ki, hanem Angliában,
ahol elmélyülhettek a pszichológia újdonságaiban: az emberi hang és az
emlékezet kutatásával foglalkoznak. Történetük barátságról, szerelemről,
mesterekről és vetélytársakról, sőt tudományos vitákról szól – legfőképp mégis
a gyökértelenségről és saját múltjuk terheiről. Az ellentmondások tovább
erősödnek, amikor kiderül: ösztöndíjukért és karrierjükért cserébe a fiatalok
olyan feladatokat kaptak, amelyek etikai kockázatot vetnek fel. A titokzatos
pszichiátriai kísérletek nyomán egy szövevényes bűnügyi történet rajzolódik ki,
amely csakhamar magával sodorja a közelebb és távolabb álló szereplőket.”
A regényből pedig mintegy mézesmadzagként, a következő
részlet olvasható a honlapon:
Vagyis:
Vesztesek
(részletek egy regény mézesmadzagnyi ízelítőjéből)
I.
Amikor végre hazament Stromf, Rumen alaposan megnézte a
fegyencet. Olyan hosszú fickó volt, hogy lelógott a lába az ágyról. Csúnya
sérülés nyoma látszott a homlokán. Kiválasztott, gondolta Rumen, ha mégis
életben maradt. Másodszor is kiválasztották hát.
Lábujjhegyen ment vissza a dolgozószobájába, óvatosan
becsukta az ajtót, pedig tudta, hogy a fegyenc nem hall semmit – akár egy ágyút
is elsüthetett volna a füle mellett. Tizenkettedik órája feküdt mozdulatlanul.
Nevének kezdőbetűin és egészségügyi adatain kívül semmit sem tudott róla.
Néhány pillanatra látta önmagát, amint a börtönigazgató előtt áll San Salvóban,
és elveszi a borítékot, amelyben csupán egy vízjelzéssel hitelesített
papírlapot talált:
2117-es elítélt kiadási engedélye a 17-es munkahelyre
Laboratórium vezetője: Rumen Georgi Lov
Beosztott: William Stromf
Feladat: 1-es program, a Központi Utasítás
6. pontja által megjelölt munkaterv szerint
Stromf a kórházirodában várja. Az ügyeletes orvosnak már tíz
perce el kellett volna kezdenie a vizitet. Dühös. Stromf azonban semmit nem
vesz át tőle Rumen érkezéséig. Rumen a másik borítékot is felbontja, de csak a
2117-es elítélt vizsgálatainak eredményét találja benne, melyeket a fegyintézet
Szervátültetési Előkészítő Osztályán végeztek.
Végre Stromf is aláírja az átvételi ívet: komoly arcot vág,
és ügyel rá, hogy olvashatóan írja a nevét. Kerekes hordágyat tol valaki az
ajtó előtt. Nyikorog a hordágy kereke. Stromf feljegyzi az átvétel időpontját,
bár úgyis iktatták a szállítólevélen. Az elítélt mély kómás állapotban fekszik
a hordágyon a lift előtt. Szőke ápoló áll mellette: almát eszik. Az ügyeletes
köszönés nélkül elsiet mellettük a kórtermek felé. Mire a kocsihoz érnek, csak
az alma csutkája marad az ápoló kezében: becélozza vele a szennyvízlevezető
akna rácsát, a dobás sikerül. Stromf becsukja a kocsi hátsó ajtaját. Ez a kép
maradt meg legélesebben Rumen emlékezetében: egy halálraítélt új életének első
epizódja. Vajon milyen szempontok szerint választották ki a pszichológiai
kezelésre? – tűnődött.
Füle mellett élesen reccsent a faburkolat. Túl gyorsan
építették a laboratóriumot, és nem illesztették pontosan a falakat. Napközben
szinte izzott a síkság, alkonyatkor viszont hirtelen lehűlt a levegő – nehezen
követte az épület a hőmérsékletingadozást.
Egy kis dobozt is kapott a San Salvó-i rabkórház ügyeletes
orvosától: feltörte a pecsétjét. Három fiolát és kezelési utasítást talált a
dobozban, hogy milyen sorrendben kell felszívatnia a fiolák tartalmát. Vajon mi
történne, ha összecserélném őket? – gondolta. Talán sohasem ébredne fel a
férfi, és ezzel végrehajtanám az ítéletet, amit a bíróság mondott ki felette.
Halálra ítélték, de nem arra, hogy bármiféle kísérletet végrehajtsanak rajta!
Sohasem tudja meg, az igaz. Arra sem emlékszik majd, hogy ki volt azelőtt, és
miért ítélték halálra. Semmi köze nem lesz azokhoz az emberekhez, akiket
ismert, szeretett vagy gyűlölt – viszont életben marad.
Kinyomta a levegőt a fecskendőből. Egy csepp átlátszó,
víztiszta gyógyszer remegett a tű hegyén. A fegyenc meg se rezzent, amikor
beadta neki az injekciót. Tíz percet kellett várnia a gyógyszer hatására. Újra
és újra a fegyenc lábára pillantott, végül felemelt egy műszeregységet, a fal
tövébe állította, állványát pedig az ágy végéhez rángatta. Undorodott a fegyenc
fehér lábától: Bogomir Sztojanovra, nagyapjára emlékeztette, és arra a
délutánra, amikor belopózott hozzá a Neva Tulovó-i kis házba. Aludt az öreg,
legyek mászkáltak az arcán – odakint a ház mögött szitkozódva kereste a
felesége: „Lusta gazember! Megtalállak, ne félj!…”
Rumen mezítláb lépkedett a keményre döngölt, hűvös agyagon.
Megrémült Bogomir fehér lábától, azt hitte, meghalt az öreg. Amikor Bogomir
váratlanul megszólalt, Rumen megperdült a sarka körül. Finom kis gödröt vájt
sarkával az agyagba. Azt várta most is, hogy megszólal a fegyenc a háta mögött.
Lassan visszament a szobájába, szétcsavarozta az injekciós
tűt. A közeli építkezés állványait és daruit nézte, amelyek egy kiégett
szállítóhajó roncsaira emlékeztették. Valami növényvédő szerrel tették tönkre a
síkság talaját: alkonyatkor olyan benyomást keltett, mintha tűzvész pusztított
volna ezen a vidéken. Tíz perc múlva felnyögött a férfi a kezelőszobában.
Spanyolul mondott valamit, kinyitotta a szemét, és fel akart ülni, a gyógyszer
azonban csaknem teljesen mozgásképtelenné tette.
– Tud angolul? – kérdezte Rumen.
– Melyik osztályon vagyok? – kérdezte a férfi angolul. Ismét
fel akart ülni.
– Az ebben a pillanatban teljesen mindegy. A kezelőorvosa
vagyok.
– Maga fog operálni?
– Senki nem fogja operálni.
– Akkor miért kötöztek le?
– Nem kötözték le. Egy gyógyszer hatását érzi.
Elszállították San Salvóból.
A férfi körbejáratta pillantását a helyiségben.
– Tehát már megoperáltak? – kérdezte. – Mennyi maradt
belőlem? Hozzon egy tükröt!…
Rumen behozott neki egy képszárító krómlemezt: halk
morajlással hajladozott az ujjai között, mintha nyári zivatar vonult volna el
felettük. Mire visszaért, a férfi kissé oldalt fordult a heverőn; a falra
szerelt műszeregységet és a kampókon lógó kábeleket nézte. Nyugtalanul
pislogott a krómlapra, homlokát kiverte a verejték.
– Hallok! – mondta. – És látok! Miért hoztak ide, és kicsoda
maga?
– Mondtam már, hogy a kezelőorvosa vagyok.
– Mit kezel rajtam, amikor semmi bajom?
– A nevét végül is megmondhatná.
– 2117-es elítélt – mondta a férfi.
Rumen elgondolkozva nézett rá. Dühítette a fickó hangsúlya,
pedig nem tévedett túl nagyot, amikor börtönőrnek nézte. A Kriminalisztikai
Intézet és a San Salvo Fegyintézet gyakorlatilag ugyanaz a cég volt, és persze
mindkét intézmény szoros kapcsolatban állt a Curie Kórházzal, amely viszont a
szervátültetések központja volt. A klinikák nem rendelkeztek megfelelő
mennyiségű egészséges szervvel, amit átültethetnek a betegeikbe – a
fegyintézetben viszont elpazarolták ugyanezt az anyagot a halálbüntetésekkel.
Hosszas huzavona után megállapodás jött létre az intézetek között, hogy a
halálraítéltek bizonyos százalékát engedjék át a klinikáknak.
Undok munka lehet, gondolta Rumen. Ez még mindig jobb. Nem
erre szerződtettek bennünket, az igaz. A Kriminalisztikai Intézet vezetői
valójában politikusok. Hogyne tudták volna becsapni a beosztottaikat, amikor az
egész világot be tudták csapni! A San Salvó-i üzletek miatt kirobbant botrány
után sietve létrehozták a Kriminalisztikai Intézetet, szerződtettek néhány
orvos pszichológust, aztán kiadták az 1-es munkatervet, amelynek a
végrehajtásához évekre volt szükség. A jelszavak ellen senkinek se lehetett
kifogása: „A bűnözés tudományos
felszámolása!”; „A bűnözők
személyiség-szerkezetének pszichológiai átalakítása!” Az 1-es munkaprogram
azonban a régi, sokkhatáson alapuló memóriatörlést jelentette. A törlés ment.
Ami nem ment, az a beépítés volt.
– Hé! – mondta a férfi. – Van cigarettája?
Meggyújtott neki egy cigarettát.
– Más kívánsága nincs? – kérdezte.
– Ha nincs, akkor mi lesz?
Rumen altatót szívatott egy fecskendőbe. A férfi elejtette a
cigarettát, amikor meglátta az injekciós tűt.
– Pribék! – mondta nyugodtan.
Kilenckor ébredtem, kicsit rossz szájízzel. Elrágtam néhány
aszalt szilvát: az éjjeliszekrényem fiókjában volt, fel se kellett kelnem érte.
A szilva rágcsálása közben eldöntöttem, hogy nem megyek be az egyetemre.
Harmond professzornak úgysincs előadása. A telefont néztem, amely
karnyújtásnyira lógott a falon. Rumen tegnap óta nem jelentkezett, pedig úgy
beszéltük meg, hogy feljön hozzám az este. Vajon kivel találkozott? –
találgattam. Már egy éve Pieron Townban tanult, amikor megismertem, de egy
szóval sem említette, voltak-e nőismerősei rajtam kívül. Tudom, mekkora
szenvedést okozott volna, ha mindent elmond. Nagy gyakorlatom van az efféle
vallomások meghallgatásában, mert Harry, egykori vőlegényem sokat mesélt.
Hányszor gyötörtem magam esténként az ágyamon fekve! Néztem a fényreklámok
villogását a mennyezeten, és elképzeltem, hogy körben állnak Harry női.
Moccanni se mertem, mintha ágynemű helyett egy halom összegyűrt papíron
feküdtem volna, és attól kellett volna tartanom, hogy felverem a szomszédokat a
mozgásommal. A hallgatás azonban ennél is rosszabb. Féltékeny voltam minden
felszolgálónőre, idegenvezetőre, még a reklámképekre is. Leggyakrabban arra a
pénztárosnőre gondolok, akit a Garbo moziban láttam. Rumen a pénztárablak kis,
kör alakú nyílása előtt állt, én pedig háta mögül pislogtam a nőre, felcsúszott
fehér szoknyájára, gyapjúzoknijára és fapapucsára. Szép lába volt, és esküdni
mertem volna, hogy ismeri Rument. De nem mertem kérdezősködni.
Ezen a reggelen is rá haragudtam hát. Fekve a legnehezebb
haragudni, megfigyeltem. Járkáltam egy kicsit a lakásban; ez általában haragra
gerjeszt, ugyanis egy felháborítóan szűk lyukban lakom. Akármerre fordulok,
falba ütközöm, ami ellen úgy védekeztem, hogy alig helyeztem el néhány bútort a
szobában. Hitvány megoldás, elismerem. Ezerszer tettem már szemrehányást
anyámnak, amiért elcserélte lakásunkat erre a másfél szobás odúra azért, hogy a
központban legyünk. Ott vagyunk. Addig még jó volt, amíg parkolni lehetett a
tetőn, de miután bérbe adták ezt a területet a SOL piperegyárnak, ennek is
vége. Még csak a SO készült el a húszméteres fényreklámból, mégis úgy érzem,
nehezebb lett a házunk. Némelyik cső olyan vastag, mint a derekam. Egy ábra is
készül a SO mellett, valami sprayt ábrázol, amit a hónaljba kell fújni, és
állítólag mosakodni se kell utána aznap. A doboz tízméteres sugárban spriccel a
semmibe – hacsak egy óriási hónaljat nem csinálnak a szemközti ház tetejére.
Soha nem veszek SOL sprayt, azt tudom.
Magamra húztam a legrégibb ruhámat, amelyet magam varrtam a
diákbőrnek nevezett anyagból. Ha már összevarrta az ember, nem volt vele gond.
Évekig nyúztam, és még mindig ugyanolyan, mint új korában. Külön adottság kell
hozzá persze, hogy ennyi ideig elviseljen az ember egy ruhadarabot. A lányok
szerint van, akinek jól áll – én biztos nem ezek közé tartozom, őszintén
szólva, elmúltak már azok az évek, amikor olyan rosszul álltunk anyagilag, hogy
kénytelenek voltunk ilyesmiben járni anyámmal. Amikor Perry, anyám második
férje elköltözött tőlünk, elég szánalmasan néztünk ki, az tény. Két rossz
heverőnk maradt, egy vén szőnyegünk, néhány mutatós, de használhatatlan
dísztárgy, és az, ami rajtunk volt.
A hamutartóba tettem a szilvamagokat. Azelőtt, ha nagyon
agresszív voltam, kidobtam egyet-egyet az ablakon. Sokáig azt hittem,
agyonüthet valakit, ha ilyen magasról a fejére pottyan. Később megmagyarázta
egy fizikus fiú, hogy ez lehetetlen.
Egyszerre felbúgott a telefon: két kézzel kaptam a kagyló
után, Rumen helyett azonban Zdenek képe jelent meg az ernyőn. Valószínűleg a
szerkesztőségből telefonált; kézzel-lábbal mutogatott, ingerült volt és
izgatott, mint mindig. Három hete nem láttam. Állítólag a lapja küldte
Guildfordba, hogy cikket írjon az olimpiai edzőtábor botrányairól. Gyanús volt
nekem ez a guildfordi út. Ha annyira érdekel csak valakit a sport, amennyire
Zdeneket, az három napot se szán az olimpiai edzőtáborra. Ugyanakkor tartották
azonban Londonban a Biológiai Világkongresszust – gyanítottam, hogy Zdenek ott
töltötte idejének a nagy részét.
– Gyere be hozzám – mondta. – Illetve ne ide gyere, hanem a
lakásomra! Fél óra múlva otthon vagyok!
– Mi történt? – kérdeztem.
– Krzysztof felmondott.
– Micsoda?… Rumennel beszéltél?
– Nem találtam a laboratóriumban. Illetve lehet, hogy rossz
a vonal.
– Megyek – motyogtam. Azért én is megpróbáltam felhívni a
laboratóriumot. Vagy tíz percig kínlódtam az automatával, de hiába. Még nem
volt olyan alkalom, hogy azonnal kapcsolta volna a 17-es körzetet.
Közben azon tűnődtem, mit csinált már megint Krzysztof?
Négyünk közül vele volt a legtöbb baj angliai tanulmányi időnk alatt. Valójában
Zdenek csábította Angliába, amikor végleg letelepedett az apja Pieron Townban.
Krzysztof szegény fiú volt, csak ösztöndíjjal tanulhatott, de nem értem, miért
választotta éppen az angol ösztöndíjat. Ezzel a tanulmányi szerződéssel ugyanis
kötelezték magukat a hallgatók, hogy diplomaszerzés után még öt évig Angliában
dolgoznak. Még nagyobb őrültség volt az, hogy az Orvostudományi Egyetem
sebészeti tanszakára jelentkezett: gondolom, Zdenek találta őt alkalmasnak erre
a pályára. Krzysztof azonban elájul, ha vért lát. Együtt kínlódtuk végig vele
az első szemesztereket. Igyekeztem rábeszélni, hogy iratkozzon át a
pszichológus szakra, esetleg tanuljon biopszichológiát, mint Rumen. Krzysztof
hajlott is a dologra. Egy kis bátorításra lett volna szüksége, Rumen és Zdenek
azonban nem támogatták a tervemet. Nem akarom szépíteni a dolgot: Rumen
féltékeny volt Krzysztofra, pedig isten a megmondhatója, alaptalanul
gyanúsította. Szerintem maga sem tudta, mi baja van tulajdonképpen. Otthon járt
a szüleinél, és hetekig nem lehetett beszélni vele. Krzysztof az egészet magára
vette. Annyira bántotta a dolog, hogy összecsomagolt és hazament
Lengyelországba. Szerződése miatt azonban még egy évig Angliában kellett volna
dolgoznia; kétezer fontot fizetett az egyetemnek. Négyen adtuk össze a pénzt.
Nem beszéltünk róla, de mindnyájunkat földhöz vágott a csapás. Krzysztof ugyan
havonta küldözgette a törlesztést, ami három részre osztva zsebpénznek is kevés
volt.
Rumen szintén ösztöndíjas – a kötelező öt éven felül újabb
évet vállalt a kölcsön fejében. Ez volt a külföldi hallgatók egyetlen komoly
pénzszerzési lehetősége. Zdenek az apjától kért kölcsön – képzelem, milyen
nehezen szánta rá magát, én szintén egy évet vállaltam az öt mellé
diplomaszerzés után. Nekem nincs hazám, mindegy, melyik országban és melyik
városban dolgozom.
Krzysztof azonban nem bírta ki nélkülünk. Egy év múlva
visszajött és tovább tanult pszichológia–biológia szakon, így később végzett,
mint Rumen, mégis egyszerre kezdtek dolgozni, Rumen ugyanis majdnem egy évig
alkalmi munkából tengette magát, még újságírással is megpróbálkozott Zdenek
lapjánál. Ismét egy évet vesztett.
Rumen és Krzysztof helyzetét még az is nehezítette, hogy
szocialista országokból jöttek tanulni Angliába. Az angol ösztöndíjat ugyan
elvileg a világ összes országából megpályázhatták, az ösztöndíjrendszer azonban
gyakorlatilag az elmaradott országok, különösen India és Latin-Amerika
tehetséges fiataljainak az elcsábítására szolgált. A szocialista országok
hallgatói általában visszamentek dolgozni a hazájukba, hiszen otthon is jó
munkalehetőségek várták őket – ennek pedig cseppet sem örültek az angolok.
Velük szemben tehát különösen szigorúan alkalmazták a tanulmányi szerződésben
foglalt szabályokat. Egyáltalán, azt sem értettem, miért jött ide tanulni
Rumen. Makacsul hallgatott, ha erről faggattam, vagy amivel még jobban
idegesített, tréfával igyekezett elütni a dolgot. Egyre erősebb lett a
meggyőződésem, hogy igen komoly oka lehetett erre. Ami azt illeti, én is elég
makacs vagyok. Elhatároztam, hogy kiszedem belőle az igazságot, annál is inkább,
mert láttam, hogy egyre nyugtalanabb, zavartabb. Indokolatlan dühkitörései
voltak, és ilyenkor mindenkit megbántott a környezetében. Rendszerint én voltam
az első áldozat. Zdenek és Krzysztof mulattak rajta. Egyszerűen ilyennek
tartották, és bizonyára tudták, hogy semmit se változtat a barátságukon, ha
ordítva fejezik be a vitát. Rumen az utolsó fillérjét, cipőjét vagy bármilyen
holmiját kész volt odaadni akármelyiküknek, ugyanúgy, mint régen. Cserébe
természetesnek tartották, hogy szükség esetén a villámhárító szerepét töltsék
be Rumen életében. Csakhogy nekem egyre kevésbé tetszettek ezek a villámok.
Aggódtam Rumenért. Éreztem a viselkedésén, hogy óriási feszültség van benne. Mi
lesz ennek a vége?… Általában szélsőséges embernek ismerték. Az egyetemen elég
sokat beszéltek a viselt dolgairól, pedig már egy éve végzett, és Pieron
Townban ritkán emlegették a veteránokat. Néha végtelenül kedves volt,
segítőkész. Hihetetlen szívóssággal és hozzáértéssel korrepetálta azokat az
évfolyamtársait, akik segítségre szorultak. Egyébként is különös gyönyörűségét
lelte ebben. Amikor azonban Harmond professzor visszahívta az egyetemre
tanársegédnek a diplomaszerzés után, visszautasította az ajánlatot. Mintha
menekült volna az egyetemről, az elméleti munkától, holott ez illett jobban a
személyiségéhez. Hiába könyörögtem neki, hajthatatlan maradt. Meg voltam
győződve róla, hogy valami nagyon fontos tervet forgat a fejében. De hiába
faggattam, erről se beszélt.
Nemcsak velem, másokkal szemben is ugyanilyen rideg és
elzárkózó volt, ha így tartotta a kedve. Különösen a lányok panaszkodtak rá.
Azt mondták, gyűlöli a nőket, mélységesen megvet valamennyiünket. Általában
nagyképű, utálatos alaknak tartották a legnagyobb boldogságomra, így legalább
tőlük nem kellett tartanom. Elég bajom volt ezekkel a mozipénztárosokkal is.
Zsebre vágtam két szilvát, és felmentem az ötvenedik
emeletre. Továbbra is a tetőn parkoltam: gondoltam, addig a helyemen maradok,
amíg nem szól valaki. Pára fedte a kocsim szélvédőjét. Csupa banális dolog
jutott eszembe, többek között az, hogy anyám vette a kocsit. Soha egy szóval
nem említettem, hogy szükséges, ő se beszélt róla. Egyik este az asztalomon
találtam a kulcsokat. Ez micsoda? – kérdeztem. A kocsid kulcsai, mondta. Nem
járhatsz örökké gyalog! Te jó isten, gondoltam, csak nem szedett össze magának
megint valami autóversenyzőt? De azok lenézik az ilyen kis légi járműveket.
Kétségkívül gondolt valamire, amikor megvette a kocsit. Lehet, hogy egyszerűen
rám?…
Olyan áhítattal jártam körbe, mintha először láttam volna.
Fájt, hogy jellegtelen – bárki vehette bárkinek, bármikor. Még anyám is nekem.
Legalább a nevét ráírhatta volna a műszerfalra. A biztonsági zónába emelkedtem,
hogy minél előbb kikerüljek a városi forgalomból. Elhatároztam, hogy megkeresem
Rument, mielőtt Zdenekkel találkozom.
Mindig hamarabb kiérek a városból, mint amennyi idő alatt
hazaérek. Néztem az alattam kanyargó elhagyott, fehér utat. Még nincs tíz éve,
hogy levegőbe emelték a forgalmat, és az utakat máris felfalta a gaz,
szétrombolta a jég, a szél. Kísértetiesen gyorsan elpusztul minden „nagy mű”,
ha nincs rá többé szükség.
A Kék Kávézóban találkoztam először Rumennel. Ismét magam
előtt láttam a görbe plexipultot, és szinte éreztem a nyúlós kávé ízét, amit a
vén kávéfőző automata hörgött ki magából. A város másik végéből is odajárnak az
emberek, hogy megkóstolják azt a régi kávét, amely tönkretette őseink szívét.
Rumen csikorgó foggal rágta a szilvás süteményt, amely szintén a kávézó
nevezetessége. Magot talált a süteményben, kivette a foga közül és megnézte.
Én a szemközti sarokban rágtam egy hasonló süteményt, és
unatkozva hallgattam Siilja barátnőm fecsegését, aki fülig szerelmes volt
Harmondba. Róla mesélt. Szintén ráharaptam egy magra: ugyanazzal a mozdulattal
vettem ki a számból, mint Rumen, hála automatikus utánzókészségemnek. Rumen úgy
nézett rám, mint akinek egy jó nagy pofont adtak. Nem a szépségemmel hódítottam
meg, nem a barna szememmel vagy mozdulataimnak a bájával. A majom
utánzókészségemmel.
Emlékszem a napra, amikor először jártam a 17-es
laboratóriumban. Rumen mindent megmutatott, megmagyarázott. Láttam a
memóriatörlő berendezést és azt az átkozott kezelőszobát is, bár akkor még üres
volt. Úgy lógtak a kábelek a falon, akár egy kanász ostorgyűjtemény. Kezét az
ágyra tette, amíg beszélt. Hideglelősen bámultam ujjai helyét a lepedőn. Nem
szeretem a halottakat, és nekem azok az elítéltek, akiknek berendezték a
helyiséget, halottak voltak.
Egész idő alatt úgy éreztem, elhallgat valamit. Meg tudtam
volna érteni, ha azt mondja, nézd, erről nem beszélhetek. Elég nagy felhajtást
csináltak a kísérletek titkossága körül – akkorát, hogy a végén mindenki tudott
róla.
Néhány perc múlva megláttam odalent a laboratórium fehér
épületét, Rumen öreg kocsiját, Kamselt, Stromf BI–2-esét, amely szakasztott
mása az enyémnek, valamint egy harmadik kocsit is. Kié lehet? – tűnődtem. –
Csak nem valami nőé, aki ugyanolyan váratlanul kereste fel Rument, mint én?…
Legszívesebben összelapítottam volna azt a kocsit. Ehelyett gondosan leszálltam
mellé, és még arra is vigyáztam, hogy ne fújják rá a port a fékezőfúvókák…
Eddig tartott hát a részlet a részletből, az ízelítő az
ízelítőből, s most egy éles váltással következzék valami egészen más:
A Kapcsolat című film stáblistájában még a következő neveket
találjuk:
Írta: Carl Sagan
Forgatókönyv: Michael Goldenberg és James V. Hart
Zene: Alan Silvestri
Operatőr: Don Burgess
Vágó: Arthur Schmidt
Rendezte: Robert Zemeckis
A Kapcsolat, ha akarjuk, ha nem, egy kicsit a mi valóságunk
is (s nem is csak a valós időbeni egybeesések miatt, mint azt a Vesztesek című
regény esetében láthattuk…), s amennyire a film kiszakít bennünket a
hétköznapjainkból, annyival mégis/máris reálisabb, és csak megerősíti önmagát,
mondhatni alaptézisét. Hiszen a SETI-programban könnyűszerrel részt vehetünk,
bármelyikünk, akár a négy fal között ragadva is (és nem kell messzire menni, ez
a négy fal ebben az esetben mindenképp a szobánk négy falával marad azonos…), a
saját számítógépünkkel. S máris itt
járunk (vagy éppenséggel OTT járunk…) a csillagidő deltájában, amiről még
decemberben meséltem ugyanezeken az oldalakon. Mint egy széles, tiszteletet parancsoló folyam, úgy
hömpölyög végig ez a film történelmünk egy nagyobb szakaszán, a második
világháborútól számítva a felmérhetetlen jövőbe, ami persze egyelőre még
kiszámíthatatlannak tűnik, de a támpontokat, az alapokat, s talán a keretek egy
részét is megadja. Ahogy a keresés és a kutatás örömét is. Mintha megelőlegezné
azt…
Emlékezzünk csak: ismeretlen forrású, régi típusú
rádiójeleket fogott Pike kapitány legénysége a Star Trek 1964-es
pilótafilmjében. S ha ilyen megközelítésben szemléljük a dolgokat, akkor akár
elképesztőnek is tűnhet, mennyi kompromittáló adatot és információt sugároz
magáról az emberiség a világűr számtalan, számunkra ma még felmérhetetlennek
tűnő pontjára… Talán nem is érhet bennünket nagyobb blamázs, mint hogy ezt valahol
valakik befogják. Talán jobb is lenne meg sem várnunk a választ minderre…
Gondoljunk talán az itt elmondottakra is, amikor most
elindítjuk ennek a filmnek a lejátszását:
